166. PAOLI ÚR EMLÉKEI
166. PAOLI ÚR EMLÉKEI
Párizs, szeptember hó
Franciaország és Navarra legúribb rendőrbiztosa kétségtelenül a híres és nevezetes Paoli úr. Majdnem harminc esztendő óta Paoli úr a Franciaországban időző fejedelmi személyek rendőr-angyala. Mert „Marianne”, ez a kacér francia köztársaság, szereti ám a szuveréneket. Nemcsak szereti, vonzza, hívja, s meghódítja őket: Franciaországba több Felség és Fenség szokott ellátogatni, mint akárhová. Párizs, a Riviéra, Biarritz, Aix-les-Bains, Dieppe ki nem fogynak a fejedelmi látogatókból. S a köztársaság szörnyű gonddal ügyeltet reájuk, s inkább az Elnököt hordja szét egy bomba, semhogy egy magas vendégnek a hajaszála is meggörbüljön. Paoli úr a köztársaság fölkent fődetektívje, aki majdnem harminc esztendő óta vigyáz a magas vendégekre. Ha parádé van, akkor is ott van a hatalmas személyiség árnyaképpen mindenütt. Ha pláne inkognitóban bolyong a magas védenc, Paolival kell bolyongania, ennie, mulatnia és unatkoznia.
És most Paoli úr ki fogja adni könyv alakban az emlékiratait, és bizonyos, hogy ennél kapósabb könyv nem volt és nem lesz mostanában. Az nem számít, hogy ezt a könyvet valószínűleg egy ügyes újságíró írja Paoli úr helyett. Nem is igazi emlékirat ma már, amit ugyanaz a valaki ír meg, aki emlékezik. A könyv mégis érdekes lesz, és Paoli úr szívesen árul el előre egyet és mást a könyvből. Mindenekelőtt elárulja, hogy ő a fejedelmi perszónákat általában érdekes és szeretni való emberfajtának ismerte meg.
– Bizony – vallja Paoli úr –, ezek a szegény bíboros, koronás lények jobb sorsra volnának méltók.
Lovagias franciaként elsősorban a fejedelmi nőkről tud sok szépet mondani Paoli úr. Két kedvence, Viktória angol királynő s a mi néhai Erzsébet királynénk extázisba hozzák, ha róluk beszél. Viktória királynőnek Cimiez, Nizza mellett, s Erzsébet királynőnek Cap-Martin volt a francia otthona. És Paoli gyönyörűen megható emlékeket tud erről a két olyan különböző lelkű és sorsú asszonyról. Ha nem is igaz talán, de milyen szép és valónál valóbb, amit Erzsébet királynővel mondat. Előttünk, körülöttünk a hiúság vására a kozmopolita, csavargó gazdagok piacos tömege:
– Mi csak álmodjuk mindezt, rebegi halkan, csak önmagának, a szomorú királynő. Mi magunk se létezünk, semmi sem valóság, ami térben és időben jelentkezik. Talán csak az az egyetlen valóság, ami elmúlt, s amit nem is merünk már elhinni. Vagy talán még az sem, semmi sem, nincs semmi, semmi.
És Viktória királynő, aki matróna-korában is bakfis maradt. Mindig tudott örülni, mert az öröm se érintette nagyon-nagyon mélyen. Azt mondja Paoli, olyan naiv volt, hogy sokszor erőszakkal kellett visszatartani egy-egy tréfás-kínos felsüléstől.
Edward királyról persze rajongva beszél Paoli úr. Majdnem úgy kedveli, mint György görög királyt, és sokkal jobban, mint Lipótot, Belgium királyát s Kongó császárát. György királlyal néha mulatnia s lumpolnia kellett, mint egy elkényeztetett diák mellé rendelt nevelőnek. Nem valószínű azonban, hogy az élő, hatalmas urakról mindent megírjon; amit látott és tud. Nem fogjuk tehát tőle azt se megtudni, hogy Alfonz spanyol király csakugyan úgy mulatott-e Párizsban, ahogy a legenda tartja. Talán még az orosz nagyhercegekről se fog olyan bátran írni Paoli úr, mint ahogy egy memoár-íróhoz illenék.
Talán a perzsa sah-t, a néhait és az élőt, Szizovatha királyt, a maharadzsákat s más egzotikusokat nem fogja ígyen kímélni. Bár ezek is valamennyien rendjeleikkel ékesítették föl Paoli urat. Mert az ugye természetes, hogy Paoli úrnak több ordója van, mint bárkinek Franciaországban? De a könyve csak akkor lenne érdekesnél több, ha ő írná és ha majd csak a halála után jelenne meg. De Paoli úrnak van annyi esze, hogy nem vár egészen haláláig, amikor élni jó és élni kell. Pénzt és hírt annyit fog hozni ez a könyv, hogy egy Anatole France beleszédülne. Nem rossz dolog, mert nem rossz dolog földi hatalmasok közelségében lenni. Hacsak annyira is és köztársasági házőrző eb bárcájával ellátva, mint Paoli úr.
Az Újság 1908. szeptember 30.
Diósady
