19. A NAGY MIKLÓS
19. A NAGY MIKLÓS
– A holnapi temetői ünnepre –
Prinz Franz, principe Francesco – így írják – ott lesz a Bartha Miklós gyászparádés sírjánál holnap. Ha nem igaz, amit a nagy Miklós egykor állított, hogy tudniillik festi magát, ejthet egy-két könnyet is. De vallja be önmagának, hogy örül e híres, öblös nagy száj kora elnémultán. Nagy karéj kellett volna e szájba a nemzeti sütetű kenyérből. S immár elérkeztünk oda, hogy a nagyon nagy hazafiakat jobban szeretik a sírban a vezérek.
Pompás síremlék, virágok, beszédek, énekek közepette néhány percig megint aktuális lesz a nagy Miklós. Mi se akarunk kegyeletlenek lenni, s amit adhatunk, adunk, e pár sort adjuk virág helyett. De adunk ennél többet is: ezennel bánatosan lemondunk a legkönnyítőbb és legmagyarabb vigasztalódásról, a kétségbeesésről. Nem jajgatunk, nem vádolunk, bölcsességet parancsolunk magunkra. Sőt még mi mondjuk, siettetjük: állítsák fel gyorsan a szobrot is, a Bartha Miklós szobrát. Csináljon Apponyi Bartha-napot az iskolákban, Darányi béres-stipendiumokat ugyane névre.
Nemcsak, hogy kétségbe nem esünk, de nem is csodálkozunk. Nem reklamáljuk Jókai, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Vajda János szobrát. Nem csúfolódunk s nem mondjuk: ilyen nagy embert érdemel a mai Hunnia. Sőt azt se, hogy a nagy Miklós ezért a nemzeti uralomért küzdött, ami bekövetkezett. Holott nem volna gúny egyik sem, igaz mind a kettő. A nagy Miklós méltó nagysága a kornak, s a nagy Miklós sohse gondolt szebbet, mint amit Polónyi Bécsben nyélbe ütött.
Nem Ugron rabonbán volna a boldogok boldoga, hanem a nagy Miklós, ha élne. Hiszen minden győzött: a tudatlanság, a hamisság, a sötétség. Mennyire megtestesült ebben az erdélyi kálvinista pápistában egy degenerált, pártos fajtának minden csúnya bűne. Gyula vezér lázadása nem sikerült valamikor, az új Gyula-lázadás igen. Az, ami Magyarországon diadalt aratott, teljesen annak a régi, akkor hiú lázadásnak a mása. Akkor a keresztény rend jelentette Európát, s Gyula és Koppány tiltakoztak az új rend ellen. Most megérezték a Gyulák és Koppányok, hogy Európa ismét erőt akar venni a magyar lelkeken. Érezték, hogy ez lesz az ő vesztük, s megcsinálták az ő hazug nemzeti küzdelmüket. Ennek a küzdelemnek, ami igaz, az igaz, a nagy Miklós magna pars fuit. Volt benne, maradt még benne a magyar zseniből is valami. De műveletlen volt, áltató, hitvány, brutális, rosszmájú. Legyen neki könnyű a föld, a síremlék, a szobor. Nem fáj nekünk, ő a ma uraitól mindent megérdemel. De sajnáljuk mint embert, mert mint ember tragikus lény. Milyen jól lakmározhatnék, szegény, halálban diadalmas Miklós mester, ha élne.
Budapesti Napló 1907. október 22.
A. E.
