66. A MARADISÁG HITVALLÁSA
66. A MARADISÁG HITVALLÁSA
(A francia Akadémia riadója)
Soha még Akadémia bátrabban, harciasabban és szellemesebben nem üzente meg a világnak, hogy ő igenis konzervatív, mint a francia Akadémia üzente meg ismét. S ami pikáns, furcsa, majdnem kacagtató: a maradiságnak ékes dicséretét egy fiatal férfiú mondotta el, éppen a negyven francia halhatatlan közül. Maurice Barrès tudniillik, aki egyike a legnagyobb élő francia stilisztáknak s akinek irodalmi működése úgyszólván: esztétikai törvénykönyvekbe becikkelyezett nihilizmus. Barres az ő könyveiben az én-nek, az egónak egy Nietzschét túlárverelő hivője és imádója. Az ő esztétikai hitvallása az, hogy az írónak egyetlen lehetséges kritikusa – önmaga az író. S ugyanez a Barres mondta el most Richelieu óta a francia Akadémiában a legkérkedőbben maradi beszédet. Szinte kedvünk volna azt mondani, hogy nagyszerűen konzervatívok is csak – a forradalmárok tudnak lenni.
A Barrès beszédje sokáig fogja foglalkoztatni a világ minden íróját és gondolkozóját. Kell, hogy röviden kikeressük a szép szavak rengetegéből e beszédnek a lelkét.
Barrès-nek a jeligéje a londoni Szent Pál-templom egy régi, híres és előkelő szónokának a beszédjéből való. „Éppen elég volt már a világnak a reformokból, nem akarunk immár több reformot.” Ha valahol, úgy nem Angolországban, de Franciaországban érti meg az ember sok, egyébként értékes agynál a reformoknak ezt a nagy iszonyát. S Barrès nyugodtan és harsányan kérdezheti meg: vajon az okvetetlenkedő újítások megérik azt az árt, melyet szerinte Franciaországnak fizetnie kell? Barrès hite szerint ugyanis az emberiségnek egyik legszebb produkciója, a francia kultúra hal meg, ha Franciaország meg nem áll a merész újítások útján.
Minden kultúrember szívében meghűl a vér ilyen lélekharang-kongatásra. Valóban a francia kultúra volna az ár azért, hogy új épületek jöjjenek az értelmi míveltség ódon, de még mindig biztos várai helyébe? Hiszen akkor megérti az ember a legkeserűbb és legelszántabb ellenállást is – Franciaországban. Tessék elképzelni például, hogy Montaigne-től Anatole France-ig, sőt Barres-ig minden irodalmi kincs elpusztulna, szörnyűség! De ilyen bizarr módon vakmerő állítást még az ifjú Barres sem mer megkockáztatni. Sőt észreveszi az ember, hogy az irodalmat lehetőleg elhallgatja a konzervativizmusról zengett himnuszában. Mintha érezné, hogy ő is ludas, s mintha nem tudná leplezni, hogy voltaképpen politikára gondol minden gondolatával. Dicsőíti az egyszerűséget, a vallásos odaadást, az igénytelenséget, jótékonyságot, a katonai vitézséget, az áldozatkészséget s a csöndes mártírságot. Föl is kiált imigyen: „jaj Franciaországnak, hogy olyan nagyon okos emberek kormányozzák kevés szünettel a nagy forradalom óta.” S azután hagyományos, akadémikus gúnnyal teszi hozzá: „amit az okos emberek elrontottak, azt az egyszerű, buta, derék franciáknak kell helyrehozniok”.
Mindezt a francia Akadémia által kezelt erény-díjak kiadása alkalmából mondotta el Barrès. Látszik, hogy társadalmi, politikai programot akart adni s csak félig irodalmit. Azonban nyomban utána az irodalmi pályázatok előadója kiegészítette Barrès beszédjét. Versekről lévén szó, megdicsért három ifjú költőt, de kijelentette, hogy túlságosan eredetiek, s így nem kerülhetnek a megkoszorúzandók közé. Őszintén beszélt az előadó is, mint Barres, s rögtön meg is magyarázta a dolgot. A francia Akadémia nem utasítja el elvből és föltétlenül azt, ami irodalmilag új. De az újító kedv néhány évtized óta olyan nagy Franciaországban, politikában, társadalomban, mely csak utána rohant az irodalmi és művészeti forradalomnak, hogy egyelőre álljunk meg. Egyelőre – tanácsolja az Akadémia – elégedjenek meg az ifjú költők azokkal az eszmékkel, érzésekkel és formákkal, melyek mellett a Musset-k, Victor Hugók, Leconte de Lisle-ek elég jó költők tudtak lenni.
Íme, a nyitja a francia Akadémia harcias hitvallásának. Íme, miért beszélhetett az erkölcsről és erényről olyan csinált bácsisággal Maurice Barres. Arról a helyről, ahonnan éppen ez alkalomból valamikor – Renan hangoztatta az új, a humanista erkölcsök és erények riadóját, miközben gyilkosan belegázolt abba az ideológiába, mely most büszkén és győzelmesen uralkodik az Akadémiában.
A francia Akadémia Franciaország minden bajáért a nagy sietséget a folytonos újítást teszi felelőssé. S mivel tudja, hogy az irodalomnak milyen szerepe van a lelkek kormányzásában, megállj-t kiált az irodalomnak is. Nem volt sohase a bátor újítások védője, de most, valósággal orvosilag rendeli a francia géniusznak a maradiságot az Akadémia.
De kiszámíthatatlan kára volna az emberi kultúrának, ha kritika nélkül fogadnók más kultúrákban, társadalmakban is a francia szózatot. Arról még talán lehet beszélni, hogy Franciaország kissé idegesen előreszaladt. De hasonlót állíthat-e még egyetlen más kultúra is? S ha a francia Akadémia konzerválni akar, nem kell-e bevallanunk, hogy a kincsek mérhetetlen kincsét konzerválja? Ahol Voltaire nagyon régen élt, s másutt még meg se születhetett, s ahol egy író-forradalmár akadémikus mondhatja el a konzervativizmus legforróbb zsoltárát, ott talán bizony föl is fér egy kicsi pihenés és maradiság.
VU 1907. december 22.
Diósadi
