132. SZÍNÉSZNŐK AZ UTCASARKON
132. SZÍNÉSZNŐK AZ UTCASARKON
Magyarországnak is virágos a kedve? A szép Budapesté nagyon virágos. A Tulipán-kert után íme megszületett az új virágidea. A Népszínház fölcsapott virágkereskedésnek. Vidor Pálné és a Népszínház művésznői Budapest komoly tanácsa elé járultak. Engedje meg nekik, hogy vasárnaponkint virágot áruljanak az utcákon. Természetesen jótékonyság céljaira. Egy hónapra már megkapták az engedélyt. Ünnepek napjain életveszélyes lesz a tolongás a Népszínház előtt, a Kossuth Lajos-utcán, a Dunaparton. Bájos művésznők árulgatják a virágot. És még iszonyúbb lesz az ő népszerűségük. Esténként majd bizonyára visszaszórják rájuk az eladott virágot.
A nénivel, ki éjszakánként kialkudott nyolc krajcárért hozza el nekem napi szekfűmet az Operavendéglőbe, beszélgettünk ma szomorúan erről. Siránkozott a néni:
– Hát már ebből is kitúrnak engem. A színpadról már elűztek.
– A színpadról?
Büszkén és bánatosan mosolygott könnyei közt a néni:
– Bizony, a színpadról. Én is voltam ám primadonna. Igaz, hogy csak kis városokban. De az voltam.
– No, látja. Akkor a virágárulást meg is kell ám tanulni egy gondos színpadi nőnek
– Igen, tudom, csak vigasztalni akar a nagyságos úr. Vége az üzletnek. Ők a fiatalabbak. Aztán nekik is lesz igazolványuk. Tetszik látni: komolyan veszik őket a hivatalos urak. De mit csinálunk mi? Ők szépek: tehát ők színésznők lehetnek. Miért akarnak hát virágot is árulni?
– Hjha, néni, új idők ezek. Új divatok járják. És nincs csak kétféle segítség. Az egyik, hogy maguk is szépek legyenek, néni. Ez igaz, hogy kissé nehéz dolog egyiknek-másiknak már. De a másik mód könnyebb. Csináljanak egy színházat. A nyakam teszem rá, hogy lesznek maguk olyan jó színésznők, mint azok.
Búsan mosolygott a néni. Azt hitte szegény, hogy tréfálok.
Budapesti Napló 1906. március 30.
Ódi
