6. A SZAJNA MELLŐL
6. A SZAJNA MELLŐL
I.
Arthur Meyer terve
Arthur Meyer terve
Európa legkatolikusabb szerkesztője Arthur Meyer. Felesége Turenne-leány, a Stuartok unokája. Lapja, a Gaulois annyi pápai áldást kapott, hogy már alig bírja. Arthur Meyer az arisztokrácia kedvence, s olyan antiszemita, amilyen csak ex-zsidó tud lenni.
Arthur Meyer most nagy dologba fogott. Újságíró-iskolát alapíttat mágnás-legénykék számára. Mágnás-gyerekek ülnek nemsokára a Gaulois asztalai mellett. Címeres kutyanyelvek eszik az elmés sorokat. Mert tudvalevő, hogy a mágnások Európa-szerte szörnyen liberális, elmés emberek.
Mi üdvözöljük Arthur Meyert és a szerencsés Párizst. Ah, itt Franciaországban szaporábban lépeget az Idő. Koldus mágnások ügyes zsidó fiúk módjára ólálkodnak a redakciók körül. Egyetlen reményük, akciójuk s kenyerük e végre veszendőknek: a Betű. Szomorú sors, bizony szomorú.
Még Budapesten egy nagyúr a canaille mintájára journaille-nak címezte nemrégen a sajtót. Ma, éppen ma, még kimérának látszik. De journaille lesz egykoron Budapesten is a mágnás-canaille-ból. Ha lesz egy derék Arthur Meyerünk.
II.
Olympe de Gouges
Olympe de Gouges
Budapest feministái számára jegyezzük le ezt a nevet. Nagy asszony volt s élt 1789-ben. Ő vezette Mária Antoinette elé a nők küldöttségét. Tizenhét pontba foglalták a nők felszabadulásuk hiszekegyét. Aztán 1793-ban a konvent ki is mondta a legteljesebb egyenjogúságot citoyen és citoyenne között. Győzött Olympe de Gouges, de a törvényből sohse lett törvény. És most Párizsban a tanácskozó feministák könnyesen gondoltak Olympe de Gouges-ra. Ez asszony úgy halt meg, hogy fölszabadítottnak hitte a nőt. És ma még szinte egész Európában ott tart a nőkérdés, ahol Olympe de Gouges előtt. Vajon az önző férfiállat az oka? Vagy a báblelkű asszony? Vitázni haszontalan volna. Egy bizonyos: a legnagyobb igazságoknak leghosszabb és legkínszenvedőbb az útjuk.
III.
Sírbeszéd Duval fölött
Sírbeszéd Duval fölött
Ime, feleim, író testvéreim, mik vagytok. Itt fekszik előttetek ötven éves korában halottan Jean Lorrain. Duvalnak született, egy egyszerű Duvalnak s boldogabb lett volna biztosan, ha pék vagy hentes marad. Ő kitépte magát a savanyú szagú, kispolgári talajból. Megtagadta vér-örökét, emlékeit s nevét. Hogy tessék a publikumnak. A Minotaurusznak, kinek sok és sötét útú barlangjába annyian csalatunk be s hol is fölfalnak minket. Ez a Duval is, óh. Hajszolta, űzte magát haláláig. Föl-föl vágyott: a parfümös levegőbe. A megfinomodottak közé. Fejtetőre állította mindig forró-hidegtől reszkető kis életét. Hogy ne legyen közönséges. Hogy újat vájjon ki tollával a lelkéből. Újat, nem banálisat. Új meséket, új csillogásokat, új frissonokat. Egész élete megnyomorodott a legszentebb vágytól. Még az álmai is elbetegesedtek. S végül sohse írhatta a vágyottat. Amit írt, abból a legbetegebbet szerették. Udvarolni kellett nagy kokottoknak s kenyeret és pezsgőt szerezni music-hallok szemétdombján. Végül bús kultuszt csinált lelke elnyomorodásából. Lett új hangú messiás helyett patológia palatáblája, kalandorok érdekes modellje, Párizs neuraszténiásainak érdekes beszédtémája, egy furcsa semlegesnemű Don Juan. Valaki, akinek kötelessége furcsának lenni. Pornográf-árusok alázatos vazallusa. Egy nagyon szerencsétlen ember. Látjátok, feleim, író testvéreim, mik vagyunk. Egy kicsit mindnyájunknak ez a sorsa. Pedig istenek akarunk lenni s előttünk nyargal nyomorult halálunkig az új művészetnek, a hírnek és a pénznek délibábja.
Párizs, július 1.
Budapesti Napló 1906. július 5.
A. E.
