Megjegyzések, elmélkedések.
Megjegyzések, elmélkedések.
Amikor az erdélyi rendek a fejedelmükké megválasztott és Kolozsvárra bevonult Báthory Gábort 1608 március 27-én virágvasárnapján őszinte örömmel és igaz szeretettel üdvözölték, azt kívánták neki, de egyben saját maguknak is, „érje föl nagy tettekkel Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretettel Endrét.”* Azonban sajnos, e kívánságok egyike se ment teljesedésbe. Az ifjú fejedelem, alig hogy fejedelmi székét elfoglalta, úgy a közügyek, mint a magán élet terén a zsarnoki önkény oly magas fokára hágott, hogy e miatt csakhamar mindenkit, utóbb még legjobb híveit és barátait is, engesztelhetetlen ellenségeivé tette. Ez a folyton folyvást rosszabbodó alaptónus jellemzi az érzelmei felett uralkodni nem tudó fejedelemnek úgy az erdélyiekkel, mint a külföldiekkel szemben elkövetett magatartását és úgyszólván minden cselekedetét. Ezért, ha néha-néha sikerül is valamelyik ellenfelével megállapodást kötni, az ennek révén keletkezett béke és nyugalom soha sem volt tartós és állandó. Élvhajhászaton alapuló kicsapongásai miatt természetesen családi élete sem lehetett boldog s neje, Palocsay Anna, csakhamar faképnél is hagyta, illetve jobban mondva a gyöngédtelen férj, miután nem szerette, hogy a fejedelemnő az ő sokféle piszkosabbnál piszkosabb kalandjainak tanúja legyen, a szerencsétlen asszonyt elátvolította magától.*
Szilágyi Sándor, Báthory Gábor fejedelem története, 41.
Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor, 78: „Báthory az 1610. év elején már nem élt nejével . . . Úgy látszik, hogy ez az érdekházasság már elébb sem volt boldog; de a szakadás csak ekkortájban lett nyilvánossággá. A fejedelemné az udvarból már teljesen el volt távolítva, s mint ura rendelé, hol Görényben, hol más várban tartózkodott.” (V. ö. Nagy Szabó id. m. 104. és Engel, Monumenta VII, 287.)
Ily erkölcsi fogyatkozások birtokában nem csoda, hogy Báthory messzemenő bel- és külpolitikai tervei egymásután dugába dőltek.
A terv, amelynek elérésére és végrehajtására Báthory vállalkozott, határozottan nagyszabásúnak mondható. A két szomszédos oláh vajdaság elnyerése után mindenekelőtt a lengyel s utána a magyar királyi koronát is a fejére akarta tenni. Mielőtt e nehéz és küzdelmes útnak első stációjára, a szomszédos oláh vajdaságok leigázására elindult volna, előbb szükségesnek tartotta, hogy magának itthon, Erdélyben biztos alapot teremtsen, mire nézve legfontosabb feladatául a szászok megfékezését tekintette. Hogy miért, ezt Szilágyi id. m. 104. oldalán következőleg indokolja meg: Báthory „még mint apród sokat hallhatott Bocskay udvarában egyes erdélyi uraktól, kik tanui, részesei voltak az eseményeknek, a szászok cselszövényeiről. Hívei voltak Rudolfnak Erdély fejedelmei ellen, szövetségesei Mihály vajdának s részesek Básta eljárásában és az alkotmány felfüggesztésében. Nem Erdélyt, hanem a Király-földet tekintvén hazájuknak, mindig azon voltak, hogy ezt az imperiummal hozzák összeköttetésbe. A három nemzetről szóló alkotmánycikk előttük nem összefűző lánc volt a más két nemzettel, hanem őt azoktól elválasztó törvény. Csak külön érdekeik voltak, a közöst csak kényszerítve ismerték el. Hűségöket színleltnek festék a fejedelem előtt, – kiket csak az erő és hatalom tesz alázatosakká, mikor aztán nem késnek fitogtatani a ragaszkodás jeleit. Pénztáruk ilyenkor nyitva állt; máskor soha. Ilyeneknek tartá Báthory a szászokat; s úgy hivé, hogy politikai és stratégiai érdekek egyaránt tanácsolják, hogy uralmát a fundus regiuson megerősítse. Vállalata sokkal kényesebb természetű, hogysem háta mögött titkosnak és oly szívósnak hitt ellenséget megszívlelhetne. Ha hadjárata Havasalföldén balul üt ki, a szászok könnyen elzárhatják mögötte az utat a magyaroktól, székelyektől és hajdúktól, kiktől segélyt szerezhetne, vagy akiknél oltalmat remélhetne. Leverni hát a natiot, hatalmába keríteni földjét, helyreállítani az ország kormányzatában az egységet, ezt tekintette első feladatának. De ez csak erőszak által volt elérhető.” A szebeniekkel csel és furfang útján még boldogult, a brassóiak azonban a szebeniek szomorú sorsán okulva, már óvatosabbak voltak. Részükről már igen erős ellenállásra lehetett számítani, s így Báthory jobbnak látta megelőzően az oláh vajdával való leszámolást. És csakugyan, első gyors és meglepő fellépése Serbán Radul ellen sikerrel járt, de ez a látszólagos siker utóbb inkább hátrányára, mint előnyére vált. Az oláh vajda ugyanis nem sokáig maradt adósa s a hadvezetésben való jártassága és ügyessége révén a Brassó körül lefolyt hadműveletekben és harcokban főleg a következő momentumok érdemelnek figyelmet: Mindenekelőtt a Serbán Radul és Weiss Mihály által az Ósánci szoroson át választott kedvező hadműveleti irány, ami Báthorynak tökéletes meglepetését tette lehetővé. Magában a brassói csatában az oláh vajda ismét gyors elhatározása és helyes vezetőképessége által tűnik ki. Különösen célszerűnek kell jeleznünk ereje egy jelentékeny részének a Papír malom mögött födötten általános illetve fő tartalék viszonyban történt felállítását, aminek nagyrészt köszönhette, hogy a tulajdonképpen már elvesztett csatát a számbelileg túlerőben levő ellenséggel szemben végeredményben mégis fényesen megnyerte. Viszont Báthoryékra a fosztogatás, rablás és zsákmányolás mohó vágya vált ezúttal is a végzetes csatavesztés szülőokává. A csapatoknak ez a rút szokása a hadtörténelem tanuságai szerint ritkán szokott bosszulatlanul maradni s így nem csoda, hogy a végzet most sem tudott illetve nem akart kivételt tenni. Nagy hibát követett el Báthory azáltal is, hogy ahelyett, hogy seregének felfejlődése után nyomban támadásba ment volna át a Brassóból kibontakozó oláh hadak ellen, ezeknek nemcsak időt engedett a rendes csatarendbe való felfejlődésre, hanem még a csata kezdeményezésének előnyét is Serbán Radulnak engedte át. Mindent összevéve, bátran kimondhatjuk tehát, hogy a hadvezetés terén az oláh vajda jóval ügyesebbnek bizonyult ellenfelénél, akinek talán legkiemelkedőbb katonai jó tulajdonsága a személyes bátorság volt, de ez egymagában véve még ebben a korban sem biztosíthatta a sikeres és eredményteljes seregvezetést. Mindenesetre nagy szerencséjének tekinthette Báthory, hogy ellenfelei, Serbán Radul, Weiss Mihály és Forgách Zsigmond nem léptek fel egyöntetűen és a kellő nyomatékkal és energiával vele szemben, mely esetben az ő helyzete igen könnyen reménytelenné válhatott volna.
Forgách Zsigmond szégyenteljes kudarcához az elmondottak után nem igen van hozzátenni valónk. Ennél rosszabbul csapatot, sereget vezetni már alig lehet.
