43. A NAGY ELLENSÉG
43. A NAGY ELLENSÉG
(Jean Jaurès és a választója – Clemenceau és Róma – Miért nem zárják be Lourdes-ot? – A Notre-Dame des Victoires csodája – Róma és Magyarország)
Jean Jaurèsnak van egy igen nevezetes anekdotája. Egy választójával diskurált a szocialisták pápája. (Klerikális elmésség adta e sikerült címet Jaurèsnak.) Kérdi a paraszt nagy érdeklődéssel az ő híres képviselőjét:
– Hát eltörölték már végre a vallást az urak?
– Bizony avval elbántunk alaposan.
– Az istent is?
– Körülbelül.
Jean Jaurèsra hálás és hosszú tekintetet vetett az ő választója. Radikális, ateista, szocialista polgár. Nagyon megörült e jó híreknek. De volt még egy kérdése:
– Hát pap már ezután egyáltalán nem lesz?
– Lesz.
– Okos dolog. A pap mégis csak maradjon meg. Legyen, aki a jeget elimádkozza a határról.
Egyelőre ilyenformán vagyunk a felséges néppel. Fanatizálhatjuk őket akár az Isten ellen is. Miként a papok fanatizálták szegényeket századokig önmaguk ellen. Ős, nagy erejüket bevezethetjük a haladás masinájába. De babona-részegségükkel is számolnunk kell. Régen itatja, rontja már őket a szent alkohol. Csinján, okosan kell fölszabadítani nyakukat és lelküket a papi és nagyúri járom alól.
Ez az oka, hogy a vad, istentelen és zseniális Clemenceau szeretné ma legjobban Franciaországban, ha Rómával tisztességes egyezséget lehetne kötni. A mi mai civilizációnk széles e világon bizonyisten még nem civilizáció. Tessék csak akármilyen szabad lelkű embernek a lelkét megkaparni. Megpróbálom például magammal: nekem igazán közömbös az úristen dolga. De mondjuk, holnap Apponyi Albert gályarabságra szánná az én kálvinista papjaimat. Bizony vastag nyakammal nem törődve állnék melléjük. Pedig sok megismeréssel és még több haraggal vagyok minden deizmushoz és mindenhez, ami a szegény emberlénynek útjában áll. És Clemenceau-nak igazat adok, ha gyávaság nélkül is fél. Sok víz folyik le még Szajnán és Dunán, míg minden ember fütyül az égre s a babonákra, melyekkel apáit s őt magát megrontották.
Íme, Lourdes-ot is ezért nem csukatták be még mindig. Nem azért, mert az idegenek zarándoklása pénzt hoz. De okos óvatosságból. Mindenekelőtt le kell teljesen járatni a híres babonafészket. Egy hirtelen, erős lépés ártana az ügynek. Szegény, elbutított nép: ő nem él Párizsban. Még csak Budapesten sem. Sötét, szegény vidékeken behálózottan, láncon, tömjénfüstben teng. Sokszor szinte a papja is megsokallja a buzgóságát.
Itt van például a grenelle-i csoda. Egy hisztériás, fiatal leány égi jelenéseket látott. A Notre-Dame des Victoires templomban. Szó sincs róla, hogy az orvosoknak higgyen a környék népe. Nem akar hinni a papjának sem. A pap tudniillik egy becsületes órájában kijelentette a híveknek, hogy a leány bolond. A nép csődül azért a leányhoz. Egyébként pedig ugyanez a nép radikális és szocialista képviselőket választ. A férfiak dicsekednek, hogy nem hisznek az istenben. De a hisztériás leány képzelődéseiben igen.
Sajnos nem könnyű dolog századok gonosz munkáját paralizálni. Még a forradalmi Franciaországban sem. Még az istenien nagy emberek lelke mélyén is maradt valami a butaság salakjából. Heine milyen megrendítően komolyan foglalkozott néha az istenséggel. És Spencer, egy Spencer, nem mert bátor lenni a vallásokkal szemben.
Minden jó embernek egy Titusnak kell lennie. Olyan Titusnak aki naponként legalább egy babonás embert gyógyít meg. És pláne Magyarországon, ahol egyébként is preparálatlan idegrendszerek állítanak meredeket a gondolatok elébe. Itt Nyugaton gyakran írnak róla, hogy Rómának ma egyetlen reménysége Ausztria–Magyarország. Különösen pedig Magyarország. Hiszen Spanyolország, Spanyolország (!) harcot üzent már Rómának. Nincs eléggé heves harc a csuha ellen. A legkétségbeesettebb harc is csak kezdet. Nem lehet ezt elütni lelki előkelősködéssel sem. Az úgynevezett athéni lelkeket nagyon gonosz rózsaszínű köd födi. Igenis minden lelki és testi nyomorúság oka itt van. Ez elől elbújni senkinek sem lehet. Sem elefántcsont-toronyba, sem máshova.
(Párizs, szeptember 1.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 4.
A. E.
