2) Előnyomulás Léváig, visszavonulás a Garam mentén fölfelé. A zsarnócai (szent kereszti) csata 1664. május 16-án.
De Souches tábornagy nem soká időzött Nyitra alatt s mihelyt a megrongált falakat és bástyákat legalább nagyjából helyreállíttatta, tovább folytatta útját Léva felé, remélve, hogy ezt is hasonló könnyű módon hatalmába ejtheti.
Léva vára ez időben nem volt erős; csupán bástyázott körfala volt, melyet széles és mély árok vett körül. Védőserege mindössze 250 janicsárból és 400 szpáhiból állott, de lőszerrel és élelemmel a vár bőségesen el volt látva.
„Az északi hadsereg, a Nyitrán visszahagyott csapatok leszámítása után is még mindig 5.000 fő német gyalogságból, 3.000 német és körülbelül 2.000 magyar lovasból, összesen tehát körülbelül 10.000 főből állott, s így az ostromot bizonyára bátran megkezdhette volna.” Annál is inkább, miután most már a szükséges nehéz kaliberű tűzérség felett is rendelkezett, melyet Nyitra ostromához pótlólag megkapott. „Csakhamar azonban oly viszonyok állottak be, hogy az ostrom gondolatát el kellett vetni. Először is roppant esőzés következett, mely nemcsak hogy a Léva körüli számos vízvonalat dagasztotta meg és a közlekedést megnehezítette, de elárasztotta a várat és várost körülvevő mocsarakat is, és a vár megközelítését egy időre lehetetlenné tette. Ehhez járult még az is, hogy az élelem a táborban fogytán volt és annak, valamint a lótápnak beszerzése roppant nehézségekbe ütközött, minek folytán a magyar csapatok egy része oszladozni kezdett. Végre pedig – s ez volt a legfőbb ok – az ellenség minden oldalról megmozdult és a császári sereget úgyszólván körül fogta. Előbb ugyan csak az érsekújvári törökök és tatárok, valamint a kisebb szétszórt helyek portyázói nyugtalanították a császári sereget, mi a Nyitrával való összeköttetést szerfölött megnehezítette ugyan és az élelmezés nehézségeit fokozta, de evvel még csak végezni lehetett volna. Bercsényi huszárjai távol tartották a tatárokat a seregtől. Puchheim komáromi parancsnok pedig és a nyitrai védőrség megakadályozták az érsekújváriakat abban, hogy Souches tábornagy hátában nagyobb erővel működjenek. De csakhamar egy új ellenség is támadt. Ez Kucsuk Mehemed nagyváradi pasa volt – ugyanaz, aki ellen Kemény János 1661-ben fejedelemségét és életét vesztette. A nagyváradi pasa összeszedte mindazon török csapatokat, melyek a Duna és az erdélyi határok közt levő helyekben nélkülözhetők voltak, magához vonta az érsekújvári török lovasságot s most mintegy 15.000 főnyi sereggel Esztergomnál átkelt a Dunán, hogy Lévát fölmentse és Nyitrát visszafoglalja.
„Mihelyt Souches tábornagy a törökök nagyobb mérvű mozgolódásairól tudomást nyert, azonnal segélyt szorgalmazott a bécsi udvari hadi tanácsnál és sikerrel. A haditanács Heister altábornagyot, ki egy 5.000 főnyi hadtesttel Morvaországból útban volt Pozsony felé, hogy ott Montecuccoli főseregéhez csatlakozzék, utasította, miszerint irányát Galgócon át vegye, a Vág átjáratait Galgócnál és Sempténél szállja meg, fedezze Souches hátát és amennyiben ez utóbbi kívánná, a szükséges csapatokat rendelkezésére bocsássa. E kirendelés azonban csak ideiglenes legyen és Heister csapatai, mihelyt azokra az északi seregnek szüksége nincs, a Vág mellé visszarendelendők. E segítség igen hasznos lett volna, ha – kéznél van. Ámde Heister még Morvaországban volt s Souches tábornagy azon parancsát, hogy lovasságát azonnal a Garamhoz előre küldje, csak május 16-án és még Morvaországban kapta meg.
„Souches tábornagy közvetlen segítséget a legközelebbi időben nem remélhetvén, a nagyváradi pasa támadását Lévánál bevárhatónak nem tartotta, még kevésbé gondolhatott arra, hogy Kucsuk Mehemed ellen maga támadólag föllépjen. Elhatározta tehát, hogy Nyitra felé visszavonul. A fenforgó körülmények közt valóban ez volt a legjobb. Nyitra vára a sereget ugyan be nem fogadhatta, de mégis oltalmat nyújthatott, két menetre lévén Lévától, könnyen volt elérhető, a sereg itt összeköttetésbe léphetett a komáromi helyőrséggel és végre egy menetre jutott a Vágvonalhoz, hova Heister hadtestének beérkezését várta. Ha a sereg Nyitránál sem maradhat meg, visszamehet a Vág mögé és ott – egyesülve Heisterrel – sikerrel működhetik a nagyváradi pasa ellen. Az északi hadsereg ez időpontban nem volt közvetlenül Léva alatt, hanem attól északkeletre, Bakabánya felé, ahova az esőzések és élelmezés végett húzódott.”
„A visszavonulásra az elhatározás – írja tovább Rónai Horváth – május 18-án keletkezett és a sereg másnap megindulván, déltájban elővédével a Garamhoz ért. Itt azonban kellemetlen meglepetés várta. A Garamhíd el volt rombolva és a jobb parton a nagyváradi pasa serege állott. A tábornagy a visszavonulás elhatározásával elkésett. A Garamon az ellenség szemeláttára az átkelést kierőszakolni, a nagyváradi pasa seregén magát átvágni – ez oly vállalat lett volna, melybe a tábornagy nem foghatott. Hisz a mérkőzést még egyenlő vagy kedvező harcviszonyok közt sem tartotta megkockáztathatónak, hogy vállalkozhatott volna a harcra ily fölötte kedvezőtlen viszonyok között? Sem Nyitrát, sem a Vágvonalat most már el nem érhette, Heister közreműködésére többé nem számíthatott, – de nem számíthatott arra sem, hogy az erélyes török vezér elől harc nélkül kitérhet. Mit tegyen tehát? Az elhatározás bizonyára nehéz volt, s a császári tábornagy képességeit erős próbára tette. Kucsuk Mehemed pasa csapatainak túlnyomó nagy része lovasságból állott, melyet a Léva környékén elterülő síkságon kitünően alkalmazhatott. Ha az összeütközés oly terepen következhetik be, melyen a török vezér lovasságának fölhasználásában korlátozva van, úgy számbeli fölényét elveszti. Erre kellett Souches tábornagynak törekedni és e törekvés szabta meg további eljárását. A tábornagy tehát elhatározta, hogy elővédét a Garamnál hagyva, megfordul és a Garam völgyében fölfelé hatolván, a harcot – ha az elől ki nem térhet – a hegységben fogadja el. Ezt nyomban végrehajtva, az északi sereg irányát Bakabányán át Zsarnócának vette; itt szándékozott a tábornagy a Garamon átkelni s a harcot az átkelés után vagy itt, vagy még tovább északra elfogadni. Május 15-én ment végbe a mozdulat. A török a Garam mellett visszamaradt elővéd átkelő kisérlete által félrevezetve, a császári sereg elvonulását csak későn vette észre. Ekkor ugyan a maroknyi hadat visszanyomta és a sereg utóvédét is elérve, avval többször összeütközött, de az elvonulást többé meg nem gátolhatta. A császáriak elővéde még az este elfoglalta a zsarnócai hidat, a sereg zöme pedig annak közelében táborozott.
„Kucsuk Mehemed pasa nyilván csak másnap jutott arra a gondolatra, hogy a császári sereget – ha a Garam völgyén fölfelé hatol – Zsarnócánál megelőzheti, s így annak útját állhatja; mert ha előbb határozza el, úgy a tábornagy a zsarnócai hídon át nem kelhet. Így azonban a török elővéd csak május 16-án reggel 9 órakor ért a zsarnócai hídhoz, amikor az északi sereg elővéde már Garam-Szent-Keresztnél járt, a sereg zöme a hídon átkelt és csupán az utóhad állott még ott részben a hídnál, részben a tovább északra fekvő Zsarnóca falunál.
„A török elővéd nagy erővel rontott a hídnak és a híd gyalog őrségét és a közelben álló 300 lovast a hídtól csakhamar visszanyomta. A császáriak visszahuzódtak Zsarnócára, hol az utóvéd parancsnoka, Garnier tábornok állott, Zeiss ezredes 600 vértesével és vagy 400 főnyi gyalogsággal. Garnier rögtön jelentést tett a tábornagynak a törökök bekövetkezett támadásáról, s a harcot addig is, míg támogatást nyer, elszántan fölvette. – Souches tábornagy, az összes még elérhető német lovassággal és gyalogsággal és néhány löveggel azonnal visszafordult és még idejekorán érkezett a Zsarnócától északra fekvő magaslatra, hol Garnier harcolt. Hadait csatarendbe állítván és a lövegeket elhelyezvén, nyugodtan várta a nagyváradi pasa seregének támadását.
„Kucsuk Mehemed, bár úgy a Garam vize mint az erdős magaslatok által ereje kifejtésében tetemesen gátolva volt, mégis bátran nekiment. A török sereg egy része a hídon, másik része egy gázlón átkelt és a Garam jobb partján, az átkelő helyekhez hozzá nem férő csapatok pedig annak balpartján, elszántan rontottak a császáriak által elfoglalt magaslatnak. De a roham ereje megtört mire a magaslatra ért és a törökök, a német gyalogság és a lövegek tüze által is erősen pusztítva, visszavettettek. A török vezér azonban nem tágított; roham, roham után következett, s folyt a harc majdnem az est beálltáig, amikor végre az utolsó rohamnál maga az erélyes pasa is elesett.
„Most a császáriak rohantak le a hegyről és a török csapatokat, melyek nagy része már visszavonulásban volt Szt. Benedek felé, hanyatt-homlok szorították vissza a Garamba. A császáriak részéről a harcban 2.500 német lovas, 500 dragonyos és vagy 800 német gyalogos vett részt; az üldözést pedig azután a könnyű magyar lovasság vette át. A törökök részéről Kucsuk Mehemed pasán kívül számos (8) aga és bég és körülbelül 1.000 török esett el. A császáriak a német források szerint állítólag csak 89 halottat és 30 sebesültet vesztettek.
„Az ütközet után a törökök bosszújukban az összes falvakat fölgyújtva, Esztergomba és Érsekújvárra vonultak vissza.”
„A császári sereg nem követte a törököket, sőt még Léva elfoglalását sem kísérlette meg, ami pedig a vesztett csata által okozott rémület hatása alatt bizonyára könnyen sikerülhet vala, hanem hosszabb időn át Garam-Szt.-Kreszt-nél maradt.”
„A tábornagy magatartása – jegyzi meg végül Rónai Horváth – hadművelet alatt kifogástalan. A kényes helyzetből, melybe Lévánál jutott, magát ügyesen vonta ki és szerencséje volt, hogy Kucsuk pasa egyrészt az utánnyomulással késedelmeskedvén, neki a Garamon való átkelésre időt engedett, azután pedig meggondolatlan hevességgel a legkedvezőtlenebb viszonyok közt támadja meg. Ha Kucsuk pasa vár, míg a császári sereg a szoroson átvonul és a támadást a Garam-Szt.-Kereszt melletti nyílt terepen intézi, hol erejének kifejtésére alkalma van, a tábornagy helyzete bizonyára súlyosabb, mint volt Zsarnócánál, hol a terep is segítette.”