85. A LÁNCHÍD LEVELE
85. A LÁNCHÍD LEVELE
A Lánchíd a következő levelet intézte hozzánk:
„Hajh, Széchenyi István, téged ugyan hiába nevezett el Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak. És engem is hiába csináltattál, hogy hirdessem Magyarország dicsőségét. Pestet és Budát összekötöttem, s már azt hittem, hogy Pestet nem is Budával, de Európával kötöttem össze. Vén híd vagyok, aki sokat láttam s akit Hentzi se tudott elpusztítani. De most öregen, rozogán, javítás előtt, úgy képzelem, hogy el kell múlnom. El kell múlnom, mert Magyarország az én keletkezésemnél ősibb múltba süllyedt. Ha Magyarország megint úgy él, mint a Lánchíd előtt, miért maradjon meg akkor a Lánchíd? Az udvari táncestélyre fogatok robogtak keresztül rajtam. Emlékezem, hogy még István nádor is megfizette a vámot, amikor rajtam keresztülhajtatott. Az új urak, az új magyar urak ingyen mehettek Pestről Budára. A hídvámos és a rendőr lekapták a kalpagjukat s kézzel-lábbal intették, hogy nem kell pénz. Soha ilyet nem értem még meg, habár rég sejtettem, hogy új eseményekhez új Kossuth kell.
Zavarban, nagy zavarban vagyok én, öreg Lánchíd. Holnap már az következhet, hogy koalíciós mágnás ingyen kocsizhat át rajtam. De viszont tudom, hogy engem egy demokratikus gondolat teremtett, ha vámot is szedek, ami nem az én hibám. Kérem a tekintetes szerkesztőséget, hogy van-e jogom nekem tovább élni? Mert úgy látom, hogy olyan Magyarország van megint, ahol komp és ladik elegendő. Olyan Magyarország, ahol urak az urak, ha gazok is. Mielőtt szégyenemben elsüllyednék, fogadják bús üdvözletemet – a Lánchíd”.
Budapesti Napló 1908. január 17.
