a) Az erdélyi hadjárat.
a) Az erdélyi hadjárat.
Busbeque a Ferdinándtól nyert utasítással az 1556. év első napjaiban érkezett Konstantinápolyba, ahol a szultán parancsára megölt Achmed halála után ismét Rusztem volt az első nagyvezír. Mihelyt a díván Ferdinánd újabb utasításainak tartalmáról értesült, a három követet, Busbequet és Zayt nyomban szoros őrizet alá helyezte s egyidejűleg Ali pasát, aki Konstantinápolyban a dívánnál a negyedik vezéri tisztséget töltötte be, a padisah helytartója gyanánt rendcsinálás, nemkülönben Szigetvár elfoglalása céljából újból Budára küldte, a Magyarországon lévő török csapatok parancsnokaihoz pedig parancs ment, hogy János Zsigmondot haladék nélkül visszaiktassák fejedelemségébe, mire nézve az erdélyi rendek is újabb fermánt kaptak. Erdélyben különben ekkor már minden a feje tetején állott. Az új vajdák, Dobó István és Kendy Ferenc, sehogy sem tudták ott a király uralmát megszilárdítani s a székelyek, sőt egyik-másik úr is, nyiltan kitűzték a királyfi zászlaját s felkérték a szultánt, mentse meg őket a már kiállhatatlanná vált német gőgtől és ravaszságtól. Majd 1555 karácsony táján az erdélyi rendek Marosvásárhelytt gyűlést tartottak, amelyen Dobó Istvánt kapzsisággal és zsarolással, a királyt pedig, mert eddig még csak feléje sem jött Erdélynek, uralkodói kötelességének elhanyagolásával vádolván, Balassa Menyhértet főkapitányul választották s egyben követeket küldtek Bécsbe, kik 1556 február 9.-én felszólították Ferdinándot, gondoskodjék a tartomány oltalmáról, vagy mentse fel őket a hűségi eskű alól s engedje meg, hogy a királyfit tartományukban visszavezethessék. Ferdinánd a követeket öt heti várakoztatás után, március 13.-án, azzal a válasszal bocsátotta haza, hogy miután az alkudozások a törökkel és Izabellával még nincsenek befejezve, a tartomány maradjon csöndességben és ne hajoljon a nyugtalankodók szavára.*
Forgách id. m. VI, 139. – Sigler, Bélnél, Adparat, I, 74. – Gróf Kemény, Fundgruben, I, 56.
Közben azonban az erdélyi ügyek nem Ferdinánd akarata, hanem az ottani zavart viszonyok felette labilis és nyugtalan iránytűje szerint fejlődtek tovább s a rendek, kivált Balassa Menyhért és a Dobóval rég meghasonlott és Ferdinándtól most végkép elpártolt Kendy Ferenc ösztönzésére a Balassa által 1556 február 2.-ikára Tordára összehívott országgyűlésen elhatározták, hogy a maguk erejével, még mielőtt a török bejönne az országba s tartományukat elpusztítaná, kísérlik meg János Zsigmondot atyai örökségébe visszahelyezni s e célból nemcsak Petrovicsnak, akit Lugosról behívtak, hanem az oláh és moldvai vajdák segítségét is igénybe vették. Petrovicshoz most már a szászok is követeket küldtek, kijelentvén, hogy ők is készek János Zsigmond pártjára állni, ha ennek az országba érkezéséig városaikba őrséget nem vetnek, ha hadiszereik birtokában meghagyatnak és ha egyszóval a multra a teljes és tökéletes feledés fátyla boríttatik. Petrovics kiadta az erre vonatkozó oklevelet s aztán Lugosról Erdélybe nyomulva, körülkerítette Dévát, majd Szászsebest is megszállotta, ahol a rendek őt március első felében Izabella és János Zsigmond helytartójává nevezték ki.
Közben megérkezett Ferdinánd válasza is, melyből egészen bizonyossá vált, hogy az erdélyiek a királytól segítséget nem várhatnak. Ennek folytán a rendek felkérték Dobót és Bornemissza Pál püspököt, hogy ne engedjék vérontásra kerülni a dolgot, hanem távozzanak békében és adják át váraikat. Azonban Dobó katona ember volt s nem tartotta becsületével összeegyeztethetőnek az ellenállás nélkül való visszavonulást s így Ferdinándtól segítséget hasztalan sürgetvén, már csak mintegy 2000 főnyi hadával Szamosujvárba zárkózott, ellenben a püspök eltávozott az országból. Erre aztán Balassa, 8000 moldvai által segítve, április vége felé Gyulafehérvárt, majd Gyalut, az erdélyi püspök rezidenciáját is bevette s aztán a Szamosújvárba zárkózott Dobó ellen indult, „kit társa, Kendy és rosszul fizetett hadai csúfosan elhagytak s kinek parányi számú híveit a Havasalföldről jött oláh hadak naponta fosztogatták.“* Szamosújvár alá érve, Balassa a várat nyomban ostrom alá fogta.
Szalay László id. m. IV, 329.
Ezzel egyidejűleg Izabella magyarországi párthívei is fegyvert fogtak és Varkocs Tamás és Patócsy Ferenc Nagyváradot, Ecsedi Báthory György pedig Husztot fogta ostrom alá, Bebek Ferenc, Perényi Gábor és Tarczay György pedig tetemes hadak élén készen állottak a fegyveres beavatkozásra, úgy hogy most már egész Erdély, Szamosujvár kivételével, és a tiszai vidék legnagyobb része is Izabella és János Zsigmond hűségén voltak.*
Sigler, Bélnél, Forgách és Gr. Kemény az id. h. – Pray, Epist. Proc. III, 78-84. – Gróf Mikó Imre, Erdélyi Tört.Adatok, II, 354.
Július 1-én a három nemzet Szászsebesen tartott gyűléséből Kendy Ferenc vezetése mellett küldöttség ment Izabellához Lengyelországba, hogy őt és fiát a tartományba való visszatérésre felszólítsa. Ezalatt Péter havasalföldi és Sándor moldvai vajdák hadaikkal Szatmárig, majd a lengyel határig nyomultak előre, hogy Erdélyt Izabella és fia számára nyitva tartsák; gondoskodásukat 300 falunak teljesen kifosztott lakosai sínylették meg. Izabella fiának kiséretében szeptember 23.-án indult el Lembergből s október 22.-én bevonult Kolozsvárra. Az itt november 25.-én tartott országgyűlésen a rendek, miután Izabella írásba adta, hogy őket „minden jogaikban és szabadságaikban igazán, szentül és igyekezettel megtartandja“, a kormányt János Zsigmond nagykorúvá válásáig, vagyis öt évig teljes hatalommal a királyné kezébe adták és költségeinek fedezésére a tartomány összes egyházi javadalmait reá ruházták és ami minden esetre feltűnő és különös, arra is felhatalmazták, miszerint a közhivatalokban lengyeleket is alkalmazzon.
Ilyen körülmények között most már Dobó is hasztalannak látta a további ellenállást s november 28-án Szamosujvárt Petrovicsnak és Balassának átadta, akik neki és övéinek szabadságukat és vagyonukat biztosították, sőt fegyvereiket is magukkal vihették, a várhoz tartozó hadiszereket ellenben nem. Az elvonulás alkalmával Dobó régi esküdt ellensége, Perényi Gábor azon ürügy alatt, hogy a podgyászszekereken lövegeket és lőport talált, a vajdát elfogatta s előbb Kolozsvárra, majd Szamosujvárra vitette vissza, honnen a fogoly csak egy év mulva, szökés útján szabadult meg és menekült el szerednyei birtokára.*
Sigler, Bélnél az id. h. – Forgách id. m. VI, 143. – Bethlen Farkas id. m. VI, 598. – Gróf Mikó Imre, Erdély különválása, 107. – Jakab Elek, Keresztény Magvető, II, 174.
