63. LUEGER V. B. T. T.
63. LUEGER V. B. T. T.
Kegyelmes úr lesz, v. b. t. t. lesz a szép Károlyból, s hűséges Weisskirchneréből pedig, a nyájas elnökből, osztályfőnök. Ez lesz a válasz a duzzogó Magyarországnak, a haragosdit játszó magyar parlamentnek. S körülbelül ennyi hasznot fog húzni Magyarország abból a kiegyezésből, melyet gyáva kormánya okvetlenül finalizálni fog. Hát már csak ilyen a magyar szerencse: akármerre indulunk el, a v. b. t. t.-hoz érünk. Itthon csinálunk nemzeti küzdelmet: v. b. t. t.-k lesznek Kossuth, Rakovszky s az összes vezéreink. Behódolunk Bécsnek, átnyújtjuk neki mindenünket: erre v. b. t. t. lesz Luegerből. Ha hősök vagyunk, ha gyávák, a mi hivatásunk az, hogy hűségérdemeket mirajtunk szerezzenek a császár leendő bizalmasai.
Tehát báró Beck Vladimir úr hiába szavalt szép, óvatos általánosságokat. Tehát báró Beck Vladimir csak ravaszkodik, amikor lemondással fenyegeti meg az osztrák parlamentet.
S Ugron Gábor fogatlan szájával hiába tesz úgy, mintha harapni akarna. Ezzel a szájjal nem Ferenc Ferdinándig, de a Lueger inasáig sem lehet harapó szándékkal eljutni. Soha olyan kevéssé még nem féltek tőlünk Bécs s a Burg, mint ma és igazuk van.
Ne is kacagtassuk ki magunkat olyan mozdulatokkal, melyek csak félelmesen erőseknél nem komikusak. Mi átnyújtottuk díszes párnán a kulcsot Bécsnek, mint egykoron Bécs polgármestere Mátyás királynak.
Kár, hogy a magyar parasztnak kissé trágár közmondása van erről az állapotról. Nem írhatjuk le, de magunk is azt valljuk: ha egyszer már odaadtuk magunkat, tűrjünk. Két választásunk van: vagy tűrünk vagy pedig abban reménykedünk, hogy Wekerle úr és Kossuth úr elégtételt szereznek nekünk. Ha csak ez a két lehetőség van, úgy gondoljuk, hogy tűrni, ha szomorúbb is, de okosabb.
Azonban vigasztalásul teljes információt kell nyújtanunk a magyar publikumnak. Lueger kegyelmes urasága, Weisskirchner elnök úr államtitkársága majd csak akkor következnek, ha teljesen elkészül a kiegyezés. Hivő magyaroknak tehát mégis csak marad egy kis, rövid lejáratú vigaszuk. Az tudniillik, hogy hátha a magyar parlament eb-ura-fakó-t fog mondani. Hátha a kiegyezés dolga váratlanul, befejezés előtt megakad. Igaz, hogy még ez esetben is kegyelmes úr lesz Luegerből s osztályfőnök Weisskirchnerből.
De az ördögbe is, nekünk nem is a Lueger és Weisskirchner urak karrierje fáj. Tőlünk, felőlünk ugyan akár aranygyapjasrendet kaphatna a jeles két úr. De a mód, ahogyan velünk bánnak s a maró tendencia mindenben, ez a szörnyűséges. Volt-e császárnak ilyen diétája Magyarországon valaha is, mint ma? Ennyi pontosságot, lojalitást, áldozatkészséget mutatott-e még valaha ez az ország?
Egy derék, nagy talentumú, neuraszténiás, fiatal budapesti újságíróról beszélik ezt az esetet.
Hajnalban, fáradtan s a földi dolgoktól megundorodottan bandukolt hazafelé. A Városliget felé, egy padon alvó, rongyos aggastyánt látott. A rongyos, beteg, ősz ember fázott s álmában is didergett. Az újságírót, aki szerfölött szenzibilis ember, megrendítette ez a nagy emberi nyomorúság. Majdnem könnyekre fakadt, s ekkor egy kiszámíthatatlan, beteges ideg-indulatban – leköpte a nyomorult, vén, didergő embert.
Így tesz mivelünk most Bécs és az osztrák parlament. Olyan szánalmasan, nyomorúságosan állunk meg előtte, hogy túlzó megindultságában leköp bennünket.
Hát mit vétettek például mostanában a Wekerle-kormány és a magyar parlament? Kiegyezést, kvótát, mindent úgy adnak meg, ahogy pár év előtt Luegerék álmukban se merték hinni. És nem követelhet olyant Bécs, amit nálunk, tőlünk biztosan meg ne kapna. Ez egészen a gyermekkorunkból emlékezetes olvasókönyvi vers. Az egyik testvér odaadja a másiknak minden pogácsáját az úti tarisznyájából. S azután a maga pogácsájából is csak úgy kap egyet-egyet vissza, ha a fél karját, fél lábát, fél szemét adja érte.
Itt, Magyarországon, minden lemondó és erkölcstelen erő azon dolgozik, hogy Ausztriának kedve teljék, s hogy a mai dicsőséges, új rend tovább éljen. Hálából Bécsben lenéznek, kiröhögnek, leköpnek és megpofoznak minket. Báró Beck Vladimir még csak eldadog valamit, hogy ez kissé sok. De ugyanakkor már tudatják velünk, hogy Lueger és Weisskirchner a bőrünkön szerzett érdemekért jutalmat fognak kapni.
Hát most már – azt hisszük – egy új különbséget ismét megállapíthatunk a régi rend és új rend között. A régi rend, ha muszáj-áldozatokba vitt bennünket Bécs számára, vigasztalásul egy-két becéző, fényes játékszer-vívmánnyal kápráztatta el a szemünket. Most még nagyobb áldozatokat kell hoznunk, s jutalmul úgy bánnak velünk, mint a rühes kutyákkal.
Budapesti Napló 1907. december 20.
(A.)
