180. DE CAUX MIMI SÍREMLÉKE
180. DE CAUX MIMI SÍREMLÉKE
– Avagy: hova lettek a tavalyi nők és a tavalyi férfiak? –
Az asszonykultusz ebben az új, a mai Európában csúnyult el. Mindig megvolt, mindig szép volt, mindig sokat jelentett. De Caux Miminek szép síremléket akarnak most állítani. Megérdemli, mert olyan vászoncseléd volt, aki férfikortársainál különb férfiakat érdemelt. Magunkról, legújabb sütetű férfiakról, ne is beszéljünk. Mi talán még Fedák Sárihoz sem vagyunk méltók, sőt Kornai Bertához sem.
Néha az embernek itt Budapesten gonosz rossz kedve van. Röviden: az ember igazságtalan bizonyos nőkhöz, akik itt tetszeni akarnak. Lakol érte az első meghatott és belátásos percben. Sok mindenfélének nem jó ám lenni Magyarországon. De az ember inkább legyen itt még magyar költő is, mint magyar primadonna.
Déryné ifiasszonytól egészen Pálmai Ilkáig más világ volt itt. Szegény De Caux Mimi is ez abnormális szép időkben élt. Azokban az időkben, amelyekben tetszeni elég volt a penetráns nőiesség is. Nem kellett kirakatba tenni mindent s a portékát (ne tessék rosszat gondolni) ingyen, lelkes, önkéntes kikiáltók kiáltották ki. Édes szomorúsággal nézzük például egy Pálmai-este közönségét. Az utolsó magyar bölények, a ma már csúzos, a finomkodásból kijött, de még mindig gáláns férfiak vonulnak föl. Tíz év múlva még negyvennyolcas honvéd is több akad, mint ilyenek. Keservesen kérdezzük, hova lesznek a nőstényügyek megszépítői? A gáláns magyar urak, az asszony gyakorlati poétái? Ez a fölsóhajtás abszolúte nem rokon a régi magyar idők visszasiratóiéval. Például Franciaországból ezek a példányok nem vesztek ki. S a komoly újság, a Temps, egy színpadi vagy orfeumi szépség balesetéről kész két hasábon írni. Párizs legalábbis Athén szeretne lenni a nőkultuszban. Ha ez nem is sikerül neki, de Párizsban még van illata, hangulata az asszonykedvelésnek.
Azonban Párizsban még Polaire és Colette Willy is ízléssel dolgoznak. Sőt a music-hallok jobb női is. Szívünk megesik a mi szegény és sokszor már elég híres nőinken. Micsoda közönséges önreklámra szorulnak ezek szegények. Temetési éneknél szomorúbb nóta az a kuplé, melyet valami bódéban Kornai Berta az ő szobaleányáról és – panamájáról énekel. Holott, amire énekli, a tüzes nigger-nótáért iszonyú kár.
Hajh, hajh, ez a Sári mégiscsak a kor leánya. Igazán tulipánprimadonna ő. Ékesebben mondja el, mint száz kötet, hogy mi történt itt. A primadonnával se történt más, mint a fórumemberekkel. Hajdanában voltak itt Horváth Mihályok, Deák Ferencek, Kemény Zsigmondok, Eötvös Józsefek. Most tessék megnézni a képviselők almanachját. Hajdanában voltak itt férfiak, egyébként talán szimplexek, akik a Pálmai Szép Helénájától gazdagabb szívűek lettek egy közepes lírai költőnél. Ma vannak szmokingos, vén (fiatalon is vén) malacok. Hogy tapsolnak ezek Fedák – Bertának és Kornai Sárinak. Ez az úgynevezett intelligens publikum Budapesten.
De Caux Miminek, nemcsak ennek az egynek, állítsunk bizony díszes síremlékeket.
Budapesti Napló 1907. augusztus 7.
A. E.
