107. TINTASZAGÚ SZERELEM
107. TINTASZAGÚ SZERELEM
Neuillyben, az alig-pogány Párizs tőszomszédságában, szép, úri parkban, Nyárelő idején, egy-két-három év óta furcsa gardenpartyt tart egy sereg nő. Fiatal vagy legalább is olyan dámák egytől-egyig, akik fiatalságot és őrületet tudnának nyújtani alkalmas és érdemes férfiaknak. Bolondulnak a versért, mindenféle szépírásért, képért, muzsikáért, faragásért, nemes ékszerért, ha a másé is, ruháért, épületért. Ezenfölül a rózsás Naplementéért, a virágokért, a tengerért, a viharért, a csókért, a szép szomorúságért, a percek váratlan, misztikus hangulataiért. El se tudnám sorolni mindazt a szépséget, amire ezek az amazonságra kárhoztatott nők kaphatók, s amit meg tudnának férfiakkal osztani. De azt állítják, szegények, hogy nincs kivel és nincs kiért, a régi tipusú művészhím meghalt, s a nemesebb hajtású hölgyek ennélfogva magukramaradnak. Nyári ünnepükön tehát görög ruhákba öltöznek e nők, énekelnek, verseket szavalnak, szeretik egymást, s Szaffóra emlékeznek. Szaffóra, aki pedig ugyanott élt s halt meg, ahol tengernyi idő múlva Lafcadio Hearn, tehát egy igazi férfiú s igazi művész született. Ezek a dámák Neuillyben a mai férfi-művész ellen tüntetnek haragosan, virágosan, félmeztelenül, egymásra borultan, s mondjuk meg előre: asszonyos igazságtalansággal. Ők azt panaszolják s akarnák elhitetni, hogy a legendás, nagy szerelmek elmúlásáért a férfiú a felelős, mint buja, csélcsap, állhatatlan állat. Egyikük-másikuk még világosabban beszél: a férfi-művész gyalázatosan elfelejti, hogy a szerelem és a művészet milyen teljesen egyek. Egy sejt ez a kettő, mely kettéválik az ő sajátos termékenyülésük, oszlásuk idején, de azután talán minden eddigi természettudomány ellenére, mégis mindig, csak mindig egymást keresi. Az új művész azonban – Neuilly szerint és sok mai tiszteletreméltó, de megtévedt nőstény szerint – úgy kezeli a szerelemvágyat, mint a fejfájást. Nem nézi, milyen utcasarkon van a patika, ahol megveszi antipirinjét, aszpirinjét, sőt nuvaszpirinjét, a fő, hogy túllegyen a fejfájáson. A kiváló nő pedig, a szegény-szegény Überweib, legjobb esetben is csak úgy jár, mint a nagy Eleonóra D’Annunzióval. Legjobb esetben elárulják őket a világnak versben, képben, színdarabban, regényben; de otthagyni mégis csak otthagyják őket. Mindig ők, a nők, adnak többet, s mindig őket csalják meg, mert ők, a liliomok, csak egyet tudnak szeretni. A férfi-művészek érdemetlenek lettek a kiváló nők szerelmére, tehát ők, az asszonyok desperáltak, fölhasználják a művészetet a szerelem pótlására, s vigasztalják egymást, szívesen, pláne, ha hajlandóságuk is biztatja őket.
Eddig a vád, s a tényállás, mely, hogy ne keresgéljek sokáig, nekem az okvetlenül szerencsétlen H. Becque-et juttatja mindjárt az eszembe. Egy írása után valamely egzaltált arisztokrata hölgy szaladt, rohant elegáns fogatjával olyan barátnőjéhez, aki hallomásból tudta, hol lakik Becque. A forró nő megáll a jelzett ház előtt, s érdeklődik a concierge-nél: Becque a harmadik vagy pláne negyedik emeleten lakik. A szép, szerelmes asszony elfintorítja az arcát, lift persze nincs, megfordul; visszaül a kocsijába. És Becque, akit sok mindenért tudott volna feledtetni egy szép, parfümös, előkelő liaison, mindezt csak két év múlva tudja meg. De azután eszembe jut nekem sok régibb, egykorú s újabb szerelmi tragikomédia is, ahol szintén nem a nők húzták a rövidebbet. Ezek az írókra és művészekre pályázó nők megértetik az emberrel Goethétől Heinéig, előttük, közben és utánuk azokat a művészeket, akik végül csak azt keresték, ami minden nőben így-úgy, megtalálható. Most olvastam egy Sainte-Beuve-höz írott levelet, sőt nem is egyet, de többet, hanem ezúttal egy kéztől írottakat. Olasz nő az írójuk, aki fiatalabb korában Chateaubriand-t boldogította, sőt valószínűleg alaposabban, mint Sainte-Beuve-öt, aki ebbe a nőbe elkésve beleesett. Az egyik fiáról ír ez az asszony, akit a Sainte-Beuve fiának szeretne tudni, holott nem az és – mégis az. „Maguk férfiak, moralista természetűek, olyan keveset sejtenek és tudnak rólunk s a mi titkainkról.” Effélét ír az asszony, s arra céloz, hogy ez a fiú mégis csak a Sainte-Beuve fia, mert a fiú életének legfontosabb momentumában – Sainte-Beuve-öt képzelte el magának az asszony. S ők, az efféle asszonyok ezt s az effélét komolyan hiszik, pláne ha kissé öregedők is már, s minden móddal, ürüggyel hozzá akarják valakihez magukat fűzni. Ojjé, én így akár megesküszöm arra is, hogy George Sand se csalta meg Musset-t sem Veneziában, sem másutt. Igaz, hogy csalásról voltaképpen a nemi, szerelmi életben csak a hamis odaadáskor lehetne szó, de ez sem egészen igaz. E különleges bánásra, elbírálásra, sőt sokszor különleges csókra váró nők kötelesek számolni a művész speciális természetrajzával. Addig maradjanak csak az ilyen férfiúval, amíg mindazt adhatják, ami ennek őrület, illúzió, minden, bogár, sine-qua-non.
Éppen a George Sand esete épületesen jellemző az egész, különben meglehetősen ingoványos, mert csaknem minden egyénnél külön megfejtést váró problémában. George Sand lelki élményeket, témákat s regényfolytató anyagot nyomott ki szegény Musset véres szívsebeiből. Ezeknek a nőknek kell a művész emberalatti vagy emberfölötti – mindegy – nagyérzése, fájdalomakrobatikája, nyögő megsemmisülése. Közben azonban az ő tehénétvágyuk egészen normálisan, sőt sokszor abnormálisan legel a legközönségesebb férfiak rétjén. Elvégeztetik a szerelem fiziológiai, sőt technikai csúnyább, de nekik okvetlenül elsősorban fontos és nélkülözhetetlen felét – fenét felét, kilenctized részét –, valami lenézett, de ez alkalmakra megbecsült férfiúval. Erre nyomban fölébred bennük a szépség papnője, az élet átfogója, nagy végletek keresője, s a – művész után való vágy. Én bizony bizonyos vagyok abban is, hogy Sainte-Beuve éppen olyan ártatlan volt Victor Hugo apailag irodalmian vitatott leányánál, mint az olasz asszony fiánál, amint valószínű, hogy Hugo is ártatlan volt.
Ha írókról van szó, elfogadom a jó szót, amelyet a George Sand–Musset-szerelem juttatott valakinek szerencsésen az eszébe: a tintaszagú szerelem. De nemcsak olyan couple-kra értem, akik mindaketten művészek vagy írók, tehát bolondos emberek, emóciókat keresők. Minden olyan szerelemre, ahol a nő jelentkezik a művésznél, mint megértő, mint a művész életének betöltője, vagy kiengesztelője. Ördögöt is értenek ők ehhez, s nem is tehetnek róla: ők azok, akik a parthenogenezis teóriája szerint még akkor is asszonyok tudnak lenni, ha majd a férfiakra nem szorulnak rá. A nagy szerelmek elmúlásáért a változott gazdasági és egyén-idegrendszerbeli viszonyokon kívül nem a modern vagy tegnapi művész-férfi a felelős. Nyilván egy kis megsikamlása kell a fejlődésnek, ami nem is tudományellenes – természetesen előre –, és a nő különb lesz, mint ma. Az a nő tudniillik, mely méltó a művészhez, kit ezredévek óta üldöz, föltéve, hogy a férfi-művész species eközben maga is meg nem változik. A művész, s kár, hogy a Nyugatban is még egyszer le kell írni: művész, többet tud adni a nőnek, aki hozzá jön, mint a görögök Zeusza. Mindent, életet, tehát: fájdalmat, örömet, halált és végtelenséget. Ezt azok a nők is valószínűleg sejtik, akik Neuillyben mostanában férfiellenes tűntető Szaffó-ünnepeket rendeznek. Talán részben azért, ami szép, ha nagyon beteg is, mert egymást óhajtják. Vagy talán azért, ami csúnya, mert: a sok férfievésben elvásott foguknak különleges csemege kell. Egy marad mindebből bizonyos: sok mindent szétbont a kémia, amikor még mindig elválaszthatatlannak kell találnia a szerelmet és a művészetet. Sajnos, a tintaszagú szerelmet is, mert az élet, a sors, a rendeltetés ilyen: hibás és foltos.
Ny 1908. március 1.
Ady Endre
