14. IBSEN ÉS MISTRAL
14. IBSEN ÉS MISTRAL
Maillane szent ciprusai közé Johanna királyné nyári házának mása épült. Szép és vidám ház: itt fog nagyon hosszút aludni új Provence-nak öreg királya, Frédéric Mistral. Cour d’Amourt itt talán nemsokára az a legnagyobb félibre tart, aki Halálnak neveztetik. Hetvenhat esztendő, óh, sok esztendő s Frédéric Mistral maga építette a házat. „Gyere, Halál, gyere Halál, szép az én házam, ahol én lakni fogok.” Megfutotta az életet s elvégezte a rábízottakat ez aggastyán.
Északon pedig kavarog a köd, s Ibsen kriptájától hideg szél vág délre. Úgy sivít, mint egy boszorkány-tüdő, s úgy kérdez, mint Szent Ágoston hite szerint az Úr fog bennünket kérdezni.
– Frédéric Mistral, válaszolj nekem: igen?
Új Provence-nak öreg királya pedig mosolyog. Észak szelére uszítja Provence dalos viharát, a Mistralt, kitől ő nevét vette s üzeni vissza Ibsennek:
– Igen igen, igen.
Ők voltak Észak és Dél, ők voltak a Nem és az Igen: Ibsen és Mistral. Az Igen győzedelmeskedett újra: Ibsen halott és Frédéric Mistral él. Hilda jajveszékel a germán Északon: Solness lezuhant a büszke, csonka toronyról. Délen, a latin Délen, a koldusok kiülnek a napsugaras útszélre s pajkosan nótáznak. Mistral új dalokat dalol az Isclo-d’or-hoz. „Élet, élet, százszor-szent élet, be jó vagy, hogy vagy.”
Keserű volt az Ibsen szája s utoljára is megintette az életet:
– Nem igaz, nem igaz, amit állítsz. Sőt éppen ellenkezőleg. Cudar komédiás, engem elámítani nem fogsz.
Mistral boldog helyesléssel fog meghalni.
– Igen, igen, igen. Jó voltál, élet, kegyes voltál. Szeresd ezután is az embereket. Napot, árnyat, asszonyt, mámort adj bőségesen mindig. Így, így, így.
Soha ilyen két ellenség: Ibsen és Mistral.
Miért hisz a világ szívesebben Mistralnak? Miért igenli ilyen betegesen az életet?
Mistralnak adott igazat az élet bajtársainak nagyobb serege. Ibsent csak rettenve bámulta a mai ember. Megkoszorúzta és hazugnak hazudta. Megérezte, hogy Ibsen veszedelmesebb mindenkinél, ki Spinoza óta Tolsztojig élt. „Gyalázatos, aki el akarja venni kicsi kedvünket is.” A Rhône mellett fütyörészett eközben egy suhanc. Szavát se értette senki. Nótái mégis tetszettek. Hetvenhat éves ma már ez a suhanc. De fiatalabb legény nála Pán idejében sem dalolt. Nótáját, szavát ma sem értik sokan. De az élet öröme csattog ki belőle boldog szerelmi fülemileként. És őt szeretik: Frédéric Mistralt. Ő kunyhót épített büszke torony helyett. Befuttatta rózsával a kunyhót. „Te kellesz nekünk, naiv félibre. Te kellesz, Frédéric Mistral.”
Frédéric Mistral puerilizálja vén lelkét a mai embernek. Talán ez a küldetése a latin-román fajnak. Hogy derítő borral öntözze az emberi szomorúságot. Ha a germánság az élet ellen egy Schopenhauert küld, egy jókedvű, pompás latin rögtön Dionüszosz sípjába fú. Ha Nietzsche meteorok elébe tartja gőgös, szomorú fejét, Meudon fái között az élet szerelmes himnuszát énekli az emberiségnek egy Zola.
Oh értem most már, hogy Ibsen nem kell Párizsnak s a latin Délnek. Anatole France talán mindentudóbb, mint a kereszténység első századainak az istene. És Anatole France szocialista gyűlésekre megy a Trocaderóba. A latin-románság: mamelukja az életnek. Az Emberiség az Igazság és a Szépség: úgy hisz bennük, mintha – volnának. Mistral ennek a megható, emberi naivságnak a költője. Naivabb és típusosabb mindenki másnál. Ő e korszak Anti-Ibsene: az élet részeg igenlője és dalnoka.
Ibsent elhagyták Párizsban már a szimbolisták is. Verlaine, Rimbaud, Samain és a többi élete nem csábító. Csak ne tiltakozzunk az élet ellen. Bízzuk rá magunkat. Éljünk együtt az édes, buta tömeggel. Féljük tisztelettel az új csodákat. Hiszen mi az élet? Egy kellemes garden-party. Ne tessék nagyon öltözködni. Keresse ki mindenki a maga kellemes, pázsitos, pados szögletét. Ahonnan szépek a nők s ahova hangulatok parfümét illatozza a zene. Ne tessék kritizálni a buffet-t, a fölszolgálókat, a társaságot, a pezsgőt. Örüljön mindenki, aki meg van híva.
Ezt hirdeti, tanítja, danolja nálunk szépen Mistral. És egy Maeterlinck, egy Maeterlinck, ma már az általános választói jogtól várja az emberek jobbulását. Egy Maeterlinck, akit Shakespeare és Ibsen fiaként fogadtak egykoron. Ugyane Maeterlinck kereste és megkapta a becsületrendet. Akárcsak egy erényes szatócs.
Hilda vagy a Múzsa szól a germán Solnessekhez:
– Építsetek szédítő tornyokat. Kiáltsátok az élet fülébe, hogy nyomorult.
Az élet zsoltárával válaszolnak erre a latin-román poéták. És mégis. Az életszerető pogány latinság pusztul. Huszonöt év múlva csak Németországnak lesz százmillió népe. Franciaország fogy. Olaszország, Spanyolország szerencsétlen. A germánok szigorúan prédikálnak az élet ellen. S a germán anyák ötször szülnek ikreket. Az élet szerelmeseit pedig elpusztítja az élet. Oh, mégsem bölcs talán az életet nagyon szeretni.
(Párizs, július)
Budapesti Napló 1906. július 21.
Ady Endre
