62. JEGYZETEK
62. JEGYZETEK
I.
Ami Spanyolországban botrány
Ami Spanyolországban botrány
Toledo érsekének majdnem negyvenötezer korona jövedelme van évenként. Sok ez, ha meggondoljuk, hogy Krisztus urunk idejében harminc tallérért egy apostolt lehetett vásárolni. Sőt e harminc tallérért magát Jézust árulta el Judás, mert olcsó korszak volt az. De hogy a koldus Spanyolországban negyvenötezer koronát kapjon ma valaki azért, mert kedvére cselekszik az égnek, ez botrány. Spanyolország kultuszminisztere mondta azt így, hogy botrány egy francia újságírónak. Ha a toledói érsek kegyes életet él, abból neki van haszna, mert a mennyországba fog jutni. De mennyország is, évi negyvenötezer korona is, olyan országban, ahol a miniszternek alig van huszonnégyezer koronája, s ahol már olyan nagy a nyomorúság, hogy tolvaj sem lesz nemsokára, mert nem lesz kitől lopni, s a koldusok egymástól koldulnak: ez sok. Spanyolország, a legkatolikusabb és legbigottabb Spanyolország ámulatba ejti az egész világot. Spanyolország szeretne föltápászkodni a porból s csodálatosan megérezte, talán az utolsó pillanatban, hogy a papságot kell leráznia magáról. És a többek között Toledo érsekének nem lesz sokáig negyvenötezer koronás jövedelme. Egy éhező népű, egy szegény, egy agyon-üdvözített országban. Százötvenezer spanyol paraszt vándorol ki évenként, majdnem annyi, mint magyar. Magyarországon kisprépostok zsebelnek be évenként esetleg kétszer-háromszor negyvenötezer koronát is. Spanyolországban is gróf a kultuszminiszter, szintén a jezsuitáknál tanult: gróf Romanonesnek hívják. Ő ma a spanyol Combes s őt gyűlölik ma legjobban a Vatikánban. Nekünk is van okunk őt gyűlölni, magyaroknak. Most már a spanyol barátok is majd szépen Magyarországba fognak besomfordálni. Lassanként aztán csak papok, apácák, urak, hajdúk és sekrestyések fognak Mária országában élni. Végképpen mi fogjuk szállítani a legtöbb kivándorlót az elkárhozott, de kenyéradó országoknak. Viszont a mennyország lakóinak legnagyobb kontingensét is mi fogjuk adni s ez a fő.
II.
Goethe és a szégyentáblák
Goethe és a szégyentáblák
Jéna után fölsóhajtott a majdnem hatvanéves Goethe:
– Végre. Remélem, hogy Napóleon és katonái nem fognak annyit háborgatni, mint a kedves poroszok.
Nincs az az alldájcs, ki le merné tagadni, hogy Goethe installálta a franciákat. Hiszen historikum, hogy Berlin népe is ovációval fogadta a francia hódítókat. És Goethe német lelke nem borult el egy pillanatig sem. A németek félistene búvárkodott tovább. Talán valami orvosi munkát írt. Talán Faustját idézte meg és hordozta meg a talányos, rejtelmes univerzumban. A német félisten tudta, hogy még egy Jéna is csak apró incidens olyan nép életében, amelynek élni joga van. S amilyen fölséges és öntudatos géniusz volt, talán még azt is gondolhatta: ezer Napóleon nem tiporhatja el azt a népet, amelynek egy Goethéje van. És örült a francia győzelemnek, mert dolgozhat tovább. Örült Napóleonnak s a francia környezetnek, mert egy nagy kultúra levegőjét hozták. Elfogadta Napóleon barátságát és rendjelét. És dolgozott a német kultúra dicsőségére. Sem Jénában, sem Weimarban eddig még nem állítottak szégyentáblát e nyomorult gyásznémet emlékére.
III.
Amit Longchamp beszél
Amit Longchamp beszél
Longchamp lóverseny-forradalma megrémítette Franciaország minden gondolkozó emberét. Szűz Mária, Szent József: ilyesmi történik Párizsban, a huszadik században. Hogy Párizs ma is könnyen csinálna forradalmat, ez megismerésnek öröm. De két lóért, húsz frankért s néhány klubmajom megfenyegetéséért, kérdi az egyik francia publicista: hát ezért gondolkoztak Flaubert, Taine és Sorel? Ezért festett Puvis de Chavannes, faragott szobrot Carpeaux s komponált Berlioz? Ezért írták verseiket Hugo és Verlaine? Ezért konstruálták meg regényeiket Balzac és Zola? Ezért a népért, mely ha kell, forradalmat csinál két lóért, és meghal a lóversenyekért? Oh ezért, bizony csak ezért. S ahol még az az elégtétel sincs meg, hogy Flaubert, Taine, Sorel, Puvis de Chavannes, Carpeaux, Berlioz, Hugo, Verlaine, Balzac és Zola – voltak? Hát ahol még ezt a forradalmat se tudnák megcsinálni? Amit Longchamp beszél, az szörnyűség bizony. S egész korunknak a szörnyűsége. A XIX-ik századnak sikerült csinálni egy új emberiséget. A gondolkodástól, esztétikától elidegenítettet, külsőségest, zagyvát, eldurvultat. A Ville-Lumière-ben az emberek lóversenyért élnek és ölnek. És kacagtató ráadásul tele van humánus jelszavakkal a lóversenyző Párizs és a világ.
Budapesti Napló 1906. október 29.
A. E.
