56. LEBONNARD APÓ
56. LEBONNARD APÓ
– Bemutató előadás a Nemzeti Színházban –
Ujházi-ünnepnek szerettük volna már a címben elnevezni az estét. Mert Jean Aicard-nak kevés babért ítélhetünk oda egy egész ligetből. Ez a babérliget a mi Mesterünké egészen, az Ujházi Edéé. Igya benne vígan és fiatalon a tüzes falernumit. És szeressen bennünket még sokszor úgy, mint ma, mikor ismét teleszórta a lelkünket a művészi szépség és igazság rózsáival.
Lebonnard apó voltaképpen egy nagy szerep. Ezért a szerepért íródott is talán, s mi itt Budapesten is láttunk híres Lebonnardokat. Novelli és Silvain játszották el már nálunk a nevezetes apót. Ujházi Edét nem bántotta ez. Ő büszkén vallhatja a híres Talma-szólást:
– Nem megjátszom, de megcsinálom a szerepemet.
És a Mester már a próbákon mondotta:
– Hogy két híres színész játszotta már előttem e szerepet, annak igazán örvendek.
És a mai, óriási siker igazolja ezt a mondást s százszor büszkévé teheti Ujházira a magyar színpadot.
Magával a darabbal kedvesen és kíméletesen lehet bánni. Dumas zsenije nélkül anakron dumáskodás. Csinált, naiv, elmaradt, érzelgős, olcsó hatásokra írott. De éppen az apó alakja tengernyi filozófiát költ bennünk. Talán nincs ebből semmi az alakban, de bennünk felébred. Az átlag-emberek, a derék polgári lények lelki tragédiáiból csap fülünkhöz néhány akkordot. Egy igazi képet libbent meg hirtelen előttünk: milyen szépen meg kell alkudni az élettel, leszámolni büszkeséggel, önérzéseinkkel, mindennel. Ilyenkor érezzük, hogy minden emberlelkek közel vannak egymáshoz. Hogy egyformán szenvednek és alkusznak. Még ha csak számító, romantikus íróagyakban élnek is.
Lebonnard apó rejtegeti a saját szarvait. Hosszú évekig gyermekének vall egy kakukkfiókot. Jó, türelmes, megadó, jámbor ember. Egyszer tör ki életében, mikor a leánya boldogságát félti. Véletlenül sikert ér, de maga is megijed önbátorságától. Végre egy Lebonnard apó nem lehet Shakespeare-hős, de csak – Lebonnard apó. A fattyút ismét szívére öleli, mindenki boldog lesz, s az apó jámborul örül, míg meg nem hal.
De milyen hatalmasan csinálta meg ezt a szerepet Ujházi Ede. Valósággal művészi alkotássá magasztalta föl – a maga művészi alkotásával. Ő szív-szerepnek hívja Lebonnard apót. Hát menjünk bele az ő elkeresztelésébe. Szívével játszott a mi Mesterünk, szívével, mely könnyet, derűt, emberien s igazán csillogtat. Valami nagy melankóliával vonta be az alakot: látjátok, ilyen Lebonnard apó s mind ilyenek vagyunk, nem ordítunk, nem lázadunk, nem roppanunk, hanem sírunk, mosolygunk, békülünk és megalázkodunk a rettenetes hatalmú élet előtt.
Nagyobb óvációt régen nem látott a Nemzeti Színház. Nem bírt elégszer megjelenni a tapsokra a Mester. A vastaps elől pláne kitért. A többi szereplők közül csak Odryt és Dezsőt mutathatjuk meg Ujházi Ede körül. A többiek még Jean Aicardhoz sem voltak méltók. Kivéve Váradi Arankát, ki kedves és ügyes. Hanem Török Irma éneklése már rettenetes skálákat vesz. Ez már majdnem személyes sértés minden olyan szegény lélek ellen, ki drámai színházban – beszédet vár. Szerettük volna, ha Szalai Emil, a fordító megkísérlette volna a verses fordítást. Ez sok mindent kegyesebben ítéltetne meg a Père Lebonnard írójával szemben.
Budapesti Napló 1905. december 31.
Dyb
