12. A FEKETE LOBOGÓ
12. A FEKETE LOBOGÓ
Az Országgyűlési Néppárt, nagy O-val és nagy N-nel, manifesztumot intézett Magyarország népéhez kis n-nel.
Vártuk ezt a becsületes, ezt az okos, ezt a hangos, ezt a bátorságos üzenetet már régen. Tudtuk mi jól, hogy a mi parlamenti pártjainkban lélek, lendület és kultúra annyi lehet körülbelül, mint Macedónia összeverődött bandáiban. S azt is tudtuk, hogy a mi parlamenti pártjaink közül egyedül a néppárt kapcsolta be magát a kikerülhetetlen erőkkel ható Nyugatba. Az már azután megint Magyarország hagyományos szerencséje, hogy egyetlen eszmélő parlamenti pártunk is a fekete Nyugat szövetségese. Hála istennek – mert keneteseknek illik lennünk e témánál –, van mégis egy pártunk, egy seregünk, melynek hite van. Sőt a hitnél sokkal többje: kezdése, látása, merése, célja, s ez mind európai. Dévénytől Gyimesig ez az ország most méla hallgatás, bamba várakozás, keserűség és hazudozás. Ejh, gondolja a néppárt, sőt Országgyűlési Néppárt, mit komédiázzunk, mit halogassuk a halaszthatatlant? S míg a piros lobogó csak egyleti zászló inkognitójában lobogta be Budapest utcáit, íme már nyíltan, szabadon ki van bontva a fekete lobogó. Ehhez előbb persze nemzeti küzdelem kellett, országra-zúdulása az éheseknek és tudatlanoknak, de erről ne beszéljünk.
Egy bizonyos, hogy a néppárt, az Országgyűlési Néppárt, mindig tudta, hogy mit csinál, s ma is tudja, amikor elébe vágott az okvetlenül bekövetkezendőknek. Átcsapott, kétségtelenül átcsapott hozzánk a Nyugat szociális, áradatos forrongása. A néppárt, hiszen Bécs olyan közel van, megszervezi a magyar Luegerek hadát, mielőtt itt egy parányi parlamenti erőssége volna a haladásnak, a való demokráciának, gazdasági igazodásnak és kultúrának. Boda főkapitány vitézei még bámészkodóknak sem engedik, még az Országház-térig sem engedik a népet, s íme itt van a nép ellen – a néppárt, a sunyi, de szájas keresztényszocializmus. Isten mentsen – mert most már állandóan kenetesen kell beszélnünk – azt gondolni, hogy a néppárti manifesztum nem akart nagyon mögöttük maradni a Schönbrunnból szárnyaló vészhíreknek. Nem, nem: ez az üzenet nem szólhat Konopistnak avagy Konopistnak csupán, hanem a magyar társadalomnak és a jövőnek. A néppárti manifesztum fontos, szükséges fölfoszlása a mi zavaros, beteg társadalmunk arcrejtő fátyolának. Egyébként pedig nem új, nem csodás és – újra mondjuk – nem váratlan az egész dolog. Ahol csak az új, félelmes társadalmi erők mozgásba jöttek, a reakció rögtön hozta – Krisztust.
Mert Krisztus nevében vedlik s dörgölőzik vedlő bőrével a néphez a néppárt, az Országgyűlési Néppárt. Amíg a koalíció másik két pártjában még a sárgák csoportja is bután, junkeresen kavarog, a néppárt már magára illesztette a kipróbált, európai formát. Szocializmust a szocializmus ellen, azaz: hagyományt, alázatot, templomot, papot a nyugtalan népnek. Amit a nálunk még csak távolról dübörgő demokrácia fenyeget, azt a klerikális had már sáncokkal veszi körül. Még feudális rendű az ország, egy geográfiai és nemzeti püspökfalat, még polgárságunk kialakulatlan, rövidlátó és félénk: már a bástyákon ott van a reakció legmodernebb, legkitanultabb védő csapatja. Lobog, lobog a keresztes, harcias, pirossal szegett fekete lobogó s az ország, ez a mindig későn ébredő, szerencsétlen Magyarország, hallgat, még talán sóhajtani se mer. A hatalomra került boxer-had eszik, eszik s verekszik a vályúk körül, de nem lát és nem akar látni. Micsoda tapintatos, okos mérsékletű gyomra s micsoda jó szeme van a néppártnak! Mennyire érzi, hogy az aranjuezi szép napok után melankólia, bánat következik. Nem is zsidó ész ez már, hanem görög kalmár-ész, mely a holnapi túzokért le tud mondani a mai verébről. A néppárt (szabad-e már keresztényszocialista pártnak hívnunk?) átengedi a sovány mát a faló kedvűeknek a zsíros holnapért. A néppárt Európában él, s amit cselekszik, azt kultúrtársadalmak kipróbált eredményei javallják. A néppárt elébe vág a históriai, de dicstelen riválisoknak. Kossuth Lajos pártja röhög, pattog vagy káromkodik, s ez minden, amire a készülő társadalmi forradalmat méltatja. Van-e azon a tájékon tíz-tizenöt magyar agy, becsületes, világos, józan, szabad fej? Avagy meg kell várnunk, hogy a vörös lobogó mérkőzzék majdan össze a feketével? Tudunk-e élni addig, ilyen reménnyel s ilyen veszedelmek között? Olyan társadalomban, ahol a reakció legtermészetesebb ellenségei, a hitvallásukban fenyegetettek is gyáván makognak? Ahol vezető protestánsok, urak, nagyurak dühöngve támadnak a nép mellé állott magyar lelkipásztorokra. A fekete lobogó ki van bontva, s a fekete hadsereg kardcsapás nélkül veheti birtokába Magyarországot. Milyen lehet egy olyan háború vége, hol a hódító, fekete seregnek, egy fanatikus pártnak útjába a mai reális históriai pártok egyike se áll. Legföljebb a szociáldemokrácia messze pírja s talán az a túlságos mohóság, amivel Krisztus nevében ezek az Anti-Krisztusok jönnek.
Budapesti Napló 1907. október 15.
(A. E. )
