44. JEGYZETEK A NAPRÓL
44. JEGYZETEK A NAPRÓL
I.
A mob
A mob
Mostanában Budapestnek is volt szerencséje a mobhoz. Vacognak is a fogak a félelemtől. Párizsban már nagyszerű múltja van a mobnak. Londonban a köd is dédelgeti őket. A mob – van. Kik ők? Nem proletárok és nem munkások. A proletároknak van egy nagy istenük: a düh. A munkások pláne gazdagok istenekben. Övék a munka és a jövő hite. Csak róluk feledkezett meg egészen a sors. A mob leányairól és fiairól. Jehan Rictus egy versében a demokrácia bélpoklosainak nevezi őket. Fél tőlük a demokrata világ, s elkülöníti őket. Ők pedig néha kitódulnak börtönből, csatornából, undok vacokból s ilyenkor jaj nekünk. A bűn, a szenny, a betegség nászágyán fogantatnak ők. És még panaszkodni sem tudnak. Sakáljai lennének minden társadalomnak. Csak külsejükben emberek. És mi tettük őket ilyenekké. Mi: az egész társadalom. És nő a számuk. És nemsokára nem lesz elég börtönünk vagy kórházunk. A mob szapora. Lehet hogy csak szeszélyes vízió, de olykor a jövő világdöngetők őseit látom bennük. A majd eljövendő anarchia segédcsapatait. Mert a világ akkor sem áll meg, ha a jelen nagy osztályharc beveszi a mai társadalom erődeit. Künnrekedtek lesznek majd akkor is. De ezek veszedelmesebbek lesznek a maiaknál. Ezek az egész társadalmi rendszert öklözik le majd. A mob a maga antiszociális dühében a majd megszüntető tudatos társadalomellenesség csíráit rejtegeti. E mob voltaképpen a szocialistáknak a legnagyobb ellensége, habár a szocialistákra szeretné őket kenni a megriadt polgári társadalom. Annyi bizonyos, hogy az egész társadalomnak nagy érdeke megszelídíteni a mobot, ha lehet.
II.
A gólya
A gólya
Ez az a gólya, melynek kedvéért az anyakönyveket vezetik. Itt specialiter: magyar gólya. Néhányszor megírtuk már, de sohasem írhatjuk meg elégszer: a magyar gólya sztrájkol. Ebben az évben negyvenezer vagy talán még több kis magyarral született kevesebb, mint más évben. Megdöbbentő s páratlan jelenség. És nem csodálatos, hogy éppen a hazafias föllendülés idejében sztrájkol a gólya? A nagy hazafiak százszámra születnek egy esztendő óta. A kis hazafiak egyáltalában nem akarnak megszületni. Mert szomorúság és szegénység lakozik ez országban. Nincs kenyér, és óvatosan bánnak az emberek a csókkal. Hogy ez nincsen jól? Óh ez nagyon rosszul van így. A kivándorlás szomorúsága ellen még csak találtunk egy-két hazug vígasztalást. Az elégedetlen ezerek panaszai ellen is. De mit tegyünk az elmaradó kis magyarokkal? Hazaárulózzuk le őket?
III.
A diákok
A diákok
A diákok valahogyan egyformák mindenütt. Hogyne, mikor egyforma fiatalok. Csak sajátságos egek alatt vénül a diák. Az orosz ég például ilyen. Itt a grófi diákot elborítja a szomorúság, ha a nép lelki sötétségére gondol. Lehetne belőle követségi tanácsos Párizsban, s elmegy néptanítónak valami istenverte faluba. És ez nem egyetlen eset. Az orosz diák vén. A mai Oroszországnál vénebb talán – ötszáz esztendővel is. Ám a kínai diákok vidorak, mint a párizsiak vagy budapestiek. Vagy kétezren most odahagyják Tokiót, mert Tokió nekik nagyon szigorú hely. Mennek Tiencsinbe, s nem kellenek nekik a komoly japán angol és amerikai professzorok. A kínai diákokat bántja – a copf. Úgy érzik, hogy ők fiatalok, kiknek vidám élet dukál. A komoly életre ráérnek ők még. Akik külföldi egyetemeken japán diákokkal találkoztak, megmondhatják; hogy ezek vénebbek, komolyabbak és munkásabbak az orosz diákoknál is. A kultúra megbecsülésében tehát a japán diákok közelebbi rokonok az oroszokkal, mint a kínaiakkal. Egyszer egy ötletet olvastam. A sárga veszedelemről írt egy szellemes francia. Azt írta, hogy ha csakugyan a sárga fajoké a jövő, sok bajuk lesz – egymással. Japán Ázsia Angolországa s Kína talán Franciaországa lesz. Az ifjúság lelkében már benne van a leendő századok nagy antagonizmusa.
Budapesti Napló 1905. december 16.
Pont
