123. A GRAND GUIGNOL
123. A GRAND GUIGNOL
(Párizsi levél)
A Grand Guignol színház, itt Párizsban, azoknak az orvossága, akiknek a gyomrát elrontotta a színház. Sokan vagyunk ilyen elrontott gyomrúak Párizsban, Berlinben, Budapesten és mindenütt. De viszont a mai ember már nem igen tud színház nélkül elélni. Ez magyarázza meg, hogy a Grand Guignol színházba járni több, mint divat. Kissé megvénült már a halott Dumas s hasonlóképpen az élő Sardou. Az újak azt csinálják, amit ezek csináltak, de rosszabbul. A régiek, az örökök, a színpadi klasszikusok, nem mindennapi estéinkhez és hangulatainkhoz illők. A muzsika sem elégítheti ki teljesen a lelket s operák helyett szomjúhozzuk az eleven beszédet. A Maeterlinckek, a poéták, nagyon ritkán tudják magukat a színpadról megértetni. Ibsen és Hauptmann sem azok, akik halálra ne fárasszanak s a változatos életet nyújtsák nagyszerű, mély költészettel, de könnyedén, a Bisson-féle, a Feydeau-féle, a Véber-féle s más ezer szellemes vagy szemtelen filozóf vagy sekélyes malacságok pedig nem lehetnek rendes táplálékai a magára valamit is tartó emberi intellektusnak. Nem is beszélünk a léha színpadi revükről, az orfeumokról s egyéb látványosságokról. Szóval van annak jelentősége, ha a Grand Guignol itt Párizsban sok ezernyi barátot szerzett.
Valahogyan mintha az Arisztophanész színháza készülne modern életre támadni. Amint hogy egy kis új párizsi színházban vagy száz este óta játsszák diadalmas sikerrel a Felhőket. Ezt a híres Arisztophanész-darabot párizsi argot-ban meghallgatni pompás élvezet. Általában Párizsban már régen van gourmand közönsége a színpadi apróságnak. Az egyfelvonásosnak, melyet, ha úgy tetszik, nevezzünk el színpadi novellának. Hogy akad már színház, mely estéit állandóan egyfelvonásos darabokból építi, e jelenségben mi egy új színpad csírázását látjuk.
A színpad irodalmi törekvése kezd arra az útra térni, amelyre rátért minden irodalmi és művészeti törekvés. A kornak s a kor emberének magyarázására, szimbolizálására s irányítására. A megkonstruált, ravasz és kerek drámák kezdenek hanyatlani. Mert az élet se nem produkál ilyesmit, se nem iparkodik produkálni. De a befejezetlenség, a nyerseség sem lehet művészi program, mert az élet maga a legistenibb művész s maga is szereti a formákat. A nemesebb, elmélyedtebb művészlelkek így jöttek s jönnek rá az új irányra. Így hódít a hazug naturalizmus helyett a belső valóság, mely a legtöbbször csak szimbólum. Lélek és mozgás száll a szobrokra, fotografikus hűség helyett nemes jellegzetesség, lényeg a vásznakra. A versnek forróság és belső ritmus lesz a lelke. Nem az ügyes kimértség és csilingelő rímek. Építészetben, zenében, műiparban ez az új, nemes törekvés. Sőt a színjátszásban is, csak éppen a színpadi művekben a legritkábban.
Nevetséges volna azt állítani, hogy a Grand Guignol valami revelációval szolgál. Ehhez talán még közönséget sem kapna, ha írói már volnának bőséggel. A legtöbbször bizony újság-reportokat játszat a színpadon. Néha messzebb jár az igazi irodalomtól, mint a napilapok tucat novellája. Néha kacagtat, amikor ríkatni akar, máskor pedig ízetlen tréfákkal kedvteleníti el az embert. Magam is csak a szándékát dicsérem ennek az apró, különös berendezésű, de mindig válogatott publikumú színháznak.
A Grand Guignolban öt-hat egyfelvonásos darabot játszanak esténként. Van köztük apró bohózat, dráma, sőt olykor igazi költemény is. Hadd mondjam el pár szóval a színház egy-két új darabjának a vázlatát. Itt van például a Revenante, mely Maeterlinck ifjúkori darabjaira emlékeztet. Este van, terített asztal áll a falusi házban. Ősz, nyugtalan, fájdalmas arcú férfiú a gazda, virágokkal díszíti föl a szobákat. Várja hosszú útról haza az ő imádott feleségét. Két öreg ember, szomszédok ülnek vele a szobában. S húsz év óta egy napján az évnek így van ez mindig. Húsz évvel ezelőtt kellett volna hazajönnie az asszonynak. Hat hónapja volt akkor, hogy férjével egybekelt. S titokzatos módon, este, amikor hazatérőben volt, az erdőben megölték. A férje megőrült, s várja az ő imádott asszonyát e napon mindig. Virágos a ház, künn ősz van és sötét. Jó emberek, szomszédjai, elküldik neki postán minden évben az asszony levelét. S őneki meg is érkezik e napon mindig a halott kedves. Ő látja csak, egy éjszakát vele tölt. De ma, a huszadik évfordulón, meghal szegény az örömtől, amikor őrült víziójában találkozik a feleségével. Erős, mély szomorú kis színpadi költemény ez.
Sekélyes, de felséges szatíra a Lecture. A színdarabíró olvassa darabját a színigazgatónak, az ír, telefonál, vendégeket fogad, közben kegyetlen változtatásokat ajánl a szerzőnek, holott oda se figyel a darabra. Végül eltávozik s a szolgáját ülteti a szerző mellé, hogy hallgassa végig a darabot. Kedves dolog színpadról hallani végig szatírában, hogy a színpad milyen lenézően bánik az irodalommal.
Az Aveugle-ben egy vak apa szerepel. Valahol afrikai gyarmatokon vesztette el látását, mint magas államhivatalnok. S most egyetlen, imádott fia azt a pályát választja. Már három hónap óta Afrikában kell lennie a fiúnak. Jönnek is a levelek tőle s fölolvassa őket a vak ember második felesége, egy édes, gyönyörű, szenvedő asszony. A fiú pedig nem utazott el, mert szereti a mostohaanyját. Birkózik magával, Párizsban bujkál s egy este, mikor az apja nincs otthon, beállít. Az asszony, a mostoha anya megrémül, s mégis elárulja magát, hogy ő is szereti a fiút. S íme hazaérkezik az apa, s a lépcsőtől már magában jön föl a vakok csodálatos tájékozódásával. Belép a szobába, ahol halálradermedten áll egy szék mellett a fiú. Az apja őróla beszél imádattal, fölolvastatja újra a leveleit. Izgalmas, különös, csupa tragédia ez a színpadi helyzet egészen egy revolverdurranásig. Az apa nem lát, nem tudja a fiát lelőni, s nem is tudná különben sem, mert istenként imádja, önmagát lövi főbe.
Ezek s ilyenek a Grand Guignol darabjai. Lehet, hogy túlzó lelkesedéssel s egy kis gyűlöletével a régi színpadnak bírálom őket. De nem lehetetlen, hogy csakugyan, talán öntudatlanul, egy új, most születő színpad bölcsője ez a kis színház.
VU 1907. április 7.
Diósadi
