30. HALOTT KÖLTŐ KRITIKÁJA
30. HALOTT KÖLTŐ KRITIKÁJA
(Egy új, érdekes francia könyv)
Paul Verlaine neve nem vad-idegen már a magyar publikumnak sem. Kissé megkésve eljön lassanként hozzánk is a szegény Lelian. Ez volt az ő furcsa, gyermekes, bús, becéző neve: szegény Lelian. Koporsójánál versei miatt még egymás fejét verték be a francia kritikusok. Ma már (boldog ember a halott költő) elismeri mindenki, hogy nagy, különös poéta volt. Éppen most virágzik javában Párizsban a Verlaine-irodalom és Verlaine-kultusz. Lehet, hogy az Idő máris túllépett a Verlaine-verseken. Lehet, hogy a Verlaine-verseket a versolvasók nem falják már olyan mohón, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Annál jobban érdekli azonban a kíváncsi franciákat minden adatocska e hajszolt, szennyes életű, szerencsétlen nagy ember életéből. Csak a minap jelent meg egy vaskos életrajzi adattár. Verlaine egy intimusa írta az intimus Verlaine-ről. Sok újat nem találunk e könyvben. Katonatiszti családból származott Verlaine, töretlen bozótban tört utat az ő egyéni költészetének. Kishivatalnok is volt, újságíró is, francia nyelvmester Angliában. Fölszállott a dicsőség olyan csúcsára, hogy egyszer majdnem beválasztották az Akadémiába. De fékezhetetlen, beteg vére űzte, kergette, csavargóvá tette. Börtönben is ült, mint Wilde Oszkár, s elaljasította az alkohol, mint egykoron Poe Edgart, s egy kicsit Musset-t.
Minderről most nem szándékozunk részletesebben írni. De mostanában jelenik meg, vagy azóta meg is jelent már Párizsban Verlaine-nek egy kiadatlan műve. Ez a mű és e mű története olyan emberi és irodalmi dokumentum, hogy minden ország literatúrakedvelői elmélkedhetnek rajta. Ezt a posztumusz könyvet akkor írta Verlaine, amikor már megtért. Verlaine is, miként annyi viharos életű íróművész, kivált a franciáknál, a valláshoz menekült. Gyönyörű, a hittől mámoros, misztikus, forró, szívekbe síró versek az örök tanúi a megtérésnek. Ez időben már szállása, sőt hétre kibérelt ágya se volt Verlaine-nek. Valamelyik szigorúbb szállásadója zálogot kért tőle, s ő átnyújtott egy nyaláb kéziratot. Ez a kézirat fog most Párizsban könyv alakban megjelenni. A szigorú szállásadó huszonhét esztendő óta hiába keresett rá kiadót. Nem volt kiadó, aki ki merte volna adni a könyvet, melynek címe: Utazás Franciaországban, írta egy francia. Most végre egy Loviot nevű amatőr-író, aki a kéziratot az apósától kapta, kiadót szerzett a Verlaine-kéziratnak.
Hát furcsa egy utazás bizony Verlaine-nek ez az utazása. Irodalmi kritika, sőt nem is kritika, de veszekedett, véres harapás, marás. A nagy költő kegyetlenül belegázol összes író-kortársainak a gyomrába. Minden haragját, amit a durva élet iránt érzett, mintha ebben a munkájában öntötte volna ki. Éppen akkor diadalmaskodott volt Zola naturalizmusa, Daudet-ról, Maupassant-ról azt beszélték, hogy ezreket és ezreket keresnek a tollukkal. A Goncourt-testvérek szalonjában ünnep ünnepet ért. Szegény, rongyos Verlaine, gyűlölt mindenkit, akit, szerinte, olcsó siker jómódhoz juttatott.
Hallatlanul kegyetlen dolgokat mond el hát, különösen Zoláról, kinek naturalizmusa vallásos érzéseiben is sértette Verlaine-t, a Goncourt-okról és Daudet Alfonzról. És ez a véres, kegyetlen, szatirikus könyv most fog megjelenni, mikor szegény Leliannal egyetemben föld alatt pihennek azok is, kiket ez a kritika legrágóbban, legmarcangolóbban illet.
Zola Emil hamvait beszállítják a Panthéonba. Daudet szobra előtt az ellenség is megemeli kalapját. A Goncourt-testvérek nevét műveiken kívül egy általuk alapított Akadémia is őrzi. Még ő, szegény Lelian is, szobrot fog kapni nemsokára.
De a könyv mégis nagybecsű, mégis érdekes könyv. Új igazolása annak, hogy a zseni tévedhet legnagyobbat. S új igazolása annak, hogy író-kortársak nem képesek egymást meglátni és megbírálni. Az igazi talentumnak, ha szerencsétlen, joga van az igazságtalansághoz De mégis, milyen szép volna, ha életükben tudnák szeretni egymást azok a kevesek, akikkel okvetlenül számolnia kell az úgynevezett utókornak.
VU 1907. november 10.
Diósadi
