160. MAGDOLNA GRÓFNŐ TÉVEDÉSE
160. MAGDOLNA GRÓFNŐ TÉVEDÉSE
– Halál egy idegen síron –
A szép Magdolna grófnőt halva lelték a firenzei temetőben. Szerelemtől halt meg, szépen halt meg, egy síron, hirtelenül. Akik sohse hallották hírét, azok is siratják egész Olaszországban. Az emberek szeretnek sírni és szeretik, ha más nagyon regényesen és meghatóan hal meg. A szép Magdolna grófnő halott barátja ebben a temetőben pihent. A régi regényes regényekben olvasunk csak ilyesmit. Jött a grófnő, a szép grófnő, a szívbajos, a neuraszténiás. Talán a Hold is sütött, éjszaka volt, különös lármák a ciprusok között. Magdolna grófnő leroskadt a sírra és ideggörcsök delíriumában sikoltotta el százszor az Ő nevét. A gróf nevét, kit Franchi grófnak neveztek a forró nők idelent s neveznek az angyalok odafent. Egy mindnél nagyobb idegroham s Magdolna grófnő szörnyethalt. Szerelemtől, fájdalomtól, mint a szép románcokban, megrepedt a szíve.
És e pillanatban fölszólt a sírból a halott. Száraz hangon beszélt, mint egy kereskedő. De keserűen és virágosan, mint egy megcsalt költő:
– Csókolom a kezeit, szép Magdolna grófnő, e pillanattól kezdve már kollégám a halálban. Bájos honfitársnőm, bocsásson meg nekem, ha az üdvözlés szavai után rögtön kénytelen vagyok udvariatlankodni. Enyhítő körülmény, hogy életemben nem volt módomban a valódi arisztokrácia szalonjaiban finomodni. Szép grófnő, engedje hát megjegyeznem: egy parányit tévedni méltóztatott. Ebben a sírban, amelyen az ön drága, szép teste pihen meredten, nem Franchi gróf pihen. Franchi gróf, az ön halott szerelme is itt van valahol körülöttem, a közelben. De ön, szép grófnő, kicserélte a sírokat. Tisztelettel alantfekvő nem vagyok gróf s ön engem nem csókolt, sőt nem is látott soha. Engem Rossinak hívnak, csupaszul és közönségesen Rossinak. Amíg éltem, bankár voltam a siralomvölgyben, egy szürke kalmár. Nagy szerelmeim sohse voltak, mert ez üzletem menetét is érzékenyen zavarta volna. De igenis voltak némi ügyeim a nőkkel, mert a csókokat meg tudtam mindig becsületesen fizetni. Ám bevallom s ez volt az egész életem átka: vágytam mindig egy nagy, teljes, egész szerelemre. Valami végzetesre, valami olyanra, amelynek hősnője egy álomasszony, egy, a nőfajtát megistenítő asszony lett volna. Zörgő, fázó, férgektől kikezdett csontokkal vallom be: hasztalanul vágytam. És most tegezni foglak, Magdolna, mert nagyok a fájdalmaim. Visszaemlékszem az életre és reátok, asszonyokra. Íme ezek, ilyenek vagytok ti. Ha szerettek, akkor is tévedtek. S ha nem szerettek valakit, aki a csókotokra talán a legérdemesebb, ekkor is ugyanaz a helyzet. Ti nem tévedni nem tudtok soha. Ti ős ellenségei, kaján átkai vagytok a férfiúnak. Ti azt se tudjátok soha, hogy szerettek-e vagy nem szerettek. A halottnak akarjátok elmondani, amit az élő hiába várt tőletek. És ha meghaltok a halott férfiúért, akkor is a más sírján haltok meg.
Így üdvözölte Rossi bankár a szép Magdolna grófnőt, akit azóta fölboncoltak és eltemettek. Akiről költők fognak bánatos dalokat énekelni szép Itáliában. Ilyen az élet, ilyen a halál és ilyenek a Magdolnák.
Budapesti Napló 1907. július 14.
A. E.
