b) Wallenstein és Tilly bevezető hadműveletei. Wallenstein dessaui (rosslaui) győzelme.
Ferdinánd az ellene irányuló nagyarányú előkészületeket látva, maga is hozzáfogott a kikerülhetetlennek látszó háború előkészítéséhez. Hogy magát a Liga segítségétől függetlenné tegye, a tábornaggyá kinevezett és erre önként vállalkozó Wallensteinnak megbízást adott egy külön császári sereg megszervezésére. Eddig ugyanis a katholikus Liga segélyhadaitól eltekintve, a német birodalomban mindössze 6 gyalogezredből és 24 lovas zászlóaljból álló serege volt, ezt tehát mindenekelőtt kiegészíttetni rendelte, az újonnan felállítandó seregnek pedig 15.000 gyalogosból és 6000 lovasból kellett állania.
Wallenstein derekasan megfelelt a rábízott feladatnak, mert igen rövid idő alatt egy körülbelül 30.000 főnyi sereget állított fel, amelyben a nemrég katholikussá vált Zrinyi György horvát bán parancsnoksága alatt egy horvát dandárt is találunk. Ezzel a sereggel Wallenstein, a Liga hadseregével még mindig a németalföldi határ mentén álló Tillytől, a katholikus Liga csapatainak parancsnokától függetlenül, a dán király baloldala ellen akart támadólag fellépni. Ehhez képest Wallenstein 1626 tavaszán Csehorszából Szászországba nyomult be s miután Dessaunál az Elbe mentén erős hídfőt emelt, tovább akarta folytatni útját a Bremennél álló dán király felé.
Mansfeld, aki mindig önállóan és saját szakállára szeretett operálni, már 1625 végén megint elvált a dán királytól és a következő év elején az Elbe jobb partján Lübeck és Lauenburg között helyezte el seregcsoportját (lásd a XV/7. számú mellékletet.), honnan a tavasz beálltával a Bethlennel való egyesülés céljából Sziléziába volt indulandó. Wallenstein előnyomulásának hírére Mansfeld a dán királytól kapott utasítás értelmében már február közepe táján indult el Lauenburgból és az említett hónap 25-én Havelbergbe érve, ott majdnem egy teljes hónapig tétlenül vesztegelt. Ezalatt egy másik dán csoport Fuchs tábornok parancsnoksága alatt az Elbe bal partján Tangermünde–Stendal felé tolatott előre, de ezt Mansfeld hiába nógatta a vele való egyesülésre, ezt Fuchs tábornok túlságosan veszélyesnek találta, főleg miután ekkor már biztos hírek érkeztek Wallenstein dessaui munkálatairól és tovább északi irányban szándékolt előretörésről. Ilyen körülmények között Mansfeld egyedül akart csoportjával Sziléziába elvonulni, de a dán király ennek engedélyezését a dessaui hídfő előzetes elfoglalásához kötötte.
Közben Wallenstein seregének egy részével Dessau mellől az Elbe bal partján nyomult előre s előle Fuchs tábornok csoportjával több kisebb összeütközés után egészen Tangermündéig vonult vissza, ahol már-már komolyabb összeütközésre került a sor, amidőn Wallenstein tudomására jutott, hogy Mansfeld a dessaui hídfő megtámadására nyomul előre. Ennélfogva ő is gyorsan visszafordult s április 25-én a hídfőn át ellentámadásba átmenve, Mansfeld seregcsoportját döntőleg megverte, mire ez serege romjaival Brandenburgba húzódott vissza. A szenvedett kudarcért és vereségért Mansfeld Fuchs tábornokot és a dán királyt, utóbbi pedig Mansfeldet okolta.
És most térjünk vissza és folytassuk Bethlen munkálkodását ott, ahol elhagytuk. A dán királytól és Richelieutől vett biztatások vétele után a fejedelem Toldalaghy személyében új követet küldött a Portára. Erre annál nagyobb szükség volt, mert közben a törökök 1626 május 27-én Bagdad közelében véres, de eldöntetlen csatát vívtak a perzsákkal, akik végre június 21-én végkép legyűrték ellenfelüket, mire a török sereg eszeveszett futással hagyta ott a csatateret. Ennek a nagy kudarcnak a sebei még mindig égetően sajogtak és teljesen elvették a Portának kedvét attól, hogy Európában is újabb hadi bonyodalmakba bocsátkozzék, amidőn a július 3-án Konstantinápolyba érkezett Toldalaghy azt kívánta, hogy a szultán parancsolja meg a budai pasának a Bethlennel való egyesülést és hívja fel a tatárokat, nyomuljanak a lengyel határra s tegyék lehetetlenné, hogy Lengyelország Ferdinándot segítse.
Gürcsi-Mehemet kajmakám, Bethlen régi jóakarója, a felette nehéz viszonyok dacára pártolta Toldalaghy előterjesztését, de a lázadó szpahik július közepén megölték a 96 éves államférfit s utóda, Recsep pasa, főleg ama hírre, hogy a Bethlennel egyesülni szándékozott Mansfeld 1626 április 26-án Dessaunál súlyos vereséget szenvedett, már sokkal tartózkodóbban viseltetett Toldalaghyval szemben. Mindazonáltal a protestáns fejedelmek konstantinápolyi követei végre mégis odavitték a dolgot, hogy augusztus elején a szultán levélben tudatta a szövetséges keresztény hatalmakkal, hogy a budai, boszniai, kanizsai és egri pasáknak parancsot adott, hogy Buda közelében sereget vonjanak össze s Bethlent minden segítségben részesítsék, ha az ellenség őt vagy birtokait megtámadná. „A szultán e levele – írja Gindely id. m. 160. – a budai pasának nem adta ugyan meg a jogot, hogy a fejedelmet akkor is megsegítse, ha ez támadólag lép föl, de Toldalaghyt ez a korlátozott engedély is kielégítette, még pedig méltán, mert csakhamar a budai basaságban Bethlenre és harcias terveire igen kedvező fordulat állott be. Mehemed pasa, a császáriak embere meghalt s helyét a harcvágyó Murtéza boszniai basa foglalte el, ki bizonyosra vette a porta utólagos jóváhagyását, ha Bethlen támadásában részt vesz, föltéve, hogy a közös vállalatot siker koszorúzza.”
A törökkel ilyenformán nagyjából rendben lett volna a dolog, de ehelyett más részről sorjában jelentkeztek a nehézségek. Az első csalódás Bethlent a franciák részéről érte. XIII. Lajos közben Monzonban békét kötött a spanyolokkal s azután a protestáns szövetségnek is hátat fordított. Ennek természetes következményekép erről az oldalról Bethlen sem számíthatott többé támogatásra. Épígy nem vezettek eredményre a velencei köztársasággal folytatott tárgyalások sem.
Mindezeknél még nagyobb csapás volt Bethlenre nézve a Mansfeld dessaui vereségéről szóló hír és valóban a fejedelem rendkívüli nagy akaraterejéről és szívósságáról tesz tanuságot, hogy még ez az esemény sem volt képes őt eredeti elhatározásának megváltoztatására rábírni; sőt ellenkezőleg, mintha ez a vészhír még jobban megacélozta volna akaraterejét, a dán királyt szívós kitartásra, sógorát, György Vilmos brandenburgi választófejedelmet pedig, akinek területén Mansfeld serege romjaival tartózkodott, ugyancsak férfias elhatározásra, azaz a háborúban az ő és a dán király részén való nyilt részvételre buzdította, utóbbi előtt a saját részéről mutatkozó késedelmet egyben azzal mentegetvén, hogy a török segítő had, melynek létszáma előreláthatólag 60.000 emberből fog állani, ami azonban, természetesen szándékos túlzás volt, csak augusztus havában jelenhet meg a küzdelem terén. A dán királyhoz intézett július 6-iki levélben Bethlen egyúttal hadjárati tervét is közli, mely szerint a Murtéza budai pasa által rendelkezésére bocsátandó 60.000 főnyi török seregből 30.000-nek Bécs és Győr között kellett volna táborba szállania, hogy onnan a Bécsben tartózkodó császárt iszonyatos módon fenyegesse. A boszniai pasa 18.000 emberrel Horvátországból Krajnát ejti hatalmába, a fennmaradó 12.000 fő pedig Érsekujvárnál vonul fel. Végre maga Bethlen a magyarokból, hajdúkból és székelyekből összeállított serege virágával a Mansfelddel való egyesülés céljából egyenesen Sziléziába igyekszik. Egyben a svéd királyt újból felszólítandónak vélte, miszerint ő is Németországba törjön be, a lengyelek foglalkoztatását és lekötését a tatárokra bízván.