a) Események az ellenfelek első összeütközéséig.
a) Események az ellenfelek első összeütközéséig.
Említettük, hogy a Hatvan alól az Ipoly mellé visszavonult Miksa főherceg itt a szeptember közepétől október 3-ig terjedő időt céltalan és fárasztó ide-oda meneteléssel töltötte el ahelyett, hogy a szultán által mindjobban szorongatott Eger megsegítésére, illetve fölmentésére sietett volna.*
Lásd a 204. oldalon.
Közben ép abban az időben, amikor Miksa főherceg seregével Hatvan alól Vác felé vonult vissza, Báthory Zsigmond viszont már útban volt Magyarország felé, a főherceggel való kooperálás céljából.*
Pettky János 1596 szept. 10.-én kelt levele Szentpáli Kornis Farkas udvarhelyszéki királybíróhoz a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában.
Az ezek után történt eseményeket főleg dr. Komáromy Andrásnak és Kropf Lajosnak idézett tanulmányai alapján, itt-ott azok elbeszéléseit szószerint átvéve, következőleg foglalhatjuk össze: „Báthory Zsigmond, … – írja Komáromy – Váradon megállapodott, bevárandó Jósika Istvánt, ki a végbeli hadak összegyüjtése céljából Lippához küldetett, egyszersmind Kornis Gáspárt Miksa főherceghez bocsátotta, kérvén őt, hogy a csatlakozásra helyet és időt tűzzön ki, hogy aztán együtt haladéktalanul siethessenek Eger fölmentésére.* “ A követ megérkezése s az a hír, hogy a felsőmagyarországi urak és nemesek erősen készülődnek a török ellen, lelket vert végre a csüggedő főhercegbe, s valahára belátván, hogy határozatlansága – amellett, hogy igen végzetessé válhatik a kereszténység ügyére nézve, – most már mindenki szemében gyávaságnak tűnnék fel: Pálffy Miklós és Schwarzenberget szeptember végén útnak indította Ipoly melletti táborából, megparancsolván nekik, hogy Szécsénynél várjanak reá. Ide kellett gyülekezni a Dunán inneni kerület hadainak is, mert Rudolf a szultán bejövetelének hírére időközben általános személyes fölkelést hirdetvén, a vármegyék minden fegyverfogható embert kivétel nélkül a táborba tartoztak küldeni, hacsak a földesurak jobbágyaik helyett megfelelő számú zsoldosokat nem állítottak.* – Miksa főherceg ezalatt a lövő szerszámok szállításáról gondoskodott, egyszersmind Königsberg Kristóf hadibiztost Felső-Magyarországba küldötte élelemszerzés végett, nyakra-főre rendeleteket intézvén a szepesi kamarához, hogy akárhonnan is pénzt teremtsen, mert ő már minden segédforrását kimerítette.* Maga október 4.-én indult el az Ipoly mellől, s az előhadakkal Szécsénynél egyesülve, a legnagyobb nyomorúság és nélkülözés között vánszorgott Fülek felé, mert a folytonosan szakadó őszi eső az anélkül is rossz hegyi utakat járhatatlanokká tette; ember, állat egyaránt kimerült és fáradtságtól, éhségtől megviselve úton-útfélen elmaradozott. A nehéz ágyúk és más hadieszközök csak lassan követhették a sereget, mert igavonó barom csak nagyon csekély számban vala. Akiknek kötelességükben állott erről gondoskodni, hanyagul jártak el tisztökben, éppen úgy, mint az élelmezésnél. Egykorú s ami fődolog, nem-magyar kútfőben olvassuk, hogy a 10–12 napig tartó előnyomulás alatt Miksa főherceg seregének csaknem egyharmada elhullott az éhség és fáradtság miatt.* Pedig a föld bőven termett abban az esztendőben, telt gabonások, kicsépeletlen asztagok voltak mindenfelé… A főherceg azonban ezzel a nagy sietséggel* előbbi mulasztását helyre nem hozhatta, hiábavaló volt minden erőfeszítése, hasztalanul áldozta föl seregének egy részét – mire a hadak Rimaszécshez jutottak, Eger már török kézben volt. Strassoldo és Pálffy Péter, kiket Miksa a szorongatott őrség kérésére küldött, hogy néhány csapat válogatott fegyveressel lopódzanak be a várba, már későn érkezének és Egertől két mérföldnyire, tehát valahonnan Sirok tájékáról kellett visszafordulniok.* A főherceg e hir hallatára, Báthory Zsigmond társaságában, ki seregét hátrahagyván, csekély kisérettel üdvözletére jött, megszakítás nélkül folytatta ugyan útját, de mikor október 18.-án Szikszó közelében seregét a fejedelem Teuffenbach hadaival egyesítette, még tanácstalan volt aziránt, hogy ily körülmények között mitévő legyen.* – Táborában nyomott hangulat uralkodott; az éhező, fáradt katonák nem harci dicsőséget, de mindenekelőtt kenyeret és pihenést óhajtottak s az a tudat, hogy Eger falairól az őrség örömriadása helyett az ellenség ágyúinak dörgése üdvözli majd a fölmentő sereget: a vezérek elméjét is habozóvá tevé. Szerencsére azonban a felsőmagyarországi, különösen pedig az erdélyi hadak, mert éhség, fáradtság, sanyarúság meg nem viselte őket, sőt útközben még arra is ráértek, hogy a török táborba igyekező tatárokat a Sajó körül keményen megverjék,* éppen e győzelem következtében nagy harci kedvükben voltak és számuk tekintélyes voltában is bizakodva, bármely percben készek valának megtámadni az Eger alatt táborozó szultánt. Lelkesültségük csakhamar az egész seregre átragadt és haladéktalanul meg akarták támadni a törököt.
Pettky fentidézett levele és Istvánffy id. m. XXX.
Rudolf 1596 okt. 1.-én kelt urasítása a pozsonyi kamarához, hogy a „Generalis insurrectio“-ra vonatkozó rendeleteit a vármegyékkel közölje. Országos Levéltár, Benignae Resol.
Egyetlen egy napon, 1596 okt. 2-án négy rendeletet is küldött a szepesi kamarához, mindegyikben pénzt sürgetvén. Országos Levéltár, Benignae Mand.
Helius id. m. Reusnernél 283.
Azt éppen nem mondhatnók, hogy a főherceg valami nagyon sietett volna. Erre vonatkozólag a Megjegyzések és Elmélkedések fejezetében bővebben kifejtjük majd véleményünket.
Istvánffy id. m. XXX. – Szamosközy István, Történeti munkái, IV. 2. pótfüzet 484. (Monum. Hung. Hist. Irók, XXX.)
Decsi szerint Miskolcnál, Istvánffy szerint Sajó szt. Péternél történt volna a hadak egyesülése.
Istvánffy id. h. – Szamosközy id. m. 485.
„A szövetséges hadakat – írja folytatólagosan dr. Komáromy * – közönségesen legalább is 100.000 főre becsülte mindenki,* a Sajó-Vámosnál megtartott hadiszemle azonban korántsem mutatott föl ily kedvező eredményt.* Egykorú német és más idegen tudósítások szerint a keresztény sereg körülbelül 50–60.000 emberből állott, a magyar kútfők ellenben egynek kivételével mind azt erősítik, hogy nem haladta felül a 40 ezret. Legmagasabb számítás szerint 32 ezer lovas és 28 ezer gyalog, legkisebb számítás szerint pedig hozzávetőleg 18 ezer lovas és 22 ezer gyalog katona lett volna a sajóvámosi táborban; tehát a nagy különbözet mellett, még a fegyvernemek is visszás arányban állanak. Az első helyen említett számadatokat német, az utóbbiakat magyar forrás szolgáltatja; meglehet, hogy az igazság éppen a két véglet között fekszik. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy hazai forrásaink örömest tüntetik föl csekélynek a magyar erőt az ellenség számához képest, kétségtelenül azért, hogy a győzelem dicsősége annál fényesebb, a veszteség kudarca annál elviselhetőbb legyen. Igaz, hogy ez általános psychológiai vonás és más nemzeteknél sincs különben, de azért nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Viszont azt is tudjuk, hogy a német táborban a minden rendű és állapotú szolgák rendszerint igen nagy számban voltak s egykorú angol följegyzés szerint seregünknek 1/6-od részét képezték a keresztesi ütközet alkalmával is, akiket pedig a magyarok igen helyesen nem számítottak tulajdonképpeni harcoló részhez… És valóban, ha a rendelkezésünkre álló hazai és idegen forrásokat egybevetjük, arra a következtetésre jutunk, hogy a keresztény sereg harcoló része, ha túl nem is haladta, de szükségképpen megütötte az ötvenezret…* Sajnálatraméltó körülmény azonban, hogy az egyes hadtestek számerejének meghatározása, – fegyvernemek és nemzetiségek szerint való csoportosítása tekintetében, forrásaink lényeges eltéréseket mutatnak. A hazaiak jóformán ki sem terjeszkednek erre a kérdésre, vagy ha igen, akkor felületesek és megbízhatatlanok, úgy hogy az idegen tudósításoknak okvetlenül elsőbbséget kell adnunk. Legtöbb figyelmet érdemel ezek között a német Helius Arnold,* ki már állásánál fogva is jól lehetett értesülve, mert hadi biztos és lustra mester volt. Szerinte Miksa főherceg hadtestében, a Pálffy Miklós által vezérelt magyar huszárok és hajdúkkal együtt, 29.000 ember volt az erdélyi fejedelem hadosztálya körülbelül 18.000 lovas és gyalog katonából állott, melyhez Teuffenbach Kristóf felsőmagyarországi kapitány 12–13.000 fegyveressel csatlakozván, a kereszténység összes ereje csaknem 60.000 főre rúgott, ide értve természetesen a szolgálattevő személyzetet, melynek számáról fogalmunk lehet, ha tudjuk, hogy a táborban 20.000 szekér volt.*
Id. m. 60.
A törökök által elfogott egyének szintén 100.000-re becsülték a keresztény sereg létszámát, de Naima török történetíró szerint a szultán úgy tudta, hogy 7 európai hatalmasság mintegy 300.000 harcossal és 100 ágyúval indult el Eger felé.
Nincs azonban kizárva, hogy a sajó-vámosi táborban csak Miksa főherceg csapatjai voltak jelen, miután Báthory és Teuffenbach hadai esetleg csak később, Miskolcnál csatlakoztak hozzá.
Az egykorú és közelkorú írók létszámadatai:
Decsi János id. m. 173. 55.000 ember
Szamosközy id. m. 485. 40.000 ember
Istvánffy id. m. XXX. 39.000 ember
Egy névtelen angol tudósító 50.500 ember
Ortelius, 32.000 lovas, 28.000 gyalogos 60.000 ember
Illésházy 50.000 ember
Egy frank lovag adatai 75.000 ember
Szamosközy id. m. 485. 40.000 ember
Istvánffy id. m. XXX. 39.000 ember
Egy névtelen angol tudósító 50.500 ember
| Campana Caesar, Compendio Historico | 60.000 ember |
| Sárospataki Krónika | 40.000 ember |
Egy frank lovag adatai 75.000 ember
Helius Arnold, Infaustae apud Krestium, Christianorum pugna brevis, ac dilucida narratio.
Nem sokban térnek el ettől egy Hurmuzaki által említett névtelen következő adatai: E szerint volt: Miksa alatt 10.000 lovas (raitri e di altri), 10.000 vallon és westpháliai (Valloni e gente di Vistfallia), 9000 német gyalog és 20 ágyú; az erdélyi fejedelemmel 8000 erdélyi lovas (cavalli dei suoi), 1500 német lovas (raitri), 1500 gyalog (altri fanti di gente) és 40 ágyú; Teuffenbach alatt 6000 nemes lovas a felsőmagyarországi megyékből, 6000 magyar gyalog (gente del paese), 1000 német (allemani) és 200 kalandos (venturieri) és kb. 40 könnyű ágyú (artigleria da campagna); Pálffy alatt 4000 lovas az alsómagyarországi megyékből és 6000 gyalogos. Tehát a négy vezér alatt összesen 29.500 lovas és 33.700 gyalogos, vagyis mindössze 63.200 ember és 100 ágyú.
„Fegyvernemek szerint továbbá Miksa főherceg hadteste 15.000 lovasból és 14.000 gyalogosból állott volna; Báthory Zsigmond hadtestét több mint 9000 lovas és körülbelül ugyanannyi gyalogos (hajdú) képezte, végre Teuffenbach 6000 lovast és 6–7000 gyalogost vezényelt, vagyis az egész hadsereg kerek számokban 30.000 főnyi lovas és ugyanannyi gyalog csapatból alakult volna, olyformán, hogy 9000 főnyi gyalog és 13–14.000 főnyi lovas német (vallon, vestfaliai stb.) ellenében kb. 20.000 magyar gyalog és 17–18.000 huszár állott. A magyarság tehát túlnyomó számban volt, de ne feledjük el, hogy az erdélyi fejedelem maga 18.000 emberrel csatlakozott* s így a tulajdonképpeni Magyarországból nemesi fölkelő és vármegyei katona együttvéve legmagasabb számítás szerint sem haladta fölül a 20.000-et, ami pedig „Generalis insurrectio“ idején, s főleg mikor a portai adó után is 15–16.000 fegyverest lehetett várni, bizony elég kedvezőtlen eredmény“.*
Decsi id. m. 272., Campana Caesar id. m. 48. és az angol tudósítás az erdélyi hadak létszámát egyöntetűen 18.000 főre teszik.
További részletekre nézve lásd dr. Komáromi id. m. 63.
„Tűzérkészletük az akkori viszonyokhoz képest elég bőven volt, mert összesen 100–120* nehéz és könnyű löveget, tábori ágyút, tarackot, szakállast stb. hoztak magukkal, számítván arra, hogy esetleg várat kell ostromolniok.“
Jansonius, Helius, Szamosközy. Decsi és Ortelius az ágyúk számát 100, illetve 120-ra, Istvánffy ellenben csak 97-re teszi, melyből szerinte Miksa főherceg csak 22-őt, Báthory ellenben 40-et hozott magával.
„A három egyesült seregben tehát – mondja tovább dr. Komáromy – számra nézve a magyarok voltak túlsúlyban, de hadikészültségük és fegyverzetükre nézve nagyon távol maradtak a németektől, kik e tekintetben semmi kivánnivalót nem hagytak hátra. Lovasságuk talpig vasban, mellvértekkel, pisztolyokkal, a szintén födött testű, u. n. fegyverderekat viselő gyalogság egy része lándzsával, más része lőfegyverrel, az u. n. muskétával volt ellátva. – A magyarok ellenben könnyű lovasok, huszárok valának s az oldalukon függő szablyán vagy pallason kívül összes fegyverzetüket egy 10–12 láb hosszú kopja képezte, melyet rendszerint szíjakkal a nyereghez erősítettek.* Az előkelők sodronyinget, mell- és karvasakat s mindannyian sisakot viseltek, de legnagyobb részük egyszerű dolmányban volt. A magyar gyalogság egy része kopját, más része az akkori viszonyok között is igen gyarló szerkezetű puskát viselt és mindnyájan födetlen testtel mentek az ütközetbe. A hajdú a maga pórias öltözetében, a deréköv karikáján függő kurtanyelű baltájával, mely a puska mellett fegyverzetének elmaradhatatlan kiegészítő részét képezte, örökös gúny tárgya volt a németeknek. Maguk között csúfolták, lenézték, ekerszarvához való hitvány csőcseléknek tartották s általában csak kevesen ösmerték föl az idegen vezérek közül a szabad hajdúkban rejlő kitűnő katonaanyagot, míg végre saját kárukon becsülni nem tanulták őket. A magyar vitézek fegyverzetének gyarlóságát azonban jóformán ellensúlyozta az a körülmény, hogy ebben a tekintetben a török sem igen különbözött tőlük, mert gyalogsága födetlen testű, lovassága emellett a huszársághoz hasonlóan egészen könnyű fegyverzetű volt, úgy hogy a puskás janicsárokat kivéve, nyugodtan szembe lehetett állítani őket, mert még egymás harcmódját, cselfogásait, jó és rossz tulajdonságait is tökéletesen ösmerték. De ne feledjük azt sem, hogy a hősies szellem a családi tűzhelyért folytatott küzdelmek alatt nagyon felpezsdült hazánkban és az insurgens nemes erős karja, öntudatos bátorsága, a „mezitlábas, bocskoros militia“ elszánt lelkesedése végső veszedelem idején mindenkor többet használt, mint a legkifogástalanabb fegyverzet és bármely tökéletes páncél. És lehettek, bizonyára voltak is nagy hibái, fogyatékosságai a nemzetnek, – sok csorba esett már kétségtelenül az ősök dicsőségén, de még akkor nem érkezett el az a szomorú időszak, mikor a költő és hadvezér Zrinyi Miklós lesujtó ítélete szerint „egy cánicula melege, egy febriáriusnak szele, egy éjszakának virrasztása, egy napnak koplalása“ megrohanhatta, semmivé tehette a magyar hadsereget.“
Arról, hogy a huszárok lőfegyvert is hordjanak magukkal, ebben az időben nálunk még szó sem volt.
A sajó-vámosi szemle után Miksa főherceg haditanácsot tartott s ekkor egyhangúlag elhatározták, hogy Miskolcon át Eger felé vonulnak s ha a szultán közeledésük hírére elvonulna a vár alól, vagy egyáltalában kitérne előlük, amint annak híre járt a táborban, rögtön megszállják a várat, ellenkező esetben pedig előbb megütköznek vele. Amikor azonban október 20.-án Miskolchoz érkeztek,* már hírül hozták a kémek, hogy a török sereg alighanem támadólagos szándékkal megmozdult Eger alatt. Erre Miksa főherceg szekérvárral vétette körül a tábort s meglepetéstől tartva, meghagyta, hogy a csapatok kivált éjjel nagy éberséget tanusítsanak. Egyébként elhatározták, hogy Mezőkeresztes irányában eléje mennek a töröknek s az ottani nagy kiterjedésű síkon, mely alkalmas volt arra, hogy a két hatalmas sereg mérkőzésének színhelyéül szolgáljon, minden fontos hadi állást jó előre elfoglalnak. „Minthogy pedig a terepet s általában a helyi viszonyokat Miksa főherceg is eléggé ismerte,* könnyen megállapodtak a haditervben, hogy t. i. az Eger ostroma alatt elpusztult Mezőkeresztesnél táborba szállva, mindenekelőtt a síkságot hasító Csincsa patak kelőit foglalják el, remélvén, hogy ezáltal úgy a támadás, mint a védelem összes előnyeit biztosíthatják maguknak. Mert az említett patak – bár ebben az időben sem igen volt szélesebb 4–5 ölnél, – Keresztes alatt szinte feneketlen mocsarat képezett s általában véve oly annyira posványos, ingoványos mederben folyt, hogy csak néhány ponton lehetett – főleg lovasságnak – veszedelem nélkül átkelni rajta. Elhatározták tehát, hogy itt tartóztatják föl az ellenséget, csatát ajánlanak neki, sőt szükség esetén még erővel is ütközetre fogják kényszeríteni.“ Ehhez képest a sereg október 21.-én el is indult Miskolcról, de oly lassan jutott előre, s útközben annyit késlekedett, hogy mire annak elővéde Mezőkereszteshez ért, az már az ellenség birtokában volt.
Thurzó levelei, 192.
Istvánffy id. m. XXX.
Most pedig, mielőtt a törökök további munkálkodásait ecsetelnők, előbb az ütközet színhelyéről, illetve csatatérről kell röviden megemlékeznünk. A különböző kútfők adatai a mezőkeresztesi csata színhelyére nézve nem eléggé világosak, sőt részben ellentmondók, részben érthetetlenek és teljesen hasznavehetetlenek. Ez utóbbi áll különösen Barton angol nagykövet leírásáról, (lásd Kropf id. m. 591.), amellyel itt bővebben nem is foglalkozunk. A kútfők nem eléggé alapos áttanulmányozása mellett a legnagyobb nehézséget annak a meghatározása okozza, hogy melyik is volt az a mocsaras patak, mely az összes kútfők szerint a két ellenfelet egymástól elválasztotta. Mezőkeresztes környékén ugyanis több olyan a Bükk hegységről aláfolyó s ép az említett várostól kezdve posványossá váló folyó és patak van. Ezek egyike a Varsány és Vatta helységeken és Gelej felé elfolyó Nagy- és a vele eleinte párhuzamosan haladó, majd egyenesen keletnek tartó Kis-Csincse patak. A következő, Mezőkeresztesen is átfolyó patak két kisebb vízér egyesülésének az eredménye; ezek a Sályon és Ábrányon átfolyó Lator patak és a Kácson, Tibold-Darócon és Mező-Nyárádon átfolyó Kácsi víz; s végül Tardon át a Keresztes-Püspöki mellett folyik a Tardi patak, mely utóbb Nadér patak nevet vesz fel. Ezek közül kútfőink, illetve ezek közül is csak az egyetlen Istvánffy, csupán a Csincse patakról tesz említést azzal a mocsárral kapcsolatban, mely a mezőkeresztesi csatában oly kiválóan fontos szerepet játszott.* Miután Istvánffy a Csincse patakot és a mocsárt egy kalap alá fogja, ebből későbbi történetírásunk azt a hibát követte el, hogy úgy tüntette fel a dolgot, mintha a mezőkeresztesi csatában a harcoló feleket a Csincse patak mocsarai választották volna el egymástól, holott az oly kiválóan fontos szerepet játszó és a kútfők által ismételten említett mocsár alatt a Lator, Kácsi és Tardi patakok alkotta mocsársávot kell értenünk, melyen át csak egy, mások szerint két szoros jellegű átjáró vezetett.* A fentebb említett összes patakok által képezett Gelej, Nagymihály és Mezőkeresztestől délkeletre fekvő nagy Csincse mocsaraknak csak az október 26-iki nagy csatanapon, a keresztények menekülése alkalmával jutott kiválóbb szerepük. Egykorú német tudósítás szerint* a keresztény táboron túl egy kis mérföldre egy falu (Mezőkeresztes) és egy templom állott. A falu a mult évi hadjárat óta alapjáig le volt égetve, csak a templom falai állottak épen. „Egy kicsit hátrább,* a mocsáron át egy mély gázló vezetett, melyben a lovak egészen nyeregig süllyedtek.“ Később „ennél a templomnál – írja a frank lovag, – úgy mi, mint az ellenség is, hogy összejöhessünk, egy mély átjáratot fedeztünk fel.“
Erre nézve Istvánffy id. m. XXX. 428. a következőket mondja: „Palus ille oritur ex amniculo Cincia nomine, qui e montibus supra Vatam vicum positis in eam planitiem delapsus, nullisque ripis coercitus, repit potius, quam fluit.“ – Istvánffy nyomán írja később Hammer-Purgstall id. m. II. 615.: „Zehn Tage nach Erlau's Übergabe wurden in der Webene von Keresztes, wo die Cincia sich vor dem Ausflusse in die Theiss in Sümpfen verbreitet, drey Tage nacheinander drei merkwürdige Schlachten geliefert zwischen der osmanischen Heeresmacht und der zum Entsatze Erlau's zu spät gekommenen vereinten Erzherzog Maximilian's und Sigismund's, des Fürsten von Siebenbürgen.“
Miksa főherceg alább közlendő jelentésében sem a patak, sem a mocsár nevét nem említi, hanem csak azt mondja: „Allda es einen ziemlichen Pass von Wasser und Gemöss hat.“ – Hasonlót mond Ortelius is id. m. 205.: „Den 22.-ten Okt. zogen sie (a keresztények) über eine grosse Heyden 2. Meil-Wegs lang und 2. breit gegen Erlau zu. 2. Meil von ihnen war ein kleiner Fluss von Wasser und Gemöss, dabei ein Pass und ein alte, eingefallene Kirche stunde, welchen Vortheil Giaffer Bassa mit 20.000 Janitscharen und Tartarn, sampt 30 Stück Feldgeschütz innen hatte.“
„Kimerítő tudósítás, miképpen folyt le a harc a keresztény és török sereg között Magyarországon. Szerkesztette Kassán, 1596 október végén egy a frank lovagrendhez tartozó egyén. Bécsi cs. és kir. udvari levéltár kéziratgyüjteménye. Codex 8969. pag. 198.“
Valószínűleg a Dsáfer pasa által lebontott híd tájékán.
Eger esete után a szultán még mintegy tíz napig maradt a vár előtt, mialatt az ostrom alatt megrongált erődítéseket is kijavíttatta, de ebben nem volt sok köszönet, mert a törökök a falazási munkához mész helyett sártapaszt használtak.
