a) A szentimrei ütközet 1442. március 18-án.
a) A szentimrei ütközet 1442. március 18-án.
Murád szultán a Nándorfehérvárnál szenvedett újabb kudarcon felbőszülve, egyik legtapasztaltabb vezérét, Mezid béget 1442. tavaszán nagyszámú, nagyobbrészt európai spahikból álló sereggel, melynek létszámát az irók 80.000 főre teszik, az Olt völgyén át Erdélybe küldi nem annyira hódítás, mint inkább dúlás, fosztogatás és zsákmányszerzés céljából.
Ujlaki Miklós erdélyi vajda a török előnyomulás hírére fölkelésre hívta fel az erdélyi nemességet és egyúttal a Nándorfehérvárott tartózkodó Hunyadi Jánost is értesíté a közelgő veszedelemről. Ez a Duna–Száva vonalat fedezetlenül nem hagyhatván, csak személyére nézve, maga indult csapat nélkül Erdélybe s mire ő Gyulafehérvárra, az erdélyi csapatok számára kijelölt gyülekező helyre ért, a török portyázó hadak már rég a Maros felső völgyét pusztítgatták anélkül, hogy Ujlaki bármit is tehetett volna ellene, miután ő még alig rendelkezett számottevő fegyveres erő felett. Gróf Teleki* szerint ugyanis sokan a folytonos viharokban kifáradva, nem voltak képesek a maguk embereit idejekorán kiállítani, mások az ellenség meglepő megjelenése által elrekesztve, nem tudtak a sereg gyülekező helyére eljutni, némelyek végre vagy útközben, vagy még otthon előkészületeik közepette estek a fosztogató török bandák kezébe. Ily körülmények között Hunyadi tanácstalanul állott Gyulafehérvárott, amidőn egyszerre híre jön, hogy a portyázásáról visszatérő török had Maros Szent Imre felől apróbb csoportokban bontakozik ki az ottani szorosból. Lépes György, erdély harcias püspöke ráveszi a különben higgadt, komolyan gondolkozó és megfontoltan cselekvő Hunyadit, hogy a rendelkezésre álló csekély haddal rárohanjanak a törökre. Az ütközettől ritkán vonakodó Hunyadi és Lépes – mondja Teleki idézett munkájában – hirtelen összegyüjtött kicsiny seregecskéjükkel „inkább első felhevülésük sugallatát követve, mint a körülményeket, az eredmény lehetőségét megfontolva, inkább a dicsőséget, mint az ellenség sokaságát tekintve”, rárohannak a nagy zsákmánnyal, tömérdek fogollyal terhelt és győzelmei által elbizakodott ellenségre.
Gróf Teleki id. m. I., 285.
Az Ompoly patakon áthaladva,* Borbánd táján láthatóvá lett a törökök elővédje s Lépes püspök nem állhatta meg, hogy rájuk ne vesse magát. Az első összecsapás a magyarok javára dőlt el, s az ellenséges elővéd sietve húzódott vissza Szentimre felé. Lépes nyomban utánuk iramodott, Hunyadi pedig haladék nélkül követte. Az Ördögszakadékhoz érve, Lépes már újabb friss ellenséges erőket talált magával szemben, Hunyadi pedig csakhamar észrevette, hogy Mezid bég főereje is harchoz fejlődik már. A roppant túlerővel szemben Hunyadi nem tartotta tanácsosnak az összeütközés megkísérlését és amidőn azonfelül tudomására jutott, hogy az ellenség egyes csoportjai már oldalát és hátát is fenyegetik, parancsot adott a visszafordulásra s ő maga csoportja nagy részével szerencsésen át is vágta magát az időközben visszavonulási vonalát is elálló török csoporton, ellenben Lépes püspök az Ompoly átugratásánál lováról lebukván, az őt nyomon követő törökök által könyörtelenül összekaszaboltatott.
Lásd a X/2 számu mellékletet.
Mezid bég nem üldözte a Gyulafehérvár felé visszavonuló magyarokat, hanem sok zsákmánnyal megrakott seregével Nagyszeben felé indult és azt ostrom alá fogta, hogy annak javait és kincseit is magával vigye.
){kind=link}