14. Az 1514. évi pórlázadás.*
14. Az 1514. évi pórlázadás.*
Ennek a pórlázadásnak a történetét részletesen megírta dr. Márki Sándor, Dósa György és forradalma című munkájában.
II. Gyula pápa 1513 február 20-án elhalálozván, a Rómában tartózkodó s ott fejedelmi fényűzést kifejtő Bakócz Tamás esztergomi érsek és bíbornok mindent elkövetett, hogy bíbornoktársai neki juttassák a pápai tiarát. Ámde a pápa megválasztására hivatott és március 4-én megnyílt bíbornoki gyűlésen (conclave) az első szavazásnál Bakócz huszonöt szavazatból csak nyolcat kapott, a második szavazásnál pedig egyhangúlag Medici János került ki győztesként, aki mint pápa, a X. Leó nevet vette fel. Az új pápa legalább azzal akarta a csalódott Bakóczot kárpótolni, hogy július 15-én Európának északkeletre eső országai számára szentszéki követül nevezte ki és egyúttal felhatalmazta, hogy Magyarországon keresztes háborút hirdessen az újabban ismét nagyobb arányokban mozgolódó török ellen.*
Török, Magyarország Prímása 151. – Vereby S., A Testvérhaza Történetkincsei I, 16.
Bakócz bíbornok 1514 március második felében érkezett haza Rómából* és a nyomban összehívott országtanács előtt a király jelenlétében felolvasta a keresztes hadjáratra vonatkozó pápai bullát s egyszersmind igéretet tett, hogy az ekként minden költség nélkül összegyűlendő sereg vezéréről ő maga fog gondoskodni. Ulászló , akinek követe az ő megbízásából néhány hónappal azelőtt 3 évi fegyverszünetet kötött az új szultánnal, Szelimmel, földre szegzett szemekkel hallgatta meg az előterjesztést, az országtanács többsége ellenben a szándékolt török háború tervét, mely az urakat teljesen felmentette bandériumaik költséges kiállítása alól, a gazdagabb nemeseket pedig jobbágyaik kiállítása és felszerelése alól, pompásnak találta, s a legtöbben ama meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy az összegyűlendő keresztes hadak rövid gyakorlat után, ha a véghadak és némi zsoldosok is melléjük adatnak, képesek lesznek Szelim szultánt, kinek úgyis Ázsiában újabb bajai támadtak, visszaszorítani, sőt még talán döntőleg le is győzni. Csak igen kevesen emelték fel szavukat a megkötött béke megszegése ellen. Ezek egyike volt Telegdy István kincstartó, aki helyes érzékkel és élénk színekkel ecsetelte azt a nagy veszélyt, amely az elnyomott és insége miatt már nagyon is elkeseredett parasztság felfegyverzéséből származhatik. Megszívlelendő szavai azonban falrahányt borsóként eredménytelenül hangzottak el a pusztában és Bakócz javaslatára, aki már egészen beleélte magát Kapisztrán szerepébe, a keresztes háború 1514 április 16-án kihirdettetett,* s a vállalat megszervezésére Bakócz minden egyházmegyében helynököket nevezett ki.
Taurinus, Stauromachia, Engelnél, Monumenta Ungrica 124.
Brutus, Magyar Hist. I, 277.
Eleinte, főleg a fővárosban, csak igen lassan gyülekeztek a keresztesek, úgy, hogy április 24-én mindössze mintegy 300-an voltak a táborban.*
Szerémi, Monum. Hung. Hist. I, 59. – Bartholinus Riccardus, Odeporicon D2 levél.
Nagy gondot okozott a fővezér kijelölése, mert az urak közül senki sem vállalkozott, mert mindenki méltóságán alulinak tartotta, hogy a nagyobbára parasztokból álló csürhe had élére álljon. Végre a véletlen közbejátszásával megoldódott a kérdés. Egy Dózsa (illetve Márki szerint helyesebben Dósa) György nevű székely nemes, aki a nándorfehérvári őrségben mint lovas tiszt szolgált, éppen Budán tartózkodott, hogy a királytól a közelmúltban végrehajtott vitéz tettének jutalmát vegye. Ali szendrői pasa utóbbi időben ugyanis gyakran portyázgatott Nándorfehérvár környékén s ez alkalommal már sok magyar vitézt legyűrt, akik vele párbajra kiállani merészkedtek. 1514 február 18-án Dózsa György lovaskapitány állt ki vele a Nándorfehérvár alatt elterülő mezőn párviadalra számos magyar és török nézőközönség jelenlétében. A két vitéz először lándzsával ment egymásnak, majd kardot rántottak s a küzdelem hevében Dózsa oly hatalmas vágást mért ellenfelére, hogy annak páncélos jobb karját egyben levágta s aztán az elbizakodott török basát megölte.* E bravúros tettéért Ulászló Dózsának kétszeres zsoldot, aranyláncot, arannyal gazdagon kivarrott bíbor ruhát, sarkantyút és kardot adott, vagyis a lovagrendbe emelte. Azonkívül még 40 kaput számláló falut és 200 aranyat is kapott a székely vitéz.*
Istvánffy Miklós, Hist. Regni Hung. 41. – Szerémi Emlékirata Magyarország romlásáról, 57. – Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél II, 329. – Brutus, Magyar Hist. I, 301. – Ortelius, Respubl. et Status Hung. 136.
Istvánffy Miklós, Hist. Regni Hung. 41. – Szerémi Emlékirata Magyarország romlásáról, 56. – Ezzel szemben Verancsics, Összes munkái, II. 6. szerint György vitéznek 400 aranyat igértek, de ő azt nem kapta meg. – Ortelius, Chronologia, 39. szintén azt állítja, hogy Dózsa többszörös kíváló fegyvertényeiért semmit sem kapott, ami azonban nem valószínű.
Ezt a friss babérokkal illetett tisztet kínálta meg Bakócz a keresztes hadak fővezérletével, aki azt el is fogadta. Április 30-án a bíbornok a Szent Zsigmond templomban tartott ünnepélyes istentisztelet után átadta Dózsának a pápa által megáldott, vörös kereszttel ékesített fehér zászlót, akinek mentéjére még egy kisebb keresztet is varratott.
Annak híre, hogy nem főúr, hanem egy székely köznemes lett a keresztesek vezére, nyomban megváltoztatta a helyzetet, amennyiben most már országszerte százával tódultak a jobbágyok a kurucok táborába, mert felváltva így is hívták a kereszteseket. De nemcsak zsellérek, parasztok, hanem diákok, sorsukkal elégedetlen alsóbbrendű papok és elég számosan ugyancsak elégedetlen sorsban sínylődő alsóbbrendű nemesek is gyülekeztek a kijelölt táborokban.
A keresztes had létszáma tekintetében a ránk maradt adatok felette eltérők. Erre nézve hadd álljanak itt Márki* következő sorai: „Vannak, kik egészben véve csak 3000* – 10.000* főre becsülik, mások még július 10-én is csupán 30.000-et* említenek, ismét mások egészben 40.000-ről,* 50.000-ről,* 60.000-ről,* 70.000-ről,* 80.000-ről,* sőt 100.000-ről* beszélnek. Többségben vannak azok, kik Istvánffy nyomán indulva, csak a Pest körül egy hónap alatt összegyülteknek számát 40.000-re* teszik, miből viszont az következik, hogy az ország más helyein összegyültekkel együtt a sereg, ha meg nem haladta, megközelítette a 100.000-et. Oly önkéntes hadsereg ez, mondja egy történetíró, melyhez hasonló erősségűt a magyarok régideje nem állítottak fel, – mely Ulászlónak minden kérelme és fenyegetése nélkül jött össze s melyet a jámbor Capistran hősivé lelkesített, Mátyásnak teremtő lelke a katonasággá képezett s a rettentő Kinisy Pál győzelemről győzelemre vezetett volna.”
Dr. Márki Sándor, Dósa György és forradalma, 55.
Guianne (Zuanne) Miklósnak Budáról Morechini Kristófhoz 1514 augusztus 11-én intézett levele szerint. (Marino Sanuto, Chron. de Venezia II, 277.)
Histor. Bilder-Saal, IV, 318.
Marino Sanuto, Chron. de Venezia II, 257.
Marino Sanuto, Chron. de Venezia II, 289.
Feil, Oesterr. Blätter. mellékl. Ain gross Wunderzaichen stb. című röpirat, 1. (Müncheni kir. könyvtár. H. Eccl. 847.)
Marino Sanuto, Chron. de Venezia II, 256.
Positiones ex. hist. pragm. (Nagyvárad 1818.)
Tubero, Comment. de rebus sui temp. Schwandertnél II, 330.
Fessler, Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen V, 898.
Pray, Annal. IV, 352. – Ricaut, Ottom. Pforte (Augsburg 1694) 106. – Krones, Gesch. Oesterr. II, 565. – Horváth Tud. Tár. 1841. 221.
A csapatok maguk választották a maguk tizedeseit, zászlótartóit, kapitányait, hadnagyait és egyéb kisebbrangú parancsnokait,* ellenben a főbb tiszteket Dózsa nevezte ki; így többek között testvérét, Gergelyt, alvezérévé és helyettesévé tette. Az egyes csapatrészek parancsnokságát rendszerint azok tartották meg, akik az illető vidéken összegyűlt kereszteseket a központi táborba vezették;* ezek között sokan a papi osztályhoz tartoztak. Dózsa alvezérei közül a nevezetesebbek: Mészáros Lőrinc ceglédi plébános, Dózsa régi ismerőse és főtanácsadója, egy Barabás nevű pap, továbbá Aszalai Kecskés Tamás, Bagos Ferenc, Nagy Antal, Pogány Benedek és egy jómódú pesti polgár, Száleres Ambrus. Ezek magukat fenhéjázóan “a keresztesek fejedelmei”-nek nevezték.*
Istvánffy Miklós, Hist. Regni Hung. 41. – Fessler, Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen V, 896.
Dr. Márki, Dósa György élete és forradalma 57.
Lásd Aszalai Kecskés Tamás és Megyaszai Mészáros Lőrinc Kassa városához intézett levelét. (Századok, 1872. 440. old.)
A csapatok felfegyverzése minden kritikán aluli lehetett. Ezekre is ráillik, amit Teleky* Kapisztrán kereszteseiről az alábbiakban mondott: „Fegyverforgatáshoz nem szokva, igen rosszúl és szegényesen, csak botokkal, rudakkal, csépekkel, kaszákkal és vasvillákkal, igen kevesen dzsidával, karddal vagy puskával voltak fölfegyverkezve.”
Gróf Teleky, A Hunyadiak kora II, 418.
Dózsa legelső teendőjének tartotta, hogy a táborába gyülekező tömegeknek „katonai formát” adjon és hogy azokat némileg fegyelmezze és a lehetőséghez képest begyakorolja. Akik már értettek a fegyverforgatáshoz, azokat fegyverrel, lándzsával és egyéb szükségesekkel felszerelte* és minden valószínűség szerint ezek lettek altiszti és alantos tiszti minőségben a többiek oktatói. Dózsa csapatjait trombitákkal és dobosokkal is ellátta.*
Istvánffy Miklós, Hist. Regni Hung. 41.
Szerémi, Monum. Hung. Hist.59.
Dózsa hadserege kezdetben csupán kétféle fegyvernemből, gyalogságból és lovasságból állott, amelyhez utóbb tüzérség, sőt talán még műszaki csapatok is járultak. Azonfelül hozzájárult a fővezér, hogy „becsületes asszonyoknak, Isten nevében meg van engedve, hogy kövessék a kereszteseket, miszerint ruháikat kimossák s más ilyen teendőket végezzenek, vagy hogy sebesültjeiket ápolják; azonban mindezt ingyen”.*
Dr. Márki, Dósa György élete és forradalma 60.
Az urak és a birtokos nemesség nem jó szemmel nézték, hogy jobbágyaik a legnagyobb munka idején a földeket odahagyva, csoportosan válnak kurucokká; ezért többeket erőszakkal tartottak vissza, másokat pedig nejeikre és gyermekeikre gyakorolt nyomás, illetve büntetések által igyekeztek visszatérésre bírni. Az erről szóló hírek, nemkülönben a keresztesek elhelyezésére és ellátására tett elégtelen és tökéletlen intézkedések azok táboraiban nagy elégedetlenséget és ingerültséget okoztak, amit egyes izgatók, így kivált Mészáros Lőrinc ceglédi plébános, Barabás lelkész és még többen mások nem késtek kiaknázni s a tömeget az urak és nemesek ellen izgatván, ez csakhamar a kastélyok és nemesi udvarok feldulására és kifosztására vezetett.
Közben a keresztesek toborzása igen serényen folyt. Május közepe táján Pest környékén már 40.000 ember állott fegyver alatt s a nép még folyton tódult a kibontott szent zászlók alá. Alighanem ezidőtájt szólította fel Dózsa a prímást, hogy a beigért rendes hadakat is küldje el táborába.* Írásbeli felszólításában Dózsa többek között ezeket íratta Bakócz bíbornoknak: „Már amennyire lehet, a sereggel induljon utánam szentatyaságod, mert van már tízezer lovasom és… ezer gyalogosam s én azt patriarchaságába, Konstantinápoly városába akarom vezetni.” Ámde a világi urak ekkor már nem kívánkoztak a pogányokra menni, mert az ilyesmitől lassan elszoktak.*
Marino Sanuto, Chron. de Venezia II, 296.
Szerémi, Monum. Hist. Hung. 60.
Ekkor már a király és Bakócz is belátták, hogy milyen nagy hibát követtek el, amikor a parasztság felfegyverzését elrendelték s május 15-én a prímás, a kormánnyal és királlyal egyetértve a legkomolyabban meghagyta Dózsának, hogy a keresztes hadba való további felvételt szüntesse be, már együttlévő hadával pedig haladéktalanul induljon Dalmáciába és szállja meg Knint, amelyet a törökök a keresztes hadak gyülekezésének hírére ostrom alá fogtak.* S miután ekkor a keresztesek már alaposan űzték a dúlás és fosztogatás mesterségét, Bakócz ennek azonnali megszüntetését rendelte el s végül kijelentette, hogy a keresztes hadak fővezérét ellenség gyanánt tekinti, ha az néhány nap alatt kötelességéhez vissza nem tér.*
Horváth, Tudomány-Tár. 1841, 221.
Istvánffy, Hist. Regni Hung. 42. – Fessler, Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen V, 900.
E parancs vétele után Dózsa iszonyú haragra lobbant s állítólag ekkor határozta volna el, hogy hadaival nem a törökre, hanem az urak megrontására tör, komor elhatározásának a következő szavakkal adván kifejezést: „Nem vagyok sem gyermek, sem lázbeteg, hogy kijátszhassatok. Istenemre és a szent keresztre fogadom, hogy megrontalak benneteket.”* Ezzel a lázadás zászlója ki volt tűzve s most már a keresztes hadak fővezére, „a kurucok fejedelme”, ahogy most már Dózsa magát nevezni kezdé, is nyugodtan tűrte, hogy mindjobban dühöngő csapatjai Buda és Pest külvárosaiba behatolva, az urak és nemesek lakására törve, azokat feldúlja s a tulajdonosokat kegyetlenül leöldösse.*
Szerémi, Monum. Hist. Hung. 60.
Istvánffy, Hist. Regni Hung. 42.
Az erről szóló hírek hallatára Bakócz is megrémült s egyházi átkot helyezett kilátásba Dózsára és társaira, ha az ő és a király parancsainak engedelmeskedni tovább vonakodnának. Ez május 23.-án jutott Dózsa tudomására, aki azonban főkép a lázításban előljáró Mészáros tanácsára hallgatva, szelídlelkű testvérének, Gergelynek csitító közbenjárása ellenére megmaradt rettenetes elhatározása mellett s most már a szegénysorsú köznemességet is felszólította, hogy vele a zsarnok urak kiirtására kezet fogjon. Terve és célja most már odairányult, hogy az urakat kiirtván, az országban a népuralmat alapítja és szervezi meg.
Ulászló látván, hogy Dózsa nem hajlik a jó szóra, fölkelést rendelt a parasztok ellen, de hamarjában csak mintegy 1000 nemes ült fel lóra, akiknek parancsnokává Bornemissza Jánost nevezte ki.* Ez nyomban át is ment Budáról Pestre, de összeütközésre most még nem került a dolog, mert Bornemissza ereje gyengeségének érzetében ezúttal beérte egy kis tüntetésszerű katonai sétával s aztán sietve vonult vissza Budára.
Wunderzaichen 2. old. – Janus Vitalis, Marino Sanutonál II, 298.
Közben Dózsa a rákosi táborban Száleresi Ambrus parancsnoksága alatt mindössze 3000 embert visszahagyva, ő maga serege zömével a Tisza felé indult el. Hadmozdulatának leplezése végett elindulása előtt Száleresnek meghagyta, hogy táborát jól megerősítve, folytonos portyázásai által félelemben és rettegésben tartsa a nemeseket,* s hogy azoknak a közlekedést a főváros és a Tisza között gátolja meg. A sereg zömének egy részét Dózsa Mészáros Lőrinc vezetése alatt egyenesen délnek, Bácsba, a másikat pedig Barabás pap vezetése alatt Egerbe indította útnak, meghagyván nekik, hogy az említett helyeken egybegyűlt kereszteseket Szeged felé a Tiszához vezessék, ahová ő a seregnek fönmaradt és két csoportra osztott részével egyidejűleg szintén elindult. E csoportok (hadosztályok) egyikét ő maga, másikát Gergely testvére vezette.*
Majláth, Geschichte der Magyaren, III, 152.
Jovius, Hist. sui temp. 90.
Május 26. vagy 27.-én Ceglédre érve, innen Dózsa a következő kiáltványt bocsátotta ki: „Székely György, a hatalmas vitéz, a keresztesek áldott népének feje és kapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak is alattvalója, Magyarország összes, különösen pedig a Pest és Külső-Szolnok vármegyében levő városainak, mezővárosainak és falvainak, egyenként és együttesen üdvözletünket! Tudjátok meg, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és a szent háborúra készülő összes keresztes hadak ellen erőszakos módon fölkeltek, hogy üldözzenek és kiirtsanak bennünket. Ezért számkivetés és örök kárhozat, nemkülönben fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt szigorúan meghagyjuk és elrendeljük nektek, miszerint ez írás vétele után nyomban, haladék és mentség nélkül ide, Ceglédre siessetek, hogy az áldott nép általatok megszentelt szövetségben megerősítve, a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és hatalmát korlátozni, megfékezni és tönkretenni lehessen. Ha így cselekedtek, akkor az javatokra válik, ha nem, akkor nem kerülitek ki a nektek szánt büntetést. Sőt mi több: saját kapufélfátokra felfüggesztünk és felakasztatunk, nyársra huzatunk, vagyonotokat elpusztítjuk, házaitokat lerontjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig a legnagyobb kínok közepette megöletjük.*
Wagner, Analecta Scepusii, IV, 35. – Katona, Hist. Crit. regum Hung. XI, 720. – Pray, Epistolae Procerum I, 85.
Cegléden Dózsa június 2-ig vagy 3.ig tartózkodott s itt főkép serege végleges megszervezésével volt elfoglalva. Itt csatlakozott hozzá egy Erdélyből jövő, Mihály nevű, „szelid jellemű” nemes vagy barát, aki néhány ágyút ajándékozott a felkelőknek, amiért azok őt vezéreik sorába választották. Ugyanez a Mihály egyeseket csatakígyóinak kezelésébe is begyakorolt, úgy, hogy most már a sereg állítólag nyugodtabb lélekkel folytathatta útját, mert nem kellett annyira tartania az útjába eső erődített helyektől. Később még néhány kerekes ágyúra is szert tettek.*
Wunderzaichen 4. – Bartholinus Ricardus, Odeporicon D2 levél, 2. old. – Cuspinianus, Diarium, Bélnél: Adparatus ad hist. Hung. 281. – Janus Vitalis, Marino Sanutonál II, 298.
Cegléden Dózsa állítólag a néphez is szólt s e beszéde szerint már a királyi méltóságra is tartott volna számot,* erre nézve azonban a ránk maradt források teljesen megbízható anyagot, illetve kétségtelen adatokat nem szolgáltatnak.*
Taurinus, Stauromachia 139. – Tubero Comment. de rebus sui temp. Schwandertnél, II, 331. – Janus Vitalis, Marino Sanutonál 298. – Brutus Magyar Hist. I, 308–359. – Jovius, Hist. sui temp. 90. – Betinus, Tört. Tár XIII, 251. – Wunderzaichen 5. old. – Hist. Bilder-Saal, IV, 318. – Ortelius, Chronologia 136. – Bartholinus Ricardus, Odeporicon D2 levél, 2. old. – Gradelehnus, Chronica 124. – Palma, Notit. rer. Hung. II, 501. – Windisch, Kurzgefasste Geschichte der Ungern, 281. – Feil, Die Kreutzer in Ungarn (Oesterr. Blätter, 1844. évf. 4. sz.)
Istvánffy, Verancsics, Szerémi például nem tudnak róla. Ellenben különféle változatban tesznek róla említést: Tubero id. m. II, 331. – Janus Vitalis id. m. 298. – Brutus id. m. I, 308–359. – Jovius id. m. 90. – Betinus, Tört. Tár XIII, 251. – Wunderzaichen 5. old. – Hist. Bilder-Saal, IV, 318. – Ortelius id. m. 136. – Bartholinus id. m. D2 levél, 2. old. – Gradelehnus, Chronica 124. – Palma, Notit rer. Hung. II, 501. – Windisch, Kurzgefasste Geschichte der Ungern, 281. – Feil, Die Kreutzer in Ungarn (Oesterr. Blätter, 1844. évf. 4. sz.)
Dózsának ceglédi időzése alatt a pórlázadás majdnem az ország minden részében futótűz gyanánt terjedt tovább és sok helyen kemény összeütközése támadt az erőszakoskodó, rabló, gyilkoló keresztesek és a magukat védő nemesek között, akik sok helyütt, így kivált Sopronban, Hevesben, Biharban, Zemplénben eredménnyel verték vissza a kurucok támadásait.
Dózsa a beérkezett hírekből arra a meggyőződésre jutván, hogy az ő rosszul felfegyverzett, katonai dolgokban gyakorlatlan, gyülevész népe túlnyomó számereje dacára nem igen veheti fel sikerre való kilátással a küzdelmet a sokkalta kisebb, de jól felfegyverzett és felszerelt, katonai műveletek végrehajtásában jóval ügyesebb nemesi alakulatokkal, mindenekelőtt valamely erősebb várat akart hatalmába ejteni, hogy azt hadműveleti alapul felhasználva, onnan bátrabban intézhesse hadműveleteit. E tekintetben először Szegedre gondolt, de amidőn hírül vette, hogy ennek 3000 halász által támogatott lakossága élet-halál harc árán is kész a jól elsáncolt és megerődített várost megvédelmezni, megmásította eredeti tervét, elhatározván, hogy seregét minél előbb a Tiszán túlra vezeti által.* Ehhez képest Dózsa Ceglédről június 2-án elindulva, még aznap Tiszavárkonyt érte el, ahol nyomban hidat veretett. Ezt a hidat egymáshoz láncolt bordákból, rájuk fektetett gerendákból és deszkákból állíttatta össze s arra földet hordatott, úgy, hogy nemcsak serege, hanem ágyúi és társzekerei is egészen biztosan átmehettek rajta.* Átkelés után a sereg még aznap a közelben fekvő Varsánynál ütött tábort, ahol 300 lovas és ugyanannyi gyalogos csatlakozott hozzá.* Másnap a sereg Mezőtúrig jutott, ahol 800-an, majd a következő napon még ennél is több dévaványai csatlakozott hozzá Túrkevy Ambrus papjuk vezetése alatt, akit Dózsa titkárjává nevezett ki.* Június 5-én a sereg Szarvasnál átkelt a Hármas Kőrösön s 6-án este felé Békésre ért, ahol Balogh István tanító csatlakozott hozzá 300 gyalogossal, úgy, hogy most már a két hadosztályból álló derékhad ereje 25.000 főre szaporodott fel. Útközben Dózsa számos, csak gyengén, vagy egyáltalában nem is védett várat és nemesi kastélyt foglalt el, amelyekben élelmiszerekben, ruhaneműeken, pénzen és kincsen kívül itt-ott puskaport és kerekes ágyút is talált.*
Istvánffy szerint Dósa egész seregét vezette volna Szeged alá, s csak amikor a védőrség szívós ellenállásából meggyőződött ennek bevehetetlenségéről, kelt át jóval északabbra a Tiszán, minek megtörténte után Jovius szerint a sereg Nagyváradnak vett volna irányt, alighanem azzal a szándékkal, hogy Erdélybe tegye át a hadműveletek színhelyét.
Jovius, Hist. sui temp. 90. lev. 2. old.
Szerémi, Monum. Hung. Hist. 59.
Haan, Békésmegye hajdana I, 23.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 43. – Jovius, Hist. sui temp. 91. levél.
A keresztesek által Pest előtt, nemkülönben az ország különböző helyein elkövetett erőszakosságok csakhamar meggyőzték a királyt, Bakóczot és az országtanácsot, hogy a parasztság fegyverzése révén óriási hibát követtek el és nagy veszélybe döntötték az egész országot; most látták csak, mily nagy hibát követtek el, hogy nem hallgattak Telegdy okos tanácsára. Különösen Bakóczot illették nagy szemrehányásokkal, hogy ő minden bajnak az oka, mert ő hirdette ki a keresztet. A nagy zürzavarban és a rémhírek lesujtó hatása alatt a királyon és kormányon nagy levertség, tanácstalanság és kapkodás vett erőt.
Május 29-én a király meghagyta a vármegyéknek, intézkedjenek, hogy úgy a nagyobb birtokú, mint az egytelkű nemesek minden hozzátartozóikkal együtt s amily nagy számban csak lehet, fölkeljenek és Perényi Imre nádor rendelkezéseihez tartsák magukat;* csak az volt a baj, hogy a köszvényes baja miatt Valpón ágyban fekvő nádor még csak nem is jöhetett fel Budára. Május 31-én már azt parancsolta Ulászló a felsőmagyarországi vármegyéknek és városoknak, hogy Báthory István temesi grófhoz csatlakozzanak.*
Pray, Epist. Proc. I, 83.
Fraknói, Századok, 1872, 436.
A további teendők megbeszélése és a keresztes hadak ellen küldendő sereg parancsnokának kijelölése tárgyában Ulászló június elején a főbb urakat tanácskozásra hívta össze; ezen a megrémült tanácstagok közül többen azt ajánlották, szólítsák fel Miksa császárt, Zsigmond lengyel királyt és a pápát segélynyujtásra, mi ellen a többiek, igen helyesen, azzal érveltek, hogy ez a segítség, ha volna is rá kilátás, már igen későn jönne. Végre abban történt megállapodás, hogy a főváros előtt maradt Száleres Ambrust, Bornemissza János támadja meg és verje vissza, aki erre önként vállalkozott, a minden valószínűség szerint Erdély felé törekvő Dózsa ellen indítandó hadak vezérletét pedig Báthory Istvánra, mint a déli részek kapitányára kell bízni. Ehhez képest június 4-én a király Perényi István királyi kamarás útján levelet küldött a felsőmagyarországi urakhoz és vármegyékhez, amelyben a haladéknélküli felkelést kötelességüké tette s egyúttal örök hűtlenség és jószágelkobzás terhe alatt megparancsolja nekik, hogy feszítsék meg minden erejüket a sereggyüjtés érdekében s aztán siessenek éjjel-nappal Pestre vagy Báthory táborába, ha tőle erre felhívást kapnának; ne mentegessék magukat azzal, hogy megyéjükben is vannak kurucok; előbb Dózsa seregét és Száleres csoportját kell megsemmisíteni, a kisebb csoportok aztán maguktól fel fognak bomlani.* Egyúttal a városokhoz is intézett Ulászló körlevelet, amelyben meghagyja nekik, hogy ágyúikat és összes lőszerüket az urak és nemesek rendelkezésére bocsássák. Június 6-án a nagyfokú fejetlenség és kapkodás újabb jele gyanánt Ulászló azt hagyta meg a felsővidéki városoknak, hogy Pelsőczi Bebek János borsodmegyei szendrői táborának erősítésére küldjenek mielőbb embereket és hadiszekereket.*
Wagner, Dipl. Sáros, 22. – Katona, Hist. Crit. XI, 726.
Fraknói, Századok, 1872, 436.
Ugyancsak június 6-án Bornemissza a királyi dandárral, a hozzá csatlakozott pesti és budai polgárokkal és a szomszéd urak és megyék hadaival Budáról hajókon Pestre kelt át.* Vele voltak Tomory Pál, a könnyű lovasság parancsnoka, továbbá Batthyány Ferenc és Móré László, a király fiatal kamarásai.*
Bartholinus Ricardus, Odeporicon D2 levél.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 43. – Fraknói, Tomory Pál élete, Századok, 1881, 301.
Száleres, mint tudjuk, mintegy 3000 keresztessel maradt a fővárossal szemben vissza, azóta azonban újabb fölkelők is csatlakoztak hozzá, úgy, hogy ereje most már bizonyára közel járt a 3500-hoz.
Bornemissza a Dunán való átkelés után Tomoryt előreküldte könnyű lovasságával. Mihelyt ezt a Gubacsi pusztánál álló lovas parasztcsoport észrevette, minden parancs nélkül, saját elhatározásából nem valami fegyelmezetten és rendben, de annál dühösebben rávetette magát Tomoryra, aki azonban rövid ideig tartó vagdalkozás után megszalasztotta őket; sokakat megölt közülük, néhányat pedig foglyul ejtett. Ezeket Bornemissza, miután a fölkelők körülményeiről kivallatta őket, egytől egyig kivégeztette. Most azonban már Száleres Ambrus közeledett a nemesi had felé, csatarendben, lobogó zászlókkal. Bornemissza követet küldött hozzá, a király nevében kegyelmet igérve mindannyioknak, ha leteszik a fegyvert s foglalkozásukhoz visszatérnek. A követ egyben kijelentette, hogy a jobboldalra tartókat megkegyelmezetteknek, a baloldalra állókat pedig továbbra is ellenségnek fogják tekinteni. Erre Száleres Ambrus hadának tetemes részével, engedve a felhívásnak, az őket árulással vádoló többiek gúnyolódási közt megadta magát. A baloldalt csoportosult kisebbség, bár nem volt elismert vezére, csatához rendezkedett. A dacolók ellen Bornemissza néhány ágyút süttetett el s aztán Tomory könnyű lovasságával dob- és trombitaszó mellett rohamra indult ellenük, Bornemissza a nehéz lovassággal és a gyalogsággal követte Tomoryékat. A rosszúl felfegyverzett, rendet, fegyelmet nem ismerő, vezér nélkül maradt parasztság a Gubacsi pusztánál rövid ellenállás után szétveretett s kivált az elég gyorsan futni nem tudó gyalogság, igen jelentékeny veszteséget szenvedett; szekértáboruk szintén a győzők kezébe esett. Bornemissza az isaszegi erdőnél beszüntette az üldözést; odáig az egész mező holttestekkel volt fedve. Az életben maradt elfogottak orrát Bornemissza felhasíttatta, illetve fülét levágatta s aztán néhány nap mulva diadalmenetben tért vissza velük Budára. Az ekként megcsonkított foglyok legnagyobb részét hazabocsátotta, élő példájául annak, hogy milyen sors vár a továbbra is ellenszegülőkre, a 16 legfőbb lázadót pedig átadta az országtanácsnak, mely őket másnap, oldalt, mellükön, vagy testük hosszában karóba vonatván, azután mindnyájukat felnégyeltette.*
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 43, Verancsics, II, 8, Jovius, 90. lev. és Brutus Magyar Hist. I, 381. nyomán Dr. Márki Sándor, Dósa György és forradalma 138. – Giuanne velencei követ 1514 augusztus 11-én következőleg számolt be a történtekről (Marino Sanuto II, 278.): „In questo tempo se intese a una villa lon i mia 5 dinostri Italiani di Buda, erano adunati da zercha 3000 de diti cruciati, i quali venivano ala volta de Peste, che una terra por mezo appresso et Danubio, et erano per voler prender quella. E si la sorte prometea, havessono roto li nostri, che li andono al incontro e Buda e ogni cossa era sotto villani in modo, che si messe in hordine un capitaneo, se chiama Bernamisum valente vecchio, et con zercha persone 1000 tra cavalo et pie andoli in contra e li aquisto, e taio a pezi da 400 di lhoro 10 resto prexe. E con la grazia di Dio vene con bella victoria.”
A Bornemissza által a főváros környékén kivívott győzelem által felvillanyozva, a többi nemesi hadcsoportok parancsnokai is támadólag kezdtek fellépni a velük szemben álló keresztes hadak ellen. Így többek között Pest-, Nógrád-, Hont- és Heves-vármegyék rendei, aki már április közepén fegyvert fogtak és június elején a Barabás nevű papnak vezetése alatt álló kereszteseket Pásztónál döntőleg megverték* s utána a Hatvantól északra fekvő Lőrincznél ütöttek tábort, most támadólag léptek fel a Mátra alján a Tarna és Eger patakok között állást foglalt keresztesek ellen s azokat Debrő és Maklár tájékán alaposan elverték.* De azért általában véve a felkelés nemhogy szünni kezdett volna, hanem inkább még nagyobb méreteket öltött. Ezért a kormány, illetve Ulászló ismételten, így többek között június 11-én, 13-án és 24-én mindig szigorúbbnál szigorúbb parancsokat adott ki a nemesi hadak szervezése és gyülekezése érdekében. Miután azonban ez nem ment a kívánt gyorsasággal és eredménnyel, Ulászló Csehországból rendelt le több ezer főnyi gyalogost, „mivel Magyarországon e fegyvernemben hiány mutatkozik.”*
Brutus Magyar Hist. I, 383.
Pray, Epist. Proc. I, 89. – Taurinus, Stauromachia 151.
Wunderzaichen 5. – Heltai, Magyarok krónikája, 205. – Betinus, Tört. Tár. XIII, 251.
Dózsa szintén nem hagyta magát a főváros környékén történtek által zavartatni, hanem feltett szándékához képest tovább folytatta útját a Tisza felé. Június 8-án Gyulavárra érkezett seregével, miután útközben két környékbeli nemes, Varsányi Gergely és Nagy Demeter csatlakozott hozzá. Itt már 30.000-re rúgott a keresztesek száma. Gyuláról Dózsa még aznap este, vagy másnap hajnalban Balogh Istvánt 200 emberével előre küldötte, hogy Csanád tájékán gázlót keressen a Maroson. Csáky Miklós csanádi püspök és Báthory István kémek útján a keresztesek közeledéséről hírt vevén,* Csanádnál és Nagy Szt. Miklósnál táborozó csapatjaikkal meglepőleg kétszer is rátámadtak a Maros balpatrjára átkelt Balogh-csoportra, amelynek soraiban az egész nap folyamán tartott harcokban igen nagy pusztítást vittek véghez, majd a menekülőket a folyónak szorították, amelyben szintén sokan elvesztek közülük.* A nemesi had a délután folyamán még tovább is üldözte a kereszteseket s a Maros jobb partjára átkelve, Nagy Lakig űzte azokat, ahol aztán a győzelemittas Csáky–Báthory had tábort ütve, nagy vígasságnak adta magát. A főbb tisztek, Báthory, Csáky, Ravazdy, Jaksics, Szokolyi és a legénység „hegedű és bodzasipok hangjaival mulattak, daloltak; hatalmasan ittak s nem igen gondoltak a holnappal”. Közben Dózsa a harctér közelébe érve, magához vonta Balogh vert hadát s csapatjait Nagy-Lak és Csanád közt harchoz fejlődtetve, június 11-én éjjel rajtaütésszerűen rácsapott a mit sem sejtő nemesi táborra és egyidejűleg Nagy-Lakot több helyen felgyújtatta. Az itt nyugalomra tért Báthory és a többi tisztek „a bőven élvezett szerémi bor miatt” alig tudtak megmenekülni,* de azért Báthory,csapatjait nagy nehezen rendbeszedve, a Nagy-Lak és Csanád között elterülő síkon mégis elfogadta a harcot. Dózsa nyomban rohamra rendelte lovasságát, kaszásait pedig támadásra s a győzelem már majdnem a keresztesek javára hajlott, amidőn Báthory megszólaltatta Temesvárról magával hozott tüzérségét, mely igen nagy öldöklést vitt véghez a keresztesek soraiban, úgy hogy Dózsa kénytelen volt hadait a Csanádtól északnyugatra fekvő apátfalvai erdőbe visszavonni, ahol azonban újból harchoz fejlődtette őket, megfelelő tartalékot is kirendelvén. A nemesi had a kivívott sikertől elkápráztatva, meggondolatlanul nem a legjobb rendben fogott hozzá az üldözéshez, amit Dózsa tartalékának gyors közbevetése által ügyesen használt ki. Az újonnan lángralobbant és nagy elkeseredéssel folytatott harcban mindenekelőtt Csáky csoportja jutott rendetlenségbe, mire a püspök csapatjainak megmaradt részével Csanád felé visszahúzódván, az élelemmel és más szükségleti cikkekel kellően el nem látott, a Maros balpartján, a mai Rác-Csanád területén épült püspöki várba zárkózott.*
Brutus Magyar Hist. I, 362.
Szerémi, Monum. Hung. Hist. 61.
Verancsics II, 6. – Szerémi, Monum. Hung. Hist. 62. – Taurinus, Stauromachia 144. – Brutus Magyar Hist. I, 362.
Horváth, Tudomány-Tár, 224.
A Csáky-csoport visszavonulása folytán Báthory helyzete is csakhamar tarthatatlanná vált. Lovasságát tönkreverték a kurucok és gyalogsága is főleg annak köszönhette, hogy az erdei harcban egész estig kitarthatott állásában, hogy Dózsa serege legnagyobb részével a menekülő Csáky üldözésére indult, remélve, hogy meglepetés által Csanád várát is hatalmába ejtheti. Ebben azonban csalódott. A Maros balpartján elterülő nagykiterjedésű Csanádot ugyan nem védték falak, de azért Dózsa még sem merte csapatjait kellő előkészítés nélkül ellene rohamra indítani, s így a jobbára faházakból álló terjedelmes várost körülrakatta fával, rőzsével, szalmával, hogy ne csak a házakat elhamvassza, hanem az azok közt rekedt csapatokat is a támaszott tűzvész által elpusztítsa.* Csáky, amikor látta, hogy Dózsa csapatjai a városba benyomulva, főleg a papok házait és jószágait pusztítják és fosztogatják, lemondva a várnak nem sok sikert igérő védelméről, néhány meghitt emberével éjjel csónakba szállt, hogy a Maroson lefelé evezve, az aradi hegyekben keressen menedéket.* Azonban menekülés közben csakhamar elfogták és nyomban Dózsa elé vitték, aki a szerencsétlen püspököt június 13-án rettenetes kínzások után teljes papi díszben, miután előbb a püspöksüveget ékesítő nagyértékű gyémántot és egyéb drágaköveket kitördeltette s a püspöknél levő 60.000 magyar forintot elszedette, fejjel lefelé fordítva, karóba húzatta.* Báthory szerencsésebb volt. Ő egy vak szemére kapott ütés következtében lebukott lováról és sokáig eszmétlenül feküdt. Később magához térve, egy közelfekvő nádasba húzódott s ott másnap hajnalban egy magánosan legelésző lóra pattanva, átúsztatta vele a Marost s harmadnap szerencsésen visszaérkezett Temesvárra.* A Csákyéhoz hasonló sors érte az ugyancsak elfogott Dóczy Györgyöt, Ravazdy Pétert és még sok más nemest, akiket a vérszomjas parasztvezér, Gergely öccsének esdeklése dacára, hogy könyörüljön meg a szerencsétleneken, mind egy szálig leöldöstetett.* Telegdy Istvánt, ki mint a kereszt hirdetésének ellenzője, még gyűlöltebb volt a pórok előtt, Báthoryhoz vivő útjában elfogták s aztán Dózsa szemeláttára, annak parancsára iszonyatos kínhalállal végezték ki. Dózsa őt állítólag embertelen és megbecstelenítő körülmények között oszlophoz kötöztette s aztán nyilakkal és puskákkal célba lövetett rá.*
Jovius, Hist. sui temp. 90. levél.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 44. – Schwicker, Geschichte des Temeser Banats, 123. – Taurinus, Stauromachia 147. – Jovius, Hist. sui temp. 90. levél.
Szerémi, Monum Hung. Hist. 148. – Jovius, Hist. sui temp. 90. lev. – Brutus Magyar Hist. I, 388. – Istvánffy, Regni Hungarici Historia 44. – Wunderzaichen 5: „wo die Creützer die Bischof vnd Eddelewt ergreyffen oder überkommen, die spissen sy vnd nemed in, was sy haben,” majd alább: „Die Creyczer haben kürzlichen mit ain schlechten Bischof gespisst mitsampt seinen Edelleüten.” – Hasonlókép rossz hírét költötte Csáky püspöknek Tubero is (Schwandertnél, 334), a karóbahuzás tényéhez hozzáfűzvén: „Ferunt hunc Antistitem ob libidines et stupra feminis per vim illata meritas dedisse poenas.” Ellenben más véleménnyel volt felőle Bartholinus Ricardus, Odeporicon D2 levél 2. old. mondván: „Episcopum Schinadiensem cum intercepissent, virum et prudentia et integritate memorabilem, palo per viscera transacto, necaverunt.”
Taurinus, Stauromachia 146.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 44. – Taurinus, Stauromachia 148.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 44: „funibus per testes et membrum genitalem prealta furca suspensus”. – Fessler, Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen V, 908. – Fábián Gábor, Arad-vármegye leírása, I, 192.
Mészáros Lőrinc, aki nem rég tömérdek keresztes népséggel érkezett meg Bácsból a főtáborba, annak dacára, hogy pap volt, versenyzett fővezérével a kegyetlenkedésben. Így többek között Zólyomi Miklóst három testvérével megölette és ezek összes hozzátartozóival felgyújtott házaik üszkeibe ölette.*
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 44. – Brutus Magyar Hist. I, 384.
Az egykorú írók mintegy 400-ra teszik ama szerencsétlen urak és nemesek számát, akiket Dózsa és vérszomjas társai a legrettenetesebb módon fosztottak meg életüktől.
Mészárost némi távközzel Nagy Antal követte a bács-bodrogi felkelőkkel, aki, még mielőtt Mészáros Bácsba érkezett volna, annak környékén iszonyú kegyetlenségeket vitt véghez; sok nemesi telket dulatott és égetett fel, sok urat és nemest húzatott karóba és egyúttal tömérdek zsákmányt ejtett.* Nagy Antalnak a Tisza felé törekvő csoportját egy nemesekből, rácokból és végvidéki őrökből álló had a tiszamenti Perlek városkában meglepőleg körülfogta és a nemes had parancsnoka, hogy ki volt, nem tudni, az est beálltakor kikiáltotta, hogy a király és a haza nevében teljes bántatlanságot biztosít ama kereszteseknek, akik Nagy Antalt otthagyják és fegyvereiket leteszik. A szabadulást nem remélő parasztok egy része az éj leple alatt csakugyan átszökdösött az urak táborába, Nagy Antal pedig a vele maradottakkal hajnalhasadtakor a templom kőkerítése mögé vonult, ahol aztán megadta magát.* Nagyot egy csanádi rác kereskedővel, egy baráttal és több más fogollyal Budára vitték, s ott kegyetlenül kivégezték őket: „Az egyiket elevenen négyfelé vágták, a másikat elevenen karóba húzták, a harmadikat (a barátot) kerékre kötötték és forgatás közben összetörték a lábszárait, karjait és mellét. S amikor a foglyokat a vesztőhelyre vitték, menetközben valamennyien a maguk magyar nyelvén danoltak.*
Verancsics, Monum. Hungar. Histor. II, 8.
Szerémi, Monum Hung. Hist. 70. – Verancsics, Monum. Hungar. Histor. II, 9.
Marino Sanuto, Chron. de Venezia, Tört. Tár II, 261.
Valamint Száleres esete, épúgy Nagy Antalék tragikus vége sem térítette el Dózsát a veszélyes lejtős úton való továbbhaladástól. Sőt a dacos parasztvezér most még egy hatalmas ugrással előbbre ment. Ő, aki eddig a király alattvalójának vallotta magát, most már, alighanem Mészáros Lőrinc tanácsára, a királyság felesleges voltát, a nemesség eltörlését és az ország ügyeinek egyetlen egy püspökre való bizatását kezdte hangoztatni. További programjául a földek egyenlő elosztását, a jognak és tulajdonnak a teljes egyenlőség alapján való elosztását tűzte ki. Az urak és nemesek rendjének eltörlése után már csak két rendnek a fennmaradását kontemplálta: a polgárokét és a parasztokét. E mellett ő maga a népnek csak vezére és képviselője akart lenni, mindenben alárendelvén magát a nép határozatainak.*
Taurinus, Stauromachia, 136, Cuspinianus, Diarium 281 és Brutus Magyar Hist. I, 361 nyomán dr. Márki Sándor Dósa György és forradalma 159.
A katonai hadműveletek folytatása tekintetében az ő nézete és felfogása szerint két eshetőség közül kellett választania. Egy ideig habozott, ne menjen-e Erdélybe, a saját szűkebb hazájába, ahol a székelyek részéről hathatós támogatást remélhetett, avagy maradjon továbbra is a magyar Alföldön s ez esetben igyekezzék minél előbb Temesvár birtokába jutni, melynek erőssége, ha ott kellőkép berendezkedik, felette előnyös és kedvező központjává válhat további hadműveleteinek s ahonnan a legrosszabb esetben nyitva áll az út a maga és serege számára Törökország felé. Dózsa állítólag Mészáros Lőrinc tanácsára az utóbbi mellett döntött* és Csanád alól, miután előzőleg a várost kiraboltatta, július 14-én elindulván, másnap már Temesvártól északra mintegy 5 km-re elfolyó Beregszó patakhoz ért, ahol a nagy kiterjedésű Csóka- és Vadász-erdő által fedve, majdnem 100.000-re menő seregével* táborba szállt.
Feil, Die Kreutzer in Ungarn (Oesterr. Blätter 1844. évf. 4. sz.)
Szalay László, Magyarország története III, 552. Ezt az adatot feltétlenül túlzottnak tekinthetjük, mert mint alább látni fogjuk, Dózsa Szapolyayval szemben csak mintegy 40.000 embert állított csatarendbe. Más verzió szerint Dózsa Csanádról nem egyenesen, hanem Nagy-Lakon és a ránézve kiválóan fontos Világoson, Solymoson, Lippán át vette volna útját Temesvár felé s így oda néhány nappal később kellett megérkeznie.
A következő napon Dózsa tovább keletre, a későbbi Gyárváros helyére vonult seregével s onnan kerekes ágyuiból lövetni kezdte a várat, amelyet e naptól kezdve erősen ostromolt.* Hogy magának a vár bevételét megkönnyítse, arra a nem mindennapi gondolatra jutott, hogy a Béga vizét, a várat körülvevő legerősebb természeti akadályt, mintegy 10 km-rel tovább délre folyó Temesbe vezeti le s nyomban hozzá is látott a nagyszabású csatorna kiásásához, amihez nagyszámú munkás seregét oly helyen állította fel, ahova a várból szórt szakállasok lövedékei el nem értek.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 45. – Jovius, Hist. sui temp. 91. levél. – Taurinus, Stauromachia, 165. – dr. Márki Sándor Dósa György és forradalma 167.
Temesvár ebben az időben igen fontos pontja volt a délvidéknek, melyet Ulászló 1492-ben újra megerősíttetvén, azt Kinizsy Pál gondjaira bízta.* A várat, amelyet kelet, dél és nyugat felől a Béga folyónak kanyargó, számos szigetet és mocsarat képező ágai vettek körül, kettős fal és kettős sánc védte.* Védelmét újból a csanádi ütközetből szerencsésen megmenekült Báthory István vette át; mellette a Jaksicsok és Szokolyak töltötték be a legfontosabb szerepeket.
Pesty Frigyes, Temesvár környéke a középkorban (A délmagyarországi történelmi társulat Emlékkönyve, 1874, 29. old.)
Taurinus, Stauromachia, 165.
Báthory az őt és a várat fenyegető veszélyt észrevevén, a várőrség egy részével kirohant a napszámosokra és a munkálatokat védő fedezetre s Dózsa embereinek nagy részét, még mielőtt a táborból segítséget kaphattak volna, levágatta, éjjel pedig az őrizetlenül hagyott gátat néhány megvesztegetett paraszt által keresztülvágatván, a Béga folyót ismét régi medrébe vezette vissza.*
Szerémi, Monum Hung. Hist. 63. – Jovius, Hist. sui temp. 91. levél.
Dózsa erre még több munkást sokkal erősebb fedezet alatt állított sorompóba s tényleg sikerült is neki árkok, cölöpök, gátak segítségével aránylag rövid idő alatt a Béga vizét, ha nem is a Temesbe, hanem annak mocsaraiba levezetni, miáltal a Temesvárt körülvevő vizes árok akadályjellege lényegesen alábbszállt.* Ezzel párhuzamosan még komolyabban nekilátott az ostromnak, melyet az eddigieknél nagyobb kaliberű ágyúk támogattak.
Jovius, Hist. sui temp. 91. levél. és Szerémi, Monum Hung. Hist. 63. – Istvánffy, Regni Hungarici Historia 45. – Verancsics, Monum. Hungar. Histor. II, 10. – Fessler, Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen V, 910.
Ily körülmények között a bár erős, de kellően fel nem szerelt és a szükséges védőrséggel sem rendelkező vár helyzete napról-napra aggasztóbbá vált. Budáról hiába kért Báthory erősbítést* s így mikor már élelmiszerek dolgában is annyira fogytán volt, hogy már a lovakat kellett levágni, egyesek már a vár feladását kezdték pengetni, de Báthory erről hallani sem akart. Nagy szorultságában végre azt határozta el, hogy a maga és családja esküdt ellenségéhez, Szapolyai János erdélyi vajdához fordul segítségért.* Utóbbi, „ ki már a mult években mindent megragadott, hogy – a törököt még provokálva is – ha nem egy Hunyadi, legalább egy Kinisy honmentő szerepét játssza s így annyira hajhászott népszerűségét lehetőleg fokozza, most amidőn tényleg politikai nemzetet tevő nemességének megmentéséről volt szó, természetesen örömmel nyúlt az alkalom után, hogy személyének fontosságát s egyúttal jóakaratát bebizonyítsa.*
Taurinus, Stauromachia, 167.
Brutus Magyar Hist. I, 363. – Istvánffy, Regni Hungarici Historia 45. – Szerémi, Monum Hung. Hist. 63. – Tubero Comment. de rebus sui temp. Schwandertnél, II, 333. – Heltai, Magyarok krónikája, 205. old. a fölszólító levél tartalmáról többek között ezeket írja: „Azt igérék neki, Czak hogy ne hadna oeket, László (Ulászló) király halála vtán mindiárt Királyá akarnác oetet toenni: Es meg eskuedenec neki, maga (vagyis noha) Láios, László királynac á fia, immár ez világon vala.”
dr. Márki Sándor Dósa György és forradalma 171.
Szapolyay, Erdély védelmére Thornallyay János alvajda parancsnoksága alatt csak egy gyengébb hadat hagyván hátra, melyhez utóbb Barlabási Lénárt alatt a székelyeknek a lázongókhoz nem csatlakozott része, továbbá Bánffy János és Drágffy János hadai is csatlakoztak, valamint a Várday Ferenc erdélyi püspök és Werbőczy István ítélőmester által saját költségükön toborzott alakulatokkal a hátszegi völgyön át lefelé indulva, a Hunyad és Szörény megye határán fekvő Vaskaput jelölte ki gyülekezési helyül, ahonnan aztán a Temes–Béga mentén szándékozott egyesített erejével a már erősen szorongatott Temesvár felmentésére elindulni.
Öt napi erőltetett menet után* a sereg egy forró júliusi napon, állítólag ép az ostrom első havi fordulóján, vagyis július 15-én a kuruc tábor közelébe ért és még mielőtt Dózsáék észrevehették volna,* Szapolyay csatarendbe állította harcosait, akiket aztán dobszó és trombitaharsogás közepette vezetett támadásra a körülbelül ötszörte nagyobbszámú parasztsereg ellen előre. Hadát ezúttal a vajda hosszú vonalban állította fel, hogy a középpel és a szárnyakkal egyszerre támadhasson. Csatarendjét megalakítván, ő maga a palotásokból, székelyekből és végvidéki lovasokból álló középen maradt, a vitéz Petrovics Pétert is maga mellett alkalmazván, míg a jobbszárny vezetését Lindvai Bánffy Jakabra, a kipróbált katonákból álló balét pedig Kismarjay Lukácsra bízta.*
Brutus Magyar Hist. I, 364. szerint a sereg éjjel-nappal, Tubero Comment. de rebus sui temp. Schwandertnél, II, 333. szerint „magnis itineribus”, Szerémi, Monum Hung. Hist. 64. szerint 5 napig menetelt.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 45. szerint Szapolyay délben ép bő lakmározás közben lepte meg ellenfelét. – Taurinus, Stauromachia, 170. hasonlót mond: „… a pórnép elbágyadt a bő lakomától, még nem sejtvén a jövőt, a vad tánctól pihen… Borozás közepette hallatszik a lovasok dübörgése…”
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 45. – Tubero Comment. de rebus sui temp. Schwandertnél, II, 333. – Fessler, Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen V, 913.
A kurucok úgylátszik, ha kissé későn is, de azért mégis még idejekorán tudomást szereztek az őket fenyegető veszélyről, mire Dózsa gyorsan jelt adott a csatasorba való felállásról s körülbelül 40.000 főnyi serege közepét ő maga, a jobbszárnyat öccse Gergely, a balt pedig Mészáros Lőrinc vezényelte.
A gyorsan kifejlődött harc a legnagyobb elkeseredéssel folyt és sokáig kétes volt, hogy kié lesz a győzelem. A parasztok ugyanis sokkal kitartóbbaknak mutatkoztak, semmint eleinte várni lehetett. Végre a küzdelem sorsa középen dőlt el. A jobban felfegyverzett és katonai dolgokban gyakorlottabb palotások, továbbá a székely könnyű lovasok, akikről eleinte az a hír keringett, hogy a kurucokhoz fognak csatlakozni,* s végül a végvidéki lovasok oly erővel támadtak, hogy a keresztesek csapatai mind nagyobb veszteségeket szenvedtek s lassankint engedni és hátrálni kezdtek.* Ekkor történhetett, hogy Dózsa egyik rác hadnagya, Radoszav, a parancsnoksága alatt álló harccsoportot át akarta vinni a vajda oldalára. Amikor ezt Dózsa észrevette, nyomban párviadalra kényszerítette Radoszavot és azt meg is ölte. Ámde mindjobban bomladozó hadait sem ő, sem öccse Gergely már nem tudta rendbeszedni. Dózsa György hiába járt legelöl a legjobb példával, hiába vágott le egy csapással két ellenséges vaspáncélost, végül több sebből vérezve, lebukott lováról és Szapolyay rokonának, a fiatal Petrovics Péternek esett kezébe. Csaknem egyidőben jutott fogságba a paraszt jobbszárny vezére, Dózsa Gergely is, ellenben Mészáros Lőrincnek sikerült a Tiszához s innen Bácsba menekülnie.*
Szerémi, Monum Hung. Hist. 64.
dr. Márki Sándor Dósa György és forradalma 178.
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 45. – Szerémi, Monum Hung. Hist. 65.– Taurinus, Stauromachia, 172. – Tubero Comment. de rebus sui temp. Schwandertnél, II, 333.
A vezetők nélkül maradt paraszt sereg most már egységes terv nélkül folytatta a küzdelmet. Eddigelé ugyanis a lovas csapatok szaladtak meg, míg a számbelileg még mindig túlsúlyban lévő gyalogosok állítólag még tovább is helyt állottak és tovább folytatták a küzdelmet,* hanem persze eredménytelenül. A lázadók közül több ezren a csatatéren vesztek el,* több ezren pedig futás közben a Bégába, Temesbe szorultak. A győzők féktelen dühükben még azokat az ártatlan nőket és gyermekeket sem kímélték, akiket a kurucok, hogy hozzátartozóikat uraik méltatlan bánásmódjától megóvják, magukkal vittek a táborba.
Szerémi, Monum Hung. Hist. 66: „A gyalogosok összegyülve, megállottak a vajda ellen, hogy ökölre keljenek vele.”
Fasching, Nova Dacia II, 3. old. 20.000-nél többre teszi az elesettek számát, ami kissé soknak látszik.
Az erdélyi had részén Szapolyayn és Petrovicson kívül kivált Andrássy Márton, egy székely csoport parancsnoka és a nemnemes Brúz László tüntette ki magát, aki ezért nemességet s Lugoson telket és udvarházat kapott.*
Bárány, Temesvári Emlékek, I, 26. – Kerékgyártó, Magyar Életrajzok, I, 41. – Kőváry, Erdély nev. családai 56. – Tört. és Rég. Értesítő 1876, 31.
Nevezetes, hogy Báthory az erdélyi had működését a várból való egyidejű kitörés által nem támogatta.*
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 45.
A foglyul esett lázadókat erős őrizet alatt tartották s amikor Dózsa Györgyöt Szapolyay elé vezették, a parasztvezér „bátor lélekkel, nyugodtan” a maga részére nem kért kegyelmet, csak arra kérte legyőzőjét, hogy Gergely testvére iránt legyen könyörületes, aki őt mindig békére, könyörületre intette, amint arról az egész pórhad tanuskodhatik. A vajda csak annyiban adott helyt a kérelemnek, hogy a fiatalabb testvérnek egyszerűen fejet vétette. Egyébként „kegyelmet, engesztelődést – mondja egyik kiváló történetírónk* – a győzelmes nemesség most úgy sem ismert, mint elébb a pórság nem: midőn a mészárlásba belefáradt, a vérítéletek kezdették a hazafutottakon szomorú működéseiket. De sehol sem vetkezett ki a nemesség annyira az emberiség minden érzetéből, iszonyú büntetéseiben kegyetlensége sehol sem volt leleményesebb, mint Szapolyay táborában. Dózsa negyvenedmagával több napig éhséggel kínoztatott, mert a vajda több napig tanácskozott a hadnagyokkal a foglyok büntetése neméről. És a hosszú tanácskozásnak borzasztó lett az eredménye. A kuruc királyt meztelenül izzó vas-trónba ültették, tüzes vassal megkoronázták s miután tagjait izzó vasfogókkal megcsipkedték, kiéheztetett cinkosait uszították rá, hogy félig sült húsából elégítsék ki éhségüket.*
Horváth Mihály, Magyarország történelme III, 314.
Az erre vonatkozó bővebb részleteket lásd Dr. Márki Sándor többször idézett munkájában.
A fősereg szétverésével azonban a pórlázadás még mindig nem ért véget. Egyes pórcsapatok még Dózsa halála után is folytatták a küzdelmet. Erdélyben a visszamaradt Thornallyay János, Barlabosi Lénárt, Drágffy János és Bánffy János állították helyre a rendet s a foglyulesetteket itt is kegyetlenül végezték ki.* Munkács környékén Balogh István garázdálkodott még egy ideig, de azután a rossz hírek hallatára Lengyelországba szökött, mire pórnépe szétzüllött.*
Jakab, Kolozsvár története I, 605. – Taurinus, Stauromachia, 177.
Szerémi, Monum Hung. Hist. 77. – Székely István Magyar Krónikája (XVI. századbeli Magyar Történetírók. Szerk. Toldy, 1854.)
Bács- és Bodrog megyében egy Barabás nevű pap, Pogány (Nagy) Benedek a hozzá csatlakozott Mészáros Lőrinccel és Nagy Antal állottak a fölkelés élén. Ellenük Oláh Balázs, Nagy Gergely és eleinte Brankovics János deszpota özvegyének* rác hadai hadakoztak Siljanovics István vezetése alatt, de ez utóbb a szerbek egy részével a lázadókhoz pártolt át. A királypárti hadak mindenekelőtt Barabás Szent Lőrincnél állást foglalt csoportját semmisítették meg, mely alkalommal Barabást lánggal égő öltözetben a város tornyáról ledobták. Amikor a királyiak zsákmánnyal megrakodva hazafelé tértek, Siljanovics deszpóta útjokat állta, naszádos csapatával megverte őket, az elhajtott lovakat és barmokat elszedte tőlük és Szalánkeménben legénysége javára elkótyavetyéltette.* Ezért Török Imre nándorfehérvári bán maga elé idéztette és négy darabra vágatta.*
Brankovics Jánosnak 1503-ban bekövetkezett halála után az ő özvegye, Ilona, Jaksics Demeter fivérének, István knéznek leánya lett deszpótává. De ő nő létére nem lévén elég erős ahhoz, hogy Nándorfehérvárt a törökök ellen megvédje, a deszpótaságot elhunyt férje rokonának, Siljanovics Istvánnak adta át, aki 1515-ig volt a délvidéki magyar szerbek vezére. (Stojakovics, Cserte zsivota naroda zsrbszkog u Ungarszkim oblasztima.)
dr. Márki Sándor, Dósa György és forradalma 197. – Szentkláray, id. m. 78.
Verancsics, Monum. Hungar. Histor, II, 7.
Ezután az urak Pogány Benedek és Mészáros Lőrinc ellen vonultak, akik a Bács várába zárkózott Frangepán György érseket ostromolták. Ez elég tekintélyes számú lázadó csoport ellen észak felől Bornemissza János hadai, kelet felől a Szapolyay által Mészáros Lőrinc üldözésére kirendelt Lendvai Bánffy Jakab, dél felől pedig ismét a rácok nyomultak előre. A kombinált támadás elől a fölkelők Apatin alá vonultak vissza, ahol ütközetre kényszeríttetvén, két órai harc után Pogányt, akinek lovát lelőtték, foglyul ejtették, de Mészáros Lőrinc tovább folytatta a küzdelmet, míg végre fejére hatalmas vágást kapván, arcát a vér egészen elborította. Pórhada őt elveszettnek hivén, feladta a küzdelmet és szétfutott. Mészáros azonban gyorsan magához tért és a sok ér, nádas és sűrűség között ismét sikerült elmenekülnie.*
Verancsics, Monum. Hungar. Histor, II, 7, ki részben a dolgok szemtanuja volt. – Révay Péter elbeszélése, Schwandertnél, II, 7. – Istvánffy, Regni Hungarici Historia 47.
Fehérvár, Veszprém és Bakony vidékén Sós Demeter garázdálkodott, de aztán Szapolyay Sitkay (vagy Sitkey) Gotthardot, Somlyó és Pápa várparancsnokát küldte ellene a pápai őrséggel és mitegy 500 lovassal, akihez a székesfehérvári polgárság és Gosztonyi János győri püspök hadai is csatlakoztak. Itt úgyszólván vérontás nélkül sikerült a rendet helyreállítani, mert Gosztonyi püspök kímélni akarván a támadásra induló paraszttömegeket, csak szalmával, fűvel, ronggyal töltött ágyúkból adatott le rájuk sortüzet s ezek durranása is elég volt ahhoz, hogy az elrémült tömeg megfutamodjék és fegyver és kereszt nélkül térjen vissza békés foglalkozásához.*
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 47. – Villányi, Győr-vár és város helyrajza, 39.
A pórlázadás utolsó fellobbanása Biharmegyében, Nagyvárad és Bihar tájékán történt, ahol az apatini ütközetből csodálatosképpen megmenekült Mészáros Lőrinc szította ismét a lázadás tüzét. Szapolyay Tomory Pált küldte ellene, majd ő maga is követte derékhadával. Tomory 1514 augusztus végén megadásra szólította fel a Bihar tájékán táborozó pórhadat, mire egyesek ugyan szökdösni kezdtek, de Mészáros ékesszólásával a csüggedőkbe új életet és harci kedvet varázsolt. „Azonban a harc kezdetén felhangzó mennydörgés hallatára a babonás félelemtől meglepett és különben is demoralizált kuruchad rövid, de makacs küzdelem után, 3000 embert vesztve, futni kényszerült.”* Az ügyes, ravasz, furfangos Mészáros azúttal is megmenekült, később azonban mégis kézrekerült s ekkor Szapolyay, Székely István szerint, „mint egy malacot” megsüttette.* Mások szerint Zilahon fogták el ezt a legkurucabb papot s Kolozsvárra vitetvén, Szapolyay máglyatűzön égettette el.*
dr. Márki Sándor Dósa György és forradalma 203. – Szerémi, Monum Hung. Hist. 69. – Taurinus, Stauromachia, 182. – Bartholinus Ricardus, Odeporicon D2 levél.
Székely István, Magyar Krónika, 59.
Szerémi, Monum Hung. Hist. 70, Sigler szerint ellenben (Bélnél, Adparatus, 65.) Dózsával egyszerre végeztetett volna ki.
Így végződött 1514 szeptember közepe táján négy havi tobzódás után a magyar parasztok lázadása, mely negyven, mások szerint 70.000 embernek oltotta ki életét.*
Istvánffy, Regni Hungarici Historia 47 szerint 40.000, Cuspinianus (Bel, Adparatus, 281.) szerint 70.000, Sagredo Jeromos szerint pedig (Marino Sanuto, II, 290.) pláne 80.000 paraszt esett volna el.
A lázadás elfojtása után a nemesség haragja a király és Bakócz ellen fordult; utóbbira azért, mert esztelensége által a polgárháborút előidézte, a királyra pedig, mert tétlensége által a veszélyt oly naggyá engedte növekedni. Ellenben Szapolyayt, mint az ország megmentőjét, nem győzték eléggé magasztalni, dicsőíteni, aki magát temesvári győzelme által a koronára méltóvá tette. Ismeretlen kéz egy reggel a király hálószobájába két golyót röpített, de Ulászló szerencséjére akkor már a kápolnában volt, mindennapi imáját végzendő.
Ily, egyrészt nyomott, másrészt harcias hangulat közepette nyilt meg az 1514 október 18-ikára Pestre a pórlázadás következtében szükségessé vált intézkedések megtétele céljából hirdetett országgyűlés, mely főkép a parasztság új közjogi helyzetét volt hivatva megállapítani. A maga és övéi életének biztonsága érdekében Ulászló jónak látta, hogy ama 12.000 főnyi cseh és morva hadat, melyet Viktorin herceg fia, Bertalan münsterbergi herceg elkésve vezetett az országba a pórlázadás elnyomására, az országgyűlés tartamára maga mellett visszatartsa s épígy Bakócz is jelentékenyen megerősítette esztergomi őrségét.
A megnyílt országgyűlés – írja Horváth Mihály* gyászos emlékezetű lett a nemzet nagy tömegére, a jobbágyosztályra. A törvényeket itt a való, nagyrészben bűnös, de épen mivel egész néposztályról volt szó, kíméletet igénylő jobbágyok ellen hasonló indulatosság és gyűlölet alkotta, minő az úri és nemesi rendnek iménti győzedelmét fertőztette meg.” A törvény egyik cikkelye szerint az uraik ellen föllázadt összes parasztok megérdemelnék a halált, de a vérontás korlátozása végett s mivel „parasztság nélkül a nemesség is keveset ér”, azért a rendek beérik azzal, hogy csak a főbb cinkosok, nevezetesen a pórlázadásban szervezett csapatok kapitányai, századosai és tizedesei, továbbá azok végeztessenek ki, akik a mozgalmat mint izgatók szították, nemeseket öltek, asszonyokon és leányokon erőszakot követtek el. A többiek csak a leölt nemesek vérdíját fizessék s az okozott kárt térítsék meg (4–12. tc.). Hogy azonban árulásuk emléke és büntetése utódaikat is elérje és a jövő századok is felismerjék, hogy mily iszonyú gonosztett az urak elleni lázadás, a hűtlenség e bűne miatt az összes parasztokat megfosztják a szabad költözködés jogától, örök időkre alávetvén őket földesuraiknak (14. tc.). A 15–22. törvénycikkek a pórnak ura iránti kötelezettségét szabályozzák, főbb vonásokban a következőképpen: Minden jobbágy, akár telkes, akár zsellér, urának évenkint egy arany fejadót fizessen; hetenként egy napot dolgozzon neki s hónaponként egy-egy csibét és minden évben pünkösdkor egy libát, Szent Márton napján pedig egy ludat adjon. Minden földi termék és a bor után is kilenced jár a földesúrnak. Karácsonykor 10–10 házhely egy-egy hízott sertést tartozik adni. Pórszületésű pap ne válhassék püspökké. Amely pórnál puskát találnak, annak jobb kezét le kell vágni (24. tc.). Az alsóbbrendű papok és diákok szintén nem viselhetnek fegyvert s amely pap a lefolyt háborúban a pórokkal tartott, az holtáig börtönben tartassék (48. tc.). Minden nemes személyének és vagyonának biztonságára erősséget emelhet; azonkívül minden megyében a király tudtával egy-egy vár épüljön a nemesség oltalmára. (57. tc.).*
Horváth Mihály, Magyarország történelme, III, 316.
Corpus juris Hung. I, 325.
