76. „KI MIT ADHAT, ADJON”
76. „KI MIT ADHAT, ADJON”
– A jubiláló Péterfillérek –
Kiskarácsony napján buzgó hangú körlevelet küldtek szét Magyarország római és görög-katolikus püspökei. X. Pius pápa ugyanis ötvenéves papságának jubileumát fogja ülni ez év szeptemberében. Szegény ünnep nem ünnep, tehát jubileumi Péterfilléreket kérnek a magyar néptől a püspök urak. „Ne maradjon ki senki – írják ők – a szeretet e kegyeletes művéből, s ki mit adhat, adjon.”
Az Egyház kőszála, a pápa bizonyosan keveset tud Magyarország és a magyar nép mai állapotáról. Mert különben külön pápai hírnököt küldene magyar püspökeihez s kérve kérné őket, hagyják abba ezt a pumpoló hadjáratot. Viszont Andrássy belügyminiszter sajnos, nem fog tudomást szerezni erről az országos sarcolásról. Mert amilyen szigorú ember a belügyminiszter, majd adna ő a gyűjtőknek.
Pius pápa nem fog tiltakozni, Andrássy nem fog szigorúskodni, s ami kevés fillér még kerülhet magyar népünk izzadságából, kimegy Péterfillérnek Rómába. Koldusabbak vagyunk a koldusnál, s nemzeti vezéreink éppen most adták el az unokáink bőrét is Bécsnek. Egy rossz termés kell és lakatlanabb lesz ez az ország a Szahara sivatagnál. Csak püspök és hitbizományos főúr élhet és tud itt megélni. A nép már arról is lemondott, hogy utódokról gondoskodjék: senyvedve kipusztul vagy kimenekül Amerikába. Minden adó a népet sújtja, s a nagybirtokot kíméli. És ami begyűl, az Bécsnek kell osztozkodásra és úri nyomorékok istápolására. Nincs pénz arra, hogy a dolgozó emberek megpróbálhassák egy új Magyarország kiépítését. Nincs pénz se gazdasági, se kulturális célokra, még iskolára sincs. És most jönnek a püspökök, kisajtolják a nincsent is, s amit még kipréselhetnek, elküldik külföldre.
Szívtelenebb és üzletibb üzlet valóban nincs a klerikális pápizmusnál. Országokat le tudna tarolni, népeket kiirtani, ha egy kis érdeke kívánja. Úgynevezett erkölcsi institúciók között, mióta világ a világ, egyetlen se merte olyan bátran a pénzt vallani mindenek fölött valónak. A Vatikánnak pénzért még a dogma se dogma, a házasság se fölbonthatatlan, s nincs olyan bűn, melynek el nem engedné a poklot és a purgatóriumot.
Magyarországon még azt se volna szabad tűrni, hogy a püspökök küldjenek Péterfilléreket Rómába. Amijük van, nem az övék, hanem mindnyájunké. Annak a pénznek ezer szüksége és rendeltetése van itthon, a mi országunkban, a mi szerencsétlen országunkban. Mondjanak misét, imát, amennyit csak mondani tudnak a pápáért. De ne nyúzzák meg az Ég nevében és a Vatikán érdekében a magyar népet. Ne csorbítsák azt, ami nemzet-vagyon vagy jobban mondva nemzeti ínség-tartalék.
És volna még egy szavunk a püspökök körlevelének egy vakmerőségéhez. Azt mondja a körlevél, hogy a Péterfillérek kamatja „a magyar nép nemzeti nagy adóságának a pápák jótéteményeiért”. Hát ez több a többnél, mert ha van ország, mely megfizetett és megszenvedett már a klerikalizmusért, mi vagyunk. Fizettünk érte nyugalmat, vért, magyarságot, pénzt, földet, becsületet, jövőt. Fizettünk és még egyre fizetünk, hiszen a Szent Atyának és az Egyháznak nincs még egy ilyen fejős tehene. Egy-egy katolikus püspökünknek több fizetése van, mint öt apró király összeadott civillistája. Ez idő szerint még a kormányzatunk is Bécsen kívül csak Rómának dolgozik A szerzetes-herék száma egyre nő, s itt befogadják, eltartják három ország szerzetes barátjait. Mit akar még tőlünk a klerikalizmus, mivel vagyunk még adósak?
Magyar szó 1908. január 4.
(A.)
