102. SHERLOCK HOLMES KALANDJAI
102. SHERLOCK HOLMES KALANDJAI
– Bemutató-előadás a Vígszínházban –
Sherlock Holmes-szal találkoztam a Váci-körúton. Nagyon csodálkoztam, hogy kiváló barátom itt üdvözölhetem Budapesten.
– Ön az, kedves Sherlock Holmes? Hát mióta érdekli önt a Balkán? Valami nagy bűnös lappanghat a Duna táján.
Sherlock Holmes behúzta a nyakát téli kabátja prémes gallérjába, s nevetve beszélt hozzám:
– Nagyon rossz kedvű ön ma, barátom. Önnek a Vígszínház mai premierjéről kell írnia. Úgy-e, eltaláltam? Én is ebben az ügyben járok, Önnek elárulhatom. Conan Doyle-tól ellopták a kalandjaimat. Londonban történt, s komplikált a dolog. A londoni tolvajt is meglopták. Egy német áll gyanú alatt. Bizonyos Schönthan. Mindenre képes ez az ember. Már Dickenst is dramatizálta.
Illedelmesen és szokás szerint megdícsértem kíváló barátom találékonyságát. Igaz, hogy ezt már mind olvastam az esti lapokból. De végre is Sherlock Holmes azért Sherlock Holmes, hogy a furfangja megejtsen bennünket.
Hívtam magammal a Vígszínházba Sherlock Holmest. Ő gúnyosan mosolygott, s visszautasította a meghívást:
– Mit gondol, kedves barátom? Én egyszerű detektív vagyok. De irodalmi és művészeti dolgokban megvan a magam ízlése. Tűröm, hogy Conan Doyle könyveket írjon rólam. Végre egy kíváló detektív sem lehet mentes minden hiúságtól. De Conan Doyle könyveit el nem olvasom. Aztán e könyvekről a gyermek is tudja, hogy nem irodalom. Hanem irodalmi pózokban nem kívánom magam látni. Pláne színpadon. Már csak megmaradok az öreg Shakespeare mellett. Aztán jó nekem honfitársaim közül Shaw, Wilde. Az idegenek közül Ibsen, Hauptmann s társaik. Legalább Bécsben két Holmes-darab közt válogathatnék. Ott az elsőt, az angolt is játsszák. Aztán Bécstől az ember elnyel minden goromba sértést.
Kissé dühbe jöttem e beszédre:
– Kérem, kérem, a budapesti közönség nem utolsó ízlésű közönség. Itt a színpadon is otthonos az irodalom…
Sherlock Holmes legyintett a kezével:
– Londontól Budapestig nem olyan nagy a különbség publikum és publikum között. És talán a publikumnak van igaza. Nem engedi magát becsapatni egy-két száz úgynevezett művészlélektől. A sznobok, a smokkok beugranak néha. Teszik magukat, hogy ők is meghalnak a Szépért. Voltaképpen pedig mi szükség van Beethovenra, míg valcer és niggerdal terem? Nálunk éppen úgy szeretik a cigánymuzsikát, mint önöknél. Maeterlincknek a Monna Vannát kellett megírnia, hogy a publikumig jusson. Mese, immár ravasz és okvetlenül izgató mese kell a publikumnak. Megelevenített bolond vagy rémes bábjáték.
– Hát jöjjön be kedves Sherlock Holmes. Meglássa, hogy a mi közönségünk disztingvál.
– Nem vagyok bolond. Elmondok önnek előre mindent. Óriási ház. Engem három történettel vonszolnak színpadra. Az elsőben leleplezek egy svéd bárót. A báró veszedelmes tolvaj. A „szép Adolf.” A szeretője, a báróné, szélhámosné. Milliónyi gyémántot lopnak. Senki sem meri gyanúsítani őket. A hivatalos rendőrség természetesen ostoba. Ártatlan s jó embereket gyanúsít. De ott vagyok én. Holott nem is nehéz kideríteni a dolgot. Röstellem, hogy ilyen könnyű föladatot kapok. Szinte ostobának látszom. De a publikum tapsol. Tapsol, amikor a hivatalos rendőrség ostobáskodik. Tapsol, mikor ugyanaz a rendőrség orrot kap. Tapsol nagyon tiszteletreméltóan, mikor az ártatlanság kiderül. Tapsol, mikor a bűnös lakol. Tapsol, hogy én milyen veszettül ügyes fiú vagyok. Tízen-húszan haragusznak a jóízlés nevében. Vagy százan affektálják a haragot. Alapjában azonban Henri Bernstein megirigyelheti Schönthant. Mint ahogy Henri Becque soha tizedrésznyi sikert nem aratott, mint Henri Bernstein… Jön a második kép. Rémes, anarchista történet. Alapjában ártatlan, mint egy gyermekmese. Kockajáték. Fölépített torony. Csak egy kockát kell kihúzni belőle… Végül egy olyan történet, amilyen ostobát igazán nem fogok elkövetni. A harmadik kép. Az én házasságom. Így szerezhet magának feleséget egy német professzor, de nem Sherlock Holmes. De tetszem végig. Egy-két kritikus káromkodik. Künn a pénztárnál okvetlenül jegyet akarnak kapni kiszorult emberek az ötödik előadásra.
– Hát nézze meg a színészeinket.
– Miért? Az önök budapesti Svengalija, Fenyvesi, szinte jobb Sherlock Holmes, mint magam. Pompás álbáró Góth. Kis szerepben is nagy művésznő G. Kertész Ella, P. Gazsi Mariska, Hunyady Margit, Szerémi, Balassa stb. kíválók. A második képben enyhítik a darabot T. Halmi Margit, Szerémi, Hegedüs, Tapolczay. Szép és tehetséges fiatal művésznő Murányi Juliska. Jelesek a többiek is. A harmadik képben Sz. Varsányi Irén olyan kedves, hogy valóságban is megingatna agglegényi hajlamaimban. És itt is jelesek valamennyien. Barátom, milyen nemes darabokat lehetne játszatni ilyen gárdával. De hát fütyül a nemes darabokra a Vígszínház, s a Vígszínháznak helyesel a publikum. Különben pedig sejtheti, hogy nem ez hozott Budapestre. Csak tévútra akartam önt vezetni. Isten vele: még ma este tovább utazom.
…És ezúttal ördöge volt kíváló barátomnak újra. Igaz, hogy mindezt nem volt nehéz megjósolni. Nekem már csak annyit kell mindehhez tennem, hogy ügyes volt a rendezés, s Zboray Aladár fordította jelesül a darabot.
Budapesti Napló 1906. február 22.
Dyb
