A bécsi udvar és Thököly között legújabban kialakult helyzetet nagy mértékben külpolitikai események befolyásolták, mire nézve Acsády id. m. VII, 350. old. a következőket írja: „Az udvar gyakori tárgyalásai és fegyverszünetei Thökölyvel nem a bujdosók iránti jóakarat, hanem a nemzetközi helyzet időnként való alakulásának következményei voltak. Bécsben Achmed nagyvezír halála óta attól féltek, hogy a török megsegíti a bujdosókat. Kara Musztafában meg is volt a hajlandóság, de mielőtt szándékát valósíthatta, háborúba bonyolódott Oroszországgal. Mikor Bécsben az orosz-török háború hírét vették, úgy megörültek neki, mint a „napsugárnak”, mert a török beavatkozás veszélye eltűnt s a bujdosók irányában ismét a régi politikát lehetett folytatni. Vigyáztak is, hogy a törököt ne ingereljék. Komárom erődítményei alatt a Duna eliszaposodott medrét sem akarták kitisztíttatni, hogy okot ne adjanak a portának a felszólalásra. Ellenben siettek felhasználni a kedvező körülményeket, hogy a lejárófélben levő vasvári béke meghosszabbítását szorgalmazzák a szultántól. De mintha a sors ellene lett volna a császár e szándékának, portai követei a következő két év folyamán egymás után meghaltak s a tárgyalások nem haladhattak. XI. Ince pápának éppenséggel nem tetszett a császár azon törekvése, hogy a törökkel mindenképpen fentartsa a békét s még 1679 elején utasította nunciusát, Buonvisi Ferencet, bírja rá Lipótot, elégítse ki a magyarokat s készüljön török háborúra. Támadja meg Esztergomot és Budát, mihelyt a franciával békét köt. De a császár sem a magyarokat kielégíteni, sem a törököt megtámadni nem akarta. Megbékült ugyan a franciákkal, de nem azért, hogy a pápa ösztönzését kövesse. A nymwegeni béke után még nagyobb súlyt helyezett a portával való jó viszonyra, ellenben a bujdosókkal szemben körülbelül a föltétlen meghódolás elvét hirdette, midőn azt kívánta, hogy először is tegyék le a fegyvert s csak azután terjesszék elő sérelmeiket. A pápa ellenben éppen akkor igyekezett a keresztény uralkodókat minél nagyobb számmal a török ellen mozgósítani. XIV. Lajosnak azt ajánlotta, foglalja el tengeri úton Konstantinápolyt s állítsa vissza a keleti császárságot. Lipótot, a lengyel királyt, az orosz cárt szárazföldi háború indítására bíztatta. Voltak pillanatok, mikor Lipót helyeselte e magas röptű politikát s maga elismerte, hogy az idő nagyon alkalmas Magyarország felszabadítására. De mégis mindíg az a felfogás győzött, hogy XIV. Lajosban bízni nem lehet s a török háború csak az esetben indítható meg, ha Lajos is hadat üzen a szultánnak. 1679 május 20-án ez ügyben Bécsben nagy értekezlet tartatott. A meghívott magyarok mind a háborút sürgették. Lengyelek és oroszok hajlandók voltak a császárral szövetkezni, sőt e végből orosz követség jött Bécsbe. Ott azonban hidegen fogadták, hogy a török meg ne nehezteljen. Hasztalan figyelmeztette Buonvisi nuncius a minisztereket, hogy, ha a mostani alkalmat elszalajtják, akkor kell majd a törökkel megverekedniök, amikor a viszonyok a szultánra sokkal előnyösebbek lesznek. A lengyel országgyűlés már határozatot is hozott, mely szerint János király hadat üzenjen a szultánnak, ha a katholikus hatalmaktól támogatást nyer. Lipót azonban megtagadta a kért segélyt s így nemcsak Lengyelország nem üzent háborút, hanem 1681-ben az orosz cár is békét kötött a szultánnal. E minduntalan változó viszonyok és hangulatok szerint módosult az udvar magatartása Thököly és a bujdosók irányában. Komoly engedményeket nem akart nekik tenni, fegyverrel meg nem bírta őket elnyomni s így folyt az apró háború, melyet időnként fegyverszünet váltott fel. A mézes szájú Szelepcsényi Thökölyt ismételve rábeszélte, forduljon Lipót király kegyelméhez, mely esetben legmelegebb támogatását helyezte kilátásba. De Thököly a kiegyezést nem a maga személyes ügyének tekinté. Az ország sérelmeit akarta orvosoltatni, erre meg az udvar nem volt hajlandó. Főleg vallásügyi téren nem akart engedni, noha külföldi szövetségesei minduntalan engedményekre ösztönözték. A brandenburgi és a hollandi követek még a nymwegeni kongresszuson is ajánlották a császári követnek, hasson oda, hogy ura a magyar protestánsok lelkiismereti szabadságát ne bántsa s engedje a külföldön levő magyar protestánsokat hazatérni. De Bécsben az ilyen jó tanács süket fülekre talált. Ott a vallásügyekben Kollonics uralkodott, ki azt akarta, hogy az ország inkább sivatag pusztaság legyen, mintsem eretnekek tanyája. A papok azt hirdették: „jobb Magyarországot s még többet is a töröknek átengedni, jobb ha a császár fehér bottal kezében távozik birodalmából” semhogy a protestánsokat megtűrje.”