64. VERSEK
64. VERSEK
Versek sűrűjében kószálok néhány hét óta. Álmodó lelkekkel találkozom és beszélgetek. Most idehívok közülük találomra vagy hármat. Halottat idézek legelőször, a szegény Dőzsei Ferencet. Posztumuszkötete sok fájdalmat okozott nekem. Sajnálom ezt a néhai, árva lelket, aki még halála után sem kaphat igazságot. Míg élt, annyi igazságot sem kapott, hogy belőle kenyérre teljék. Most, hogy meghalt, fölrángatják a Parnasszusra. Megteszik szegényt nagy poétának. És nincs egy olyan rettegett Valakink, hatalmas szavú kritikus, ki büntetni tudná az ilyen kegyetlenséget. Ez csúfolódás a halállal és a poézissal. Nem volt, soha és sehogyse lehetett volna nagy poéta Dőzsei. A nyomor és elkényszerültség kipengetett a lelkéből egy-két erős akkordot is. De csupa zűr, fájdalmas zavar, cincogás vagy lárma a Dőzsei kötete. Míg élt, áldás volt neki az a hite, hogy ő költő. Mikor meghalt, ugyanezt a hitet egy kis kenyérre lehetett volna, s szabad is lett volna váltani az elárvult, szegény feleség számára. De oda fölállítani, ahonnan ő halottan is leszédül, megtenni nagy poétának: ez kegyetlenség. Szemere Emil a második versíró. Egészen új név. Valamit felőle az sejttet, hogy két hatalmas, díszes kötete (a cím: Őszi rózsák) „méltóságos Szemere Miklós úrnak” ajánltatik hálásan. Szinte háromszáz oldalon vers, köztük egy hősköltemény Mátyás királyról. Komolyan nem is szólhatunk e versekről. Írójuk ezt énekli az előszóban:
Félszázad perzselé szívem,
Míg e rózsát elültettem.
Míg e rózsát elültettem.
Tehát nem ifjú ember bűnei e fűzfaversek. De bátran, önérzetesen állnak a közönség elé. Iszonyú dekadenciát mutat az a társadalmi réteg, mely még pár évtizeddel ezelőtt nálunk egyedül írt és olvasott. De vajon nőtt a helyébe új és nagy közönség? Néha iszonyú sejtelmeink vannak. A régi publikum olyan, mint amilyen írókat tud magából küldeni. Tehát Szemere Emil esetleg nem is olyan nagy bűnös. Az új publikum pedig százízlésű és kicsi. És nálunk balgatagon hevülő írók, új utak, új ízlés, új irodalom felé törnek. A harmadik: Bodor Aladár, ki nagy örömet szerzett nekünk verseskönyvével. Nem rendkívüli, de a maga verseit mondó poéta. Egy kicsit programos még. Érzi azokat a politikai, társadalmi, kulturális, sőt idegrendszerű differenciákat, melyek még a magyar kultúrembert is elkülönítik a Nyugottól. Ő hát néha megteszi magát a verseiben érzésközvetítőnek a régi s a most születő új, európai magyar típus között. Sokat borzong „nagyálmú zaja” sorsán s így önsorsán is. Nem mindig tiszta, de meleg, szép, néha erős hangok szólnak hozzánk e versekből. Sőt Bodor Aladár olykor a legmagasabb poétai föladatot is megpróbálja: kimondani a még ki nem mondottat. Ez kevésbé sikerül neki. Új érzései sem elég újak, és hangja sem annyira új, amennyire ő újjá tenni iparkodik. Ám érdemes könyve egyik dokumentuma a magyar líra frissülő kedvének.
Budapesti Napló 1906. január 14.
(A.)
