82. AZ EGYKE
82. AZ EGYKE
(Párizsi levél)
Franciaországban él egy derék ember: Piot nevű. Szenátor és francia, de magyar mágnás is lehetne az eszével. Ő is csak annyit lát, mint egy mai gróf Széchenyi. Sztrájkolnak az anyák. Talán a maguk titkos módján az apák is. Ennyit látnak ők: Piot és Széchenyi. Hogy Baranyában és Alpes Maritimes-ben nem szülnek elég gyermeket. Pedig a gyermek szükséges ugy-e? Többnyire gyermekből lesz a felnőtt ember. Franciaországban őrült kivándorlás sincs. És mégis fogy, már nemsokára fogy a lakosság. Magyarországon dupla a baj. Az egyke még csak világra jön sok könyörgésre. De ha nem vigyázunk reá, elmegy Amerikába.
Tűzzünk ki prémiumot talán? Piot szenátornak körülbelül ez az eszméje. Széchenyi, a magyar Piot, sem mond okosabbat. Pedig Széchenyi tovább mehetne egy lépéssel. Ő magyar mágnás. A magyar mágnások szerint Magyarországon a lótenyésztést a verseny és a totalizatőr emelték magasra. Ha ez igaz s ha már egy magyar főúr fölcsap szociológusnak, miért nem mondja ki, ami a szívén fekszik? Hogy tegyünk próbát a magyar anyáknál is a totalizatőrrel?
Mennyivel okosabb ember Piot szenátornál és Széchenyi grófnál – Csányi képviselő úr. Ő baranyai őszinteséggel kimondta egyszerre azt, amire egy egész irodalom kellett Franciaországban. Hát miért szüljön a baranyai asszony? Hogy bérest adjon a Frigyes főherceg uradalmának, vagy Sárit a budapesti aszfaltnak? És miért nincs tizenkét gyermeke gróf Csekonicsnak? Miért szaporítson éppen a szegény ember?
Franciaországban ma már éppen olyan becsületesen beszélnek erről a kérdésről, mint a közélelmezés ügyéről. Gyermek kell? Adjatok hozzá vagyont és igazságosságot. Ha ezt nem teszitek, akkor ne zaklassatok bennünket, nyomorultakat. Kérjétek számon a meg nem született francia gyermeket a Lebaudyaktól, a Rothschildoktól, az Uzes hercegektől. Akiké a jómód, azok gondoskodjanak a nemzeti népesedésről. Micsoda kegyetlenség ugratni a szegény embert, hogy szapora legyen. Tessék megnősülni a kalocsai érseknek és a váradi püspöknek. És tessék nekik húsz, törvényes gyermekig meg nem állni: ők tehetik. S ha ez igaz Franciaországban, nem ezerszer igazabb Magyarországon? Ott, ahol pár ezer emberé az ország, hatalom és dicsőség?
Bretagne-ban s másutt ezelőtt két évvel találtak szörnyen népes családokat. Piot szenátor apostolkodása néhány könnyelmű újságírót lépre vitt. Írták is ezek a lelkes cikkeket. Csak állami kedvezés kell s a paraszt úgy fog szaporodni, mint a patkány. A parasztnak azonban általában több esze van, mint az úrnak. Az újságírók például vallattak egy tizenöt gyermekes parasztot Normandiában. Pénzt is adtak neki, tehát beszédes lett a paraszt:
– Hiszen nem is rajtunk múlott, hogy csak tizenöt van.
– Igazán? Pompás. Hogy hogy?
– Későn tudtuk meg, hogy lehet ez ellen tenni. Bár már a harmadiknál tudtuk volna.
Egy dunántúli kálvinista pap komolyan bizonyítgatta nemrégiben, hogy dunántúli magyar a franciáktól tanulta meg az egykét. Mert a Dunántúlon franciák jártak. Mi, akik ismerjük a magyar falut, csodálkozunk. Hát Hajdúban, Szilágyban és Háromszékben? A tudományt mindenütt megtanulta a magyar paraszt. Megtanította reá sokszázados kegyetlen sorsa. Egyébként pedig Bukov[in]ában, Moldvában még talán ma is élnek olyan szokású parasztok, akik magukból az első gyermek után eunuchot csinálnak. Ezt csak nem tanulták a franciáktól. Szegény Franciaországnak sok vádat kell elviselnie azért, mert a társadalmi evolúciót minden csínjával-bínjával az ő finom nemes társadalmi szerkezetén lehetett s lehet legjobban obszerválni.
Igazi, föltétlen demokrácia és igazságosság: majd jönni fognak azok a gyermekek, akik most nem akarnak jönni. Addig pedig tessék számonkérni azoktól a nemszaporodást, akiké vagyon, rang, nyugalom, szépség és dicsőség. Piot szenátor és Széchenyi gróf egyszerűen mulatságosak, mert ők jó emberek. A fáraók sokkal emberibb emberek voltak. Rabszolgáiktól követelték a szaporaságot, de el is tartották őket.
(Párizs, december 17.)
Budapesti Napló 1906. december 21.
A. E.
