66. A MAI ARÉNA
66. A MAI ARÉNA
(Antik és sötét boltjai alatt jártunk Gallienus császár arénájának. Doh, penész és emlék mindenütt. Egy-egy szelelőlyukon bekandikált hozzánk Olaszország heves napja. Hideg kőre ültünk s néztük a bestiák üregét. Amonnan rohantak ki adott jelre s bizonyos kéj szállott a népbe. Csöndesen így beszélt hozzám a pisze, szőke tanár, útitársam, magyar testvére Anatole France Bergeret-jének:)
Új teljesedésével az időknek megint meghal Róma. Róma: London, Párizs, Berlin, Szentpétervár, Budapest és Bukarest. Ah, nem marad utánunk még egy ilyen szép, okos aréna sem. Brrr, azon időkben nem szeretnék régiségtant tanítani. Milyen összevissza, milyen kalamajka, milyen káosz marad mi utánunk. Ön hisz a vidám prófétáknak, hogy ez a mi világunk szépen, tempóban Paradicsom lesz? Császár, pap, katona, gazdag, hülye és lator majd szépen tűrik úgy-e, hogy kirántsák alóluk a gyékényt? Tűrik, tűrik egy ideig, de hajh, be szét fognak ütni közöttünk. Úgy fog meghalni ez a mai társadalom, mint egy veszett kutya, amely előbb halálra marja minden üldözőjét. Róma züllésében stílus volt, szépség volt, sőt erő volt. A miénkben nem lesz. A barlanglakók szebben haltak meg, mint mi és a mi kultúránk. És minél jobban fogják ostromolni ezt a társadalmat, annál gonoszabb és őrjöngőbb lesz. Nézze meg a mi arénáinkat. Voltaképpen komédiázásában árulja el a lelkét minden társadalom. Lóverseny, cirkusz, automobil-verseny, birkózás, rulett, makaó, színház, football. Nézze, nézze: mind egyforma, lelketlen, üres. Láz, ledérség, veszett kedv s örökös inzultálása az emberi intellektus finomuló hajlamának. Hogy a Comédie más s hogy Antoine művészetet csinál? Hogy van különbség a Nemzeti Színház és a Tátra-mulató között? Lárifári, burzsoá hazudozás, önkényes, gonosz érték-megállapítások. Színházakban önt olyan hálószoba-titkokkal traktálják, milyeneket egy kis kurtizán a kis ujjából ráz ki önnek, ha ön kiváncsi. S a színház népe őrjöngve mulat s a Király színház művésze úgy sétál el ön előtt, mint letéteményese a Szépnek s magyarázója az univerzumnak. Én olyan helyen, hová az úgynevezett közönség kergülve tódul, egy cirkuszban láttam talán csupán valami kis művészetet. Aki mutatta, az egy krokodil volt, mely fölkúszott szelídítője térdére. Ez gesztusnak szép volt, valami, ami engem meghatott, s ami mélységeket nyitott a lelkemben. Soha Fedák Sári annyi nemes és emberi gondolatot nem ébresztett bennem, mint az a krokodil. Emberi türelemről, minden élőlény nagy rokonságáról, ösztönök szelídüléséről, fölséges dolgokról. És a Falurossza, Trilby nem művelték, nem művelhették velem ezt soha. Mindegy, ha Ibsent játsszák is ők nekem. Az agg Claretie vagy Somló Sándor akarnak nekem többet mutatni Ibsenből, mint amennyit én olvasva fölfogok? Nem el kell-e idegenülnöm még Shakespeare-től is, ha Császár magyarázza nekem? Fogok-e valaha méltóan gondolni Rómeo Júliájára, ha Paulay Erzsi Júliáját láttam? Nekem egyforma a ma tömegének tálalt művészkérdés a turfon vagy a játékszobában, a cirkuszban, vagy az előkelő színpadon. Ha azt hallom, hogy holnap kétévesek lépnek föl Alag helyett valamelyik budapesti színházban a vagy Longchamp-ban tenoristák fognak futni semmi meglepődést nem keltene bennem. A színház nem csinál semmit, kevesebbet, mint a régi, az antik aréna. Itt több volt a hűség, az emberi őszinteség. A mai színház hazudik, s a tömeg mindenütt hazudtat magának. Shakespeare félistenből idétlen kamasz lesz a színpadon, mindegyik színpadon. S Ibsen a színpadon: paralitikus, morózus gyógyszerész. A mai színpadon a tragédia olyan tolmácsa az emberi tragikumnak, mint a vadak fétise a világtartó erőknek. Semmi elvállalt szerepét nem tudja betölteni a mai színpad. Tíz-tizenöt év óta társadalmi katedra akar lenni. Ergó Donnay magyarázza Párizsban, hogy hogy kell megváltani a mai társadalmat és Arnyvelde. És nálunk Martos Ferenc hirdeti, hogy milyen misszió várja a nőt. História, múlt, jelen, jövő meghazugul, ha a színpadhoz ér. Elértéktelenedik az érték, mert így kívánja a közönség, a mai társadalom, és ahogy dühösödik a társadalmi harc, úgy lesz veszettebb egyre a komédia. Végül, ha egy becsületes ideát akar kihámozni a jövendő színházba tévedt homo sapiense, – a menazsériába megy. Kezes tigriseket, szelíd krokodilokat s okos fókákat nézni. Ezer Antoine, ezer Berlin s ezer Thalia-társaság nem változtathat ezen. Minden nyilvános művészkedés, akármilyen nemesen és komolyan indul, belehajtódik a kutyakomédia vágányába. Mai nevelésünkkel, mai gonosz kulturánkkal, a milliók szörnyű testi és lelki leigázásával nem tudunk becsületes művészetet adni a tömegek számára. Ha egy Apolló születne, Párizsba[n] szociális hazudozásokból színművet tákolna, Budapesten kuruc darabot. Nigger-nótákat verne a lantján vagy über-Wagner lenne a smokkok számára: becsületes és művész nem maradna. Mert nem mer becsületes lenni a mai aréna s nem meri bevallani, hogy becstelen. Gallienus arénájának a népe meg merte mondani, hogy mit kíván s Gallienus arénája nem szépített és nem ámított.
(Így beszélt a pisze, szőke tanár Gallienus arénájában. Szörnyűeket mondott a legnyugodtabb hangon. Látszott rajta, hogy ő érzi a maga regényalak voltát s csak éppen írójára vár. Mivel nekem hiába kínálta föl magát sujet-nek a magyar Bergeret, de különös helyen különös dolgokat mondott, érdemes talán elolvasni. Olyan kevés ember van, aki különöseket merjen mondani azokról a dolgokról, melyek a mi napi, bolond, modern, uniformisos életünket teszik.)
Budapesti Napló 1906. november 3.
Lellei
