27. Mátyás 1479. évi boszniai hadjárata.
27. Mátyás 1479. évi boszniai hadjárata.
A balul végződött 1476. évi moldvai hadjárat óta Mohamed nagyobb hadjáratot már nem indított a Duna–Száva–Dráva környékére, hanem e helyett évente ismételten küldött egyes tekintélyes erejű rabló, portyázó csoportokat hol Erdélybe, de leginkább Horvátországon és Szlavónián át Stajerországba, Karinthiába, Krajnába és a Velencei Köztársaság területére, ahol azok mindannyiszor rettenetes pusztításokat vittek véghez. Frigyes császár, mint fentebb említettük, ezért főkép Mátyást okolta, mely véleményt utóbb Velence, sőt még a pápa is megáévá tette, miért is ezek, mint már szintén említettük, utóbb a Mátyásnak adott segélyt is megvonták. Ennek egyébként még egy oka is volt. Amióta Mátyás apósának, illetve sógorának, Ferdinánd sziciliai hercegnek Milano birtokára irányuló törekvéseit támogatni kezdte, ez a körülmény még jobban felköltötte nemcsak Velencének, hanem a pápának féltékenységét is, akik, a sziciliai király hatalmi terjeszkedését különben is irígy szemmel nézvén, az új formában szőnyegre került mantuai kérdés által felsőolaszországi érdekeiket veszélyeztetve látták. Mindezeknek a dolgoknak az lett a vége, hogy Velence az örökös török betöréseket megunva és mivel az osztrák és cseh ügyekkel bajlódó Mátyástól hathatós segítséget többé nem remélt, 1479. január 26-án 16 évi háborúskodás után a szultánnal békét kötött.* Ez a váratlan eset a keresztény fejedelmek körében annál nagyobb konsternációt keltett, mert híre járt, hogy az önző signoria, csakhogy kedvezőbb feltételeket nyerjen, 100 hadihajó átengedését is igérte a töröknek, annak Nápoly és Magyarország ellen viselendő háborúja esetére.
Navagerio, Storia Ven., Muratorinál, Script. Rer. Ital. XXIII., 1152. – Sanuto, Duchi di Venez., ugyanott XXII., 1210. – Sismondi, Histoire des républiques italiennes du moyen-âge. X., 156.
Mátyás ekként Velence és a pápa támogatásától elesvén, Frigyes ellenségeinek táborában új szövetségeket keresett. Mindenekelőtt a hatalma tetőpontján álló svajci köztársasággal 1479. március 26-án tíz évi szövetséget kötött* és nemsokára rá XI. Lajos francia királlyal is tárgyalásokba bocsátkozott.* Azonkívül a Nürnbergben tanácskozásra egybegyült német rendektől is kért segítséget, de ezúttal is, mint rendesen, eredménytelenül.* Végül, hogy fenékig üröm legyen a pohárban, most már mindjobban nyilvánvalóvá vált, hogy Frigyes császár sem a milanói hercegségre, sem a 100.000 arany hadikárpótlásra vonatkozó kötelezettségének eleget tenni nem hajlandó, miért is Mátyás, hogy erre nézve, ha kell a kellő nyomatékkal léphessen fel, Szapolyai István és Geréb Péter vezetése alatt tetemes sereget gyüjtött össze a stajer határ mentén.
Segesser, Die Beziehungen der Schweizer zu Mathias Corvinus.
Lásd a florenci köztársaság franciaországi követeinek 1479. augusztus 6-iki jelentését. Makusew, Monum. Hist Slavorum merid. I., 535.
Pray, Annal. IV., 130. – Müller, Reichtahstheater II., 723.
Így állottak a viszonyok, amikor Mátyás 1479. augusztus 2-án az Ulászlóval megtartott olmützi találkozásról visszatérve, nejével hosszabb ideig a Felvidéken tartózkodni szándékozott.
Ekkor történt, hogy egy nagyobb, állítólag 30.000 főnyi török csapat a Dráván átkelve, annak egy része Stajerországba, más része Vas és Zala megyékbe tört be s egészen Vasvárig hatolva, mindent feldúlt, felperzselt, elpusztított s aztán 30.000 rabláncra fűzött kereszténnyel és gazdag zsákmánnyal ismét Bosznia felé vette útját.
A király mindenelőtt a stajer határon Szapolyai és Geréb parancsnoksága alatt álló hadakat indította el a török rablóbanda üldözésére, de azok ennek csak 3000 főből álló utóvédjét érték el a Száva mentén, amelyet nyomban megtámadva és körülfogva, azt annyira megsemmisítették, hogy alig tudott közülük 200 ember megmenekülni.*
Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., V., 441.
Közben a király is megérkezett a Szávához s a már ott talált, illetve magával hozott csapatokkal együtt Boszniába tört be s egészen Jajca-ig előrehatolván, azt a törököktől újból visszafoglalta. Majd Jajcán túl a grebeni mezőkön táborba szállván, seregének egy részét több csoportra felosztva, szerte küldé a tartományba, hogy a Magyarországból kivitt foglyoknak és zsákmánynak legalább egy részét visszaszerezze. E csoportok egyike Vrboszna (Sarajevo) alá indult, amelynek megvétele után annak basáját a városból kiszorította és az ott és annak környékén felhalmozott zsákmányt hatalmába ejtette. Ez oly nagyarányú volt, hogy a legénység azzal nemcsak lovait, hanem saját magát is megterhelte, ami majd hogy vesztükre nem vált. A basa ugyanis hamarjában a közelben levő erőket összegyüjtve, utána iramodik a nehéz poggyásszal megrakott gondtalanul Jajca felé visszatérő magyaroknak, akik a sokféle cók-mók által gátolva, kellőképpen sem harchoz nem fejlődhettek, sem nem harcolhattak, s így már csak nagyon kevés hijja volt, hogy a török teljesen erőt nem vett rajtuk. Szerencsére ebben a válságos pillanatban 300 horvát lovas érkezik a küzdőtérre, akik a törököket oldalba fogva, hamarosan megfutamítják. A horvátok ugyanis oly merész elszántsággal vetették rá magukat az ellenségre, hogy az abban a hitben volt, hogy ez csak előcsapata az ellene előnyomulásban levő nagyobb seregcsoportnak s így minél előbb futással igyekezett magát a kellemetlennek és veszélyesnek vélt helyzetből kivonni. Ennek volt köszönhető, hogy a magyar had aztán zsákmányostól szerencsésen visszatért a grebeni táborba.
Mátyás ezután a még török kézen levő Bosznia és Hercegovina nagy részét egészen Szerbiáig feldúlatta seregével és csak késő ősszel tért vissza, csúzos bántalmak által gyötöre, Zágráb vidékére.*
Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., V., 606. – Epist. Math. Corv. IV., 68. és 84. – Katona, Hist. Crit. XVI., 223. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 348.
