51. ÚTI LEVELEK
51. ÚTI LEVELEK
– Magyarok a hajón –
Egy óra múlva Messinába ér a hajónk: az Adria-társaság Zrínyije. Nápolyban ismét sok utast kaptunk: máltaiak. Fiume és Marseille között az Adria-hajókat jobbadán Málta látja el utassal. Máltától Fiuméig talán magam leszek az egyetlen utas. No és magyar testvéreim a hajó elején. Génuában fedeztem fel őket. A hajólépcső fölött álltak. Nézték a kacagó kék tengert és káromkodtak. Pompás, kecskeméti zamattal. Francia hajó hozta őket Dél-Amerikából Marseille-ig. Kutya-rossz dolguk lesz otthon. Ezért káromkodnak. De hova menjenek? Most már Amerikától is elment a kedvük. Hazajönnek Darányi Náci inség-kukoricájára. Három Pest megyei legényt biztattam közülük:
– Most már jobb világ lesz Magyarországon is. Hiszen Kossuth Lajos fia a miniszter. Majd meglássák, nem hagyja az, hogy földönfutó legyen a magyar ember. Megváltja a grófok és a püspökök földjét s kiosztja a derék, munkás magyarok között.
Káromkodtak az én magyarjaim s igazuk volt. Piszkos, olasz munkások érkeztek velünk. Szintén Dél-Amerikából. Jókedvű népség. Szennyes, koldus, szemtelen. De a tengeren otthon van. Marseille-ben már mindenki érti őket. Konzuljaik védik, gyámolítják. A magyar szomorú és gyámoltalan. Csak káromkodik. Hihetetlenül, ríkatóan árva az én fajtám parasztja. Otthon, idegenben, a grófok birtokán, vagy a tengeren.
Ürgének, vakondoknak jobb dolga van. És már nem vár senkitől semmit. Egy-két bánáti oláh is van a hajón. Barátkozni szeretnének magyar földieikkel. Nem értik egymást. A magyarok húzódoznak is tőlük. Egy magyar legény váltig mondogatja nekik:
– Nem értem én a beszédeteket.
Mire megindul egy istentelen zengésű angol beszéd Magyarország hazavándorló lakosai között.
Egyébként úgy képzelem, hogy az Adria-hajókat nem is ismerik otthon. Csak furcsa vagy földönfutó magyarok kerülnek itt össze. Mint mi például. Jacht vagy hajófenék: ez a magyar választék. Akinek nem telik jachtra, az vándoroljon ki. Pedig be szép út ez: Fiumétól vagy Trieszttől Marseille-ig. Esetleg más vonalain az Adria-társaságnak. Igazi túristaút. Nizzát, Monte-Carlót, Génuát, Szicíliát, Nápolyt, Máltát bejárhatjuk. Mindenütt van egy-két nap pihenő. A hajók kedvesek, familiárisak. A mi parancsnokunk például elsőrendű, szíves, joviális ember. És két eleven, valóságos magyar hajós-tiszt van a Zrínyin. És van a többi hajón is. Íme: nemcsak kivándorlás céljából megy tengerre a magyar. Milyen merészeket gondol azután a tengeren az ember. Mikor majd sok-sok magyar zászló lobog a vizeken. Mikor majd nem hurcolják idegenbe idegen hajók a gyámoltalan magyarok ezreit. Csakhogy káromkodnak a Pest megyei legények s nekik van igazuk. Pedig barátságos, magyar hajón vannak. Nem segít mirajtunk semmi. Még a püspökök imádsága sem. Holott százezer forintos fizetéseket kapnak az imádkozásért. És a gróf urak nemes hazafiassága sem. Ezeknek is sok százezer forint jövedelmük van azért, mert szeretik a hazát. Nekem határozottan bujtogató természetem van. Ma délelőtt megint szóba álltam magyar testvéreimmel. Azt kérdeztem tőlük:
– Sok kára volna abból Magyarországnak, ha a kalocsai érsek helyett egy káplán imádkoznék s ha Zichy Jenő nem szeretné a hazát?
Azt válaszolták, holott igen jó katolikus és hazafias parasztok, hogy – nem.
Azután megint káromkodtak. Én nem akartam többet mondani nekik. Féltem, hogy mire Fiuméba érkezem, már várni fognak reám az Andrássy Gyula zsandárai.
(Messina, szeptember 18. )
Budapesti Napló 1906. szeptember 22.
A. E.
