172. EGY ELRABLOTT KOSSUTH-NÓTA
172. EGY ELRABLOTT KOSSUTH-NÓTA
– Egy főispáni fáklyás zenéhez –
Valahonnan Erdélyből jön az a félhivatalos hír, hogy fáklyás zenét kapott a főispán. Hetye-petyére, semmiért, csak a hazafias polgárok szent lelkesedéséből. Énekelték a Kossuth-nótát, ordítottak, éljeneztek, bömböltek. Mintha szédítő, szomorú, rejtelmes messziségből érkeznék ez a hír. Úgy hangzik, – hogy Verlaine-t idézzük, – mint elnémult, drága szavak suhanása. Istenkém, istenkém, hát adnak még az emberek Magyarországon honszerelmes fáklyás zenét? Édes, szegény mély bánatú magyar emberek kidagadt szemmel, keserű torokkal fújják még a Kossuth-nótát?
Nem sejtik azt sem Kossuth Ferenc, sem Apponyi Albert, mit raboltak ők el a szegény magyartól.
Ismerünk egy cinikus, éhes és gonosz magyar képviselőt, negyvennyolcast persze. A jámbor külvárosiak és falusiak előtt reszkető hangon emlegeti Kossuth apánkat. És mesésen utánozza a Kossuth-nótát éneklő magyar atyafit. Borostás arca bambán átszellemül szegénynek, a naiv magyarnak. És ezt nagyszerűen meglátta s nagyszerűen tudja elkomédiázni a nagyságos úr. De nekünk mindig a lelkünk akar kiszakadni, mikor ez az eszünkbe jut.
Hihetetlenül gazdag mámor-battéria a józannak hirdetett magyar. Egy kis bor, egy kis „szavalat” s bolond, lunátikus lesz. Tatáros arcából a felhőktől kergetett őszidei Hold mása formálódik ki. És fújja és fújja, hogy mindnyájan el fogunk menni. Nem gondol ő abban a nótás félórában Kossuthra, Ferencre, sőt Lajosra sem. Nincs az ő bánatos nótázásában sem színészkedés, sem tudat. De van valami bús igézet, valami régi átok visszarezgése. Adó, szolgaság, kevés hús, porció, fanyar lét, kutya-sors. És hogy ez így megy már csekély ezer esztendő óta. Nincs szomorúbb lény ezen a világon a magyar közembernél. Olyan gazdag ez a szomorúság, hogy mióta már bizonyos percentje a nem úri Magyarországnak honpolgár lett, ebből a szomorúságból fényesen megélnek az úri svihákok. Akár egy Somogyi Aladár bizgassa föl az ő érzékeny, nótás húrját, a magyar közembernek mindegy. Lelkesedik, bolondul, koponyát lékel és szavaz.
És elrabolták tőle az ő Kossuth-nótáját. Kossuth Ferenc vasutat dirigál és Bécsbe utazgat. Meghatókat láttunk s meghatókat beszélnek, írnak nekünk arról a csapásról, mely Magyarországon a kis lelkeket érte. Mióta a negyvennyolcas szédelgők becsapták a magyar közembert, nem tud az már ábrándozni öt liter bor árán se. Torka automatikusan kezdené a Kossuth-nótát. De lapot olvas, mindent tud, tudja az ő csúnya megcsalatását és káromkodik. Titokban adták volna el akár száz évre a pusztuló magyart Bécsnek Kossuth Ferencék, de hagyták volna meg az ő speciális mámorát, az ő vigasztaló nótáját. De elvették, elrabolták a magyar közembertől a Kossuth-nótát. Nem merjük bizonyosra venni, hogy a Marseillaise fogja most már érte kárpótolni. Nem lesz hite a szegény magyarnak, nem lesz babonája s nincsen nótája, történhetik rosszabb is. Nóta helyett, ha Amerikába ki nem szalad, bottal, kapanyéllel avagy éles kaszával, de ütni fog.
Nagyenyeden, vagy hol, ha igaz, még fújták égő fáklyák mellett a Kossuth-nótát. Erdély messze van az izgalmas, az eleven élettől, megtörténhetett. De az ünnepelt főispánnak száz fonográfba kellett volna fölfognia a közemberek-dalolta Kossuth-nótát. Hajh, urak, ezt a nótát nem fogja már többé bambán, bizalommal énekelni a szomorú magyar. Vagy új nótát kap, vagy olyat fog ütni, hogy egész Európa szeme tele lesz porral.
Budapesti Napló 1907. július 27.
A. E.
