174. JEGYZETEK A NAPRÓL
174. JEGYZETEK A NAPRÓL
I.
Magyarország a térképeken
Magyarország a térképeken
Ha Párizsban, Franciaországban, ezután helyes térképek készülnek Magyarországról, öröm. Érdekesen szomorú, hogy ezt az örömet is privát lelkesedés adja nekünk. Nem azért csinálnak a franciák jó térképeket, mert Kossuth úr miniszter. De mert egy Párizsban élő magyarnak ismeretsége van a térkép-kiadókkal. Nem árt az ilyesmit észrevenni és a nyilvánosság előtt fájlalni. Hiszen a mának urai, akik Rákóczit kegyesek voltak halott kültagként a függetlenségi pártkörbe befogadni, ma már csak éppen nyíltan nem íratják, hogy Árpád vezérünk az ő igazolásuk végett foglalta el a hazát. S ők még dicsekedni fognak vele, hogy Magyarország megvan – a francia térképeken. De még egy dologra szintén nem árt figyelmeztetni ez urakat. A térkép-írás ma már igen fejlett tudomány. Nem elégszik meg azzal, hogy a nebulóknak országhatárt, folyókat, hegyeket és városokat mutasson. Ma már készülnek térképek például a földbirtok-eloszlásról. Készülnek térképek az írni és olvasni tudásról. Sőt készülnek összehasonlító térképek arról, hogy egy-egy ország tudomány és művészet termelésében hogyan tűnik ki a többi mellett. Vigyázzunk és féljünk, mert az ilyen térképeknél nem segíthet bennünket a protekció.
II.
Mit leltek Knézen?
Mit leltek Knézen?
Kár, hogy a knézi lelettel alig foglalkozunk. Nem tudom, mindenki olvasta? Knézen a temesvár-varjasi vasút építő munkáját végezték. S találtak két, nagy, furcsa sírt. Az egyikben sok csontváz – fejek nélkül. Ettől nem messze a másik sír. Itt meg csupa fej, sok-sok koponya törzsek nélkül. Az Akadémia talán kiküldött valakit, talán nem. Ha kiküldött, az majd megállapítja, hogy itt nagy csata volt. A kegyetlen törökök csinálták ezt a tréfát. Vagy a Batu kán kutyafejű tatárai. Szóval e helyen is direkt a nyugati kultúrát védtük a barbár Kelet hordái ellen. Hiszen tetszik ezt tudni. A gróf és a püspök urak történetírói írják. S mi az iskolában is így tanuljuk. Későbben azután el is hisszük. S mikor végtelen kulturális és egyéb nyomorúságainkat látjuk, evvel vigasztalódunk. Hogy a boldog Nyugat is kultúrátlan volna. De szerencsére itt voltunk – mi. Verekedtünk direkt azért, hogy Nyugaton nagy kultúra nőjön.
Igen ám, de az embernek néha különös, babonás sejtései támadnak. Én például esküdnék rá, hogy a knézi sírokban lázadó jobbágyok porhüvelyei pihennek. Arra nem mernék esküdni, hogy Dózsa György valamelyik rakoncátlan csapatát gyilkolták itt halomra a nagyurak vitézei és hajdúi. De ez se nagyon lehetetlen. Ám az bizonyos sejtésem, hogy jobbágyok voltak. Uraik ellen föllázadt bitangok. Akiket az éhség, a kín, a robot, a deres, a pallosjog, az úrbér és a többi keserűsége egy-két napra büszke emberekké tett. Lehet, valószínű, hogy gyújtogattak, öltek. Végre is valamit kellett csinálni a lázadó jobbágynak a tizenötödik században is. De bizonyos, hogy hamar végeztek velük. Fölkoncolták őket az urak fegyveres szolgái. S a fejét mindegyiknek levágták. Mivel a vallás sehonnan se maradhat el, be kellett szentelni a halottakat és sírjukat. De a püspökök és a nagy urak dühbe borultak a gondolatától is annak, hogy a lázadó parasztoknak a fejeit is szentelt víz érje. Azokat a fejeket, melyeket hitvány, büdös paraszt tulajdonosaik két napig föl mertek emelni. Azokat a fejeket, amelyek gondolkozni mertek. Ezért kellett a fejeket lenyiszálni és külön sírba helyezni. Úgy hiszem én ezt, aki tudom, látom, hogy a grófok és püspökök még ma is milyen vérszomjasan dühösek azokra a fejekre, melyek büszkén felütődni, tervelni, akarni, gondolkozni tudnak.
III.
Mária Terézia becsülete
Mária Terézia becsülete
A nagy, néhai császárnét, királynénkat, aki Pozsonyban az ő lelkes magyar urai előtt aratott legalábbis olyan sikert, mint Schratt Katalin nemrégiben Bécsben egy Mária Teréziáról szóló darabban, megsértette Korneuburgban egy paraszt. Vidám élcet vagy durva szitkot mondott-e, arról nem szól az ének. De arról igenis, hogy a korneuburgi bíróság elítélte egy hónapi fogházra Jilek Jánost, a sértőt. És nekünk egy tréfás szavunk sem akad az ítélet ellen. Ez a Jilek János nem volt történetíró. Ha Jilek János halott apját megsérti valaki, Jilek Jánosnak joga van a halott becsületét keresni. Ez a joga ne volna meg egy olyan mégis csak elég szereplő familiának, mint a Habsburg-familia? Annak tűrnie kell, amikor nevében ítélkező bíróság van egynéhány száz, hogy az ő nagy ősanyját sértegessék? Vagy nincs becsülete az élőnek se vagy van a halottnak is. Jilek János élt volna csak Mária Terézia idejében, többet ülne egy hónapnál. Mert Jilek János téglavető s a téglavetéshez nem szükséges a históriai valóság megállapítása Mária Teréziáról.
Budapesti Napló 1907. augusztus 1.
Lellei
