37. EGY KIS IRODALOM
37. EGY KIS IRODALOM
(Párizsi levél)
Számonkérték-e valaha nálunk a Mikszáth Kálmán szociológiáját? Herczeg Ferenctől kérdezték-e, quo vadis? Érnek is ilyesmire az emberek Magyarországon. Elég, hogy türelmi bárcája van az írónak. Még olvassák is a jámborabbját. Ha jeles anekdotái vannak. Magyarország kicsi litteratúrájának védőszentje: szent Anekdota. Nyugaton az íróművészet nagy harcok után legyűrte az anekdotát. Nemcsak a históriait, mely az ultramontán Magyarországon javában virít. De a szociális anekdotát is. Igazi íróktól az egész Életet követelik itt. Nem csupán a mulatságos morzsákat. A monista hitvallás egy nagy igazságra vezette az embereket. Hogy a nagy tudós, a nagy művész, a nagy író: egy grádus. Hivatásuk a rejtelmes élet magyarázata. Rettenetesen fontos valami, hogy egy népszerű és ható író miként magyarázza az életet, a társadalmat, az embert. Nem véletlen dolog, hogy nálunk Mikszáth és Herczeg, mikszáthok és herczegek a mágusok. Szegény élet és szegény irodalom.
Hát amikor itt Franciaországban például Anatole France nihilistáskodott, megértették. Művészetben nagy szó ez a nihilizmus. Jelenti a nagyon nagy s még egyre kereső egyéniséget. Mint világnézet is sokat ér s határozottan optimista. Hiszen még politikailag is optimizmus. Ha az orosz nihilisták pesszimisták volnának, önmagukat ölnék s nem az emberi szabadság ellenségeit. Teljes pesszimizmus talán csak a keresztyén filozófiában van. Ám a nihilista Anatole France is helytállott magáért. S most, mikor humanista, szocialista művész lett belőle, megint nem marad adósa a világnak. Megtérését bőségesen megmagyarázta s írásaiban megint benne van egész egyénisége, egész kora s az Élet, ahogyan ő látja.
Ahol az irodalom nem szórakoztató betűvetés, ott nem maradhat élen olyan író, akinek a világnézlete ötlet-világnézlet. Íme egy Paul Bourget-nek is nyilatkoznia kellett végre. Mert talán már holnap a kutya sem olvasta volna. „Helyes: ön Bourget úr az istent védi, a tradíciókat, a tekintélyeket, az Egyházat. Ön azt hirdeti, hogy Franciaországnak királysággá kell reformálódnia. Arról ne beszéljünk, hogy művészi tekintetben mit ad ön. De kötelessége megismertetni az okokat, melyek önt az ön hiszekegyéhez vezették. Világnézletet kérünk, filozófiai, szociológiai megvilágításokat.” És Paul Bourget most kiteríti egy könyvben a világ elé a maga ultramontán lelkét. Újat nem mond: a tekintély-tisztelők ősi menűjét variálja. De amit mond, az mégis egy egységes világnézlet. Szomorú, impotens, öreg világnézlet, de az. És a magasságokat megérintő, a művészet új törvényeit is érző, elegáns világnézlet. Mindenesetre, retrográd ritmusában is a művészeti kultúra dicsőségét zengi.
És ha mi rászorítnók vallomásra a mi mikszáthjainkat és herczegjeinket? Csak valamiképpen ne is tegyük. Szörnyű szegénysége lepleződnék le a magyar értelmi kultúrának. Tanult fejjel s modern érzékenységgel tessék például egy pillanatra befogadni ezt a csodálatos, millió célú és hangulatú kort, amelyben él a mai emberiség. Ezekután pedig tessék fölvilágosításért fordulni a Gyurkovics-leányokhoz.
A feudális Magyarországhoz egyébként illik ez az anekdotairodalom. Csak éppen rossz szokásból jajgat föl itt idegenben néha az ember.
(Párizs, augusztus 21.)
Budapesti Napló 1906. aug. 24.
A. E.
