190. AZ OMNIBUSZ TETEJÉRŐL
190. AZ OMNIBUSZ TETEJÉRŐL
(A komprimált élet – A Riviéra és készülő Riviérák – Vendégek a kutyaversenyen – Ünnepek és nevek – Jachtok, szomorúság és morál)
Monte-Carlo, március 15.
[Saját levelezőnktől.] Diogenész óta bölcsek vagy bolondok sokféle páholyból próbálták nézni a világ folyását, az életet, melyet pedig csak élni volna szabad. Dalou, a szobrász, ha ugyan ő mondta, azt mondta, hogy az életet Párizsban az omnibuszok tetejéről, az imperiálról lehet legjobban látni. Én már vagy hat esztendő óta vallom, hogy az ember szálljon be szépen egy Monte-Carlo-i hotelbe december és április között. Nyissa ki a szemét, kóborogjon, lesse meg az embereket, akik itt típusokban jelentkeznek, s az életet, mely utálatosan emberi és komprimált.
Igazán, ember- és élet-stúdium számára sokkal becsesebb vagy nyolc-tíz esztendő óta a Riviéra. Mióta tudniillik egészen elközönségesedett, szinte Abbáziánál s Velencénél is lejjebb szállott. Taormina és Korfu után most már nem csupán Egyiptom vonja el a Riviéráról a ritkán érdekes túlgazdagokat. Amerikának megvan a maga saját Riviérája. Krimben pedig most készül egy kelet-európai Riviéra. Párizsban már majdnem egészen együtt van az a sok millió, mellyel egy részvénytársaság az orosz Riviérát fogja megcsinálni.
Viszont a francia és olasz Riviéra most nagyszerű színpadja csak igazán a mai életkomédiának. Megmaradtak a hercegek, hercegnők is, de szerephez jutottak az isteni demokrácia minden képviselői, a népség, katonaság is. Minap a kutyaversenyen a monacói fejedelem díszpódiumán egy angol királyi hercegnő mellett ott volt Lónyay grófné, Stefánia főhercegnő az urával, Stern bankár, Henry Rothschild, egy pocakos, paraszt monacói államférfiú. Még voltak ott többen is, furcsábbak is, nagyon jól megfértek egymás mellett, s körülöttük vidáman éljenzett, tapsolt a nép az előkelőségeknek s a győztes ebeknek.
Különben ünnep ünnepet ér, az idő, ha hűvös is, de napos, s akik unatkoznak, teszik magukat, hogy jaj beh jól mulatnak. Volt egy virágos kocsi-korzónk, sok lelketlen operaelőadásunk, s tegnapelőtt még bálunk is. Mivel pedig Monte-Carlónak a jövendő generációt is nevelnie kell, tegnap nagy jelmezes verseny volt – a gyermekek számára. A nagy hotelekben, Hermitage-ban, Continentalban, Metropole-ban mesés diner-ek s házibálok.
Mindenki itt van, azaz hogy minden mai társadalmi fajta itt van, főképpen itt vannak és sokan vannak azok, akik az élettel hadilábon állanak. Hiszen itt van, majdnem mindig itt van III. Napóleon özvegye, Eugenia, az ex-császárné. De a Riviérára, egy csöndes villába szokott leszökni dolgozni Anatole France is, s az öreg Rodin se tudja megállni, hogy le ne nézzen olykor Monte-Carlóba. Annyi itt a nő, a nő-pour-nő, kiket Rodin nagyon kedvel, akiknek mellékesen elég rossz dolguk van, mert sokan vannak, nagy a konkurrencia. Azután hirtelenében még néhány név: Björnson, Marinetti, az olasz poéta, D’Annunzio esküdt ellensége, Daudet özvegye és még sokan. S ahogy itt volt három év előtt Gapon, a hírhedt pópa, itt lehetne Azev is, talán itt is van, ha csakugyan nem ő vele tettek igazságot a forradalmárok. Hiszen itt mindenki elélhet, s ha Gorkijnak hívják, választ egy szürkébb nevet, s ha például Budapestről Zsalud Edeként menekült, itt, – no nem árulom el milyen névvel vegyülhet el Európa és Amerika legvegyesebb, legjellemzőbb társaságába.
A monacói kikötőben nyolc-tíz drága jacht révedez állandóan. Egyik, egy amerikai nagyon-milliomosé, estétől hajnalig fényesen ki van világítva. Szól olykor a zene is rajta, azaz benne, s elektromos csónakok hozzák-viszik a vendégeket.
Körülbelül ez az omnibusz, melynek emeletéről a mai életet legjobban lehet látni. Gyöngeség, pénz-tirannizmus, kevés kultúra, sok cifraság, betegség, elpuhultság s tiltakozás az ellen a morál ellen, melynek mindez – eredménye. Ez az imperiál, honnan legtöbbet, legjobban lehet látni s hol az ember maga is bölccsé vagy bolonddá lesz a látottaktól.
Pesti Napló 1909. március 19.
A. E.
