j) Janicsárok sikeres áttörése és bejutása a várba 1686 augusztus 20.-án
A nagyvezír promontori táborába visszatérve, még az éj folyamán hozzáfogott annak lebontásához és aztán újabb erősítések beérkezését bevárandó, megkezdte visszavonulását Székesfehérvár felé s közben seregével augusztus 17.-én Érdnél szállt táborba.
Viszont Károly herceg, nem tartván kizártnak, hogy a törökök a 15.-ikére hajló éjjel rajtaütésszerű támadást intéznek, seregét még augusztus 14.-én este a circumvallációs vonal mögé vezette vissza; ugyanezt tette a bajor választófejedelem is a maga csapatjaival.
Az egyedüli a legfőbb vezetők közül Abdurrahman volt az, aki az augusztus 14.-iki kudarcok dacára nem vesztette el lélekjelenlétét és bizalmát, hogy elvégre mégis mindvégig sikerül majd Budát, „Jeruzsálem és Konstantinápoly kulcsát”, az oszmánságnak megtartania.
Károly herceg az augusztus 14.-iki harcok alatt kézrekerített zászlókat gróf Pálffy János, a Pálffy-vértesezred fiatal kapitányával Bécsbe küldötte, de ott a legújabb események nem örömöt, hanem tekintettel arra, hogy Buda a közel két hónapi ostrom dacára még mindig szilárdan a hősiesen viselkedő török védőrség kezében volt, igen nagyfokú kételyeket és lehangoltságot váltottak ki.
Ami a kedvrontó és nyugtalanító kételyeket illeti, azokban Károly hercegnek is bőven volt része, mert attól tartott, hogy a nagyvezír legközelebb még számosabb fölmentő csapatokat hoz majd a nyakára s e tekintetben felvilágosítást szerzendő, augusztus 15.-én két erősebb hírszerző különítményt indított útnak, az egyiket a visszavonuló nagyvezír nyomában Székesfehérvár, a másikat a Tisza felé, mert beérkezett kémjelentések szerint onnan nemcsak újabb tatárcsapatok, hanem a temesvári, szegedi és egri pasalikok által újonnan kiállított alakulatoknak előnyomulása is várható volt. Erre való tekintettel augusztus 19.-én Caraffa vértes ezredét, valamint Petneházyt és Barkóczyt huszárezredeikkel a pesti oldalra tolták át.
A kivülről szított, illetve a külső bizonytalan helyzet okozta aggodalmak miatt természetesen az ostrommunkálatok sem haladtak a kívánt gyorsasággal és eréllyel előre. Ehhez járult, hogy Abdurrahman erőt merítve a fölmentő sereg jelenlétéből, az újabb felszólításra következő napon, augusztus 16.-án délben a brandenburgiak kurtinája alatt egy szóróaknát röpített a levegőbe s míg ez az akna a brandenburgiak cölöpsorait tetemesen megrongálta, sőt egy darabon egészen ledöntötte, egy csapat török a Bécsi kapun rohant ki és csak nehéz küzdelem árán volt a várba visszaszorítható.
„Mivel a nagyvezír – írja dr. Károlyi Árpád id. m. 378. old. – sem e napon, sem augusztus 17.-én nem mutatkozott, csak valami 7–9000 főnyi törökség jelent meg demonstrációkép a Kamarai Erdő hátán: Károly élni akart az alkalommal s elhatározta, hogy a folyton megújuló török pallisadokat az árkon túl Tüzes Gábor mesterséges tüzével fölégetteti. Tizenkét birodalmi tallért kapott minden gránátos, aki a veszedelmes műtétre jelentkezék, mert a mély árok escarpeján kelle annak feljutnia, aki a derék pyrotechnikus találmányát a palissadokra rá akarta akasztani. A hihetetlen műtét kitűnően sikerült; akár azért, mert másfelé vonta el a vívó sereg Abdurrahman figyelmét, akár azért, mert a folyton fárasztott török nem volt eléggé vigyázó. A pallisarok tüzet fogtak, a tüzet nem bírta eloltani s az egész éjen és egész 18.-án át az olthatatlan tűz pokoli hőségénél volt kénytelen az égő palissadok mögé új cölöpsort emelni s földeszsákok hányásával akadályozni meg, hogy Rafael atya tüze az új cölöpökbe is bele ne kapjon. Ez égés kedvező hatását fölhasználandó, elhatározta a haditanács, hogy a balfelől levő aknák fölrobbantassanak s az ezáltal okozott zavar kedvezése mellett a sarki rondellában (III) s a tőle jobbra elfoglalt védőművek (logement) előbbre tolassanak. Augusztus 18.-ika reggelén kellett volna az aknákat felrobbantani, de mind a kettőnél szerencsétlenül jártak az aknászok. Az egyiket meg föl se tölthették, mert a török ellen-akna munkásai ráakadtak s az akna sötét folyosóin valóságos kis ütközet fejlődött ki a két fél között. A mieink megöltek pisztoly lövéssel, az igaz, egy török aknászt, de aztán kénytelenek voltak az akna folyosóját szétrombolni. A másik akna pedig lyukat vőn s ezért, mivel a lyukat aknászaink nem vették észre, a fölrobbantáskor jelentékeny kárt nem okozott a töröknek. Mindamellett, mivel nem valami nagyobb mérvű roham, hanem csak a sarki rondellai védőmű előbbretolása volt tervbe véve, az e célból kirendelt 400 ember s a kalauzokul szolgáló gránátosok, kik tegnap a tüzet a palissádokra vetették, parancsot kaptak a rohamot vezető Neuburgi herceg német nagymestertől a megindulásra. A belgiumi francia gránátosok – valami 20-an – el is érték a török védőcölöpzetet s nyomukban haladtak a brandenburgi puskások. Abdurrahman most ismét rettenetes védelmi fegyveréhez, a lőpor-zsákokhoz folyamodott s a brandenburgiak hátrahőkölve … a fal mellett vonták meg magukat, várva, mikor lesz vége a tűzesőnek. Tisztjeik – mondja egy szemtanu – hiába nógatták őket előbbre, csak kis részük s a császáriak léptek ki halált megvető elszántsággal. Az eredmény azonban mind az óvatos brandenburgiakra, mind a vakmerő előnyomulókra egyformán gyászosan ütött ki; a lángözön emezek feje fölött is összecsapott s több mint 120 halott, összeégett és sebesült veszteségével kénytelen volt a fővezér a kisérletet beszüntetni.” Ennek a sikertelen vállalatnak még egy kellemetlen epizódja is lett. A német nagymester erős szavakban adott kifejezést nem-tetszésének a brandenburgiak magatartása fölött, mire Schőning altábornagy hasonlóan erős hangon és szinte sértő szavakkal felelt.
Több szerencsével járt, sőt határozottan jó gondolatnak bizonyult a contravallatio-vonal egyik redoutejában egy réstörő üteg (44) emelése, melynek az volt a feladata, hogy a sarki rondellától (III) a Vérmezőre néző kurtinán (l) rést törjön a célból, hogy aztán e résen keresztül a harmadik, legbelső várfal (h) nyugati része mögött emelt török sáncolatokat és védőcölöpzetet, valamint az ezeket védő törököket oldalba és hátba lehessen fogni. E támadó művön, illetve ütegen oly nagy szorgalommal folyt a munka, hogy 18.-án éjjel az ágyúkat – 4 huszonnégy fontos fél kartányt már be lehetett állítani. Ez az üteg augusztus 19.-én reggeltől kezdve két óra alatt oly nagy rést tört a Vérmezőre néző fal felső részében, hogy tanácsosnak látszott oda még egy második 4 löveges üteget telepíteni.”
Ezalatt a bajorok frontján Miksa Emánuel előbb a kis rondelle (k) tájékán emelt védőmű (logement) segítségével igyekezett a Várkastély i-vel jelzett falához közelebb férkőzni, de a török kétségbeesett küzdelmet fejtett ki, hogy ezt a vállalkozást meghiusítsa. Nem maradt tehát más hátra, mint az említett fal közvetlen és a mögötte levő erős épületek (m) ágyúzása. „Augusztus 17.-ikétől kezdve – írja dr. Károlyi Árpád id. m. 381. old. a Főjelentés nyomán – 15 ágyú működött e célra s minden lövés újabb és újabb szakadást idézett elő a megrendült épületekben. De, ha most egy szoba, majd a következő órában a másik dőlt össze, ha itt egy boltív, amott egy közfal omlott is be, a védő török minden lyukat, minden kőrakást fölhasznált a védelemhez s nem volt az a kicsiny pont, ahol, hacsak lehetett, cölöpsort ne vert volna cölöpsor fölé s ahonnan ne háborgatta volna … az „i” falat védő törököt hátba fogni akarókat … E munkálatok meddőségét látva, a választófejedelem akna-munkával szerette volna az egész kastély déli frontját halomra vetni … de hiába kötötte Vecchi ezredes az ebet a karóhoz, az „i” fal ellen irányított aknamunkák – mint az eredmény csakugyan meg is mutatta, nem sokat értek.” Ez az eredménytelenség annyira elővigyázóvá, sőt majdnem mondhatni kishitűvé tette a választófejedelmet és Badeni Lajost, hogy hova-tovább a támadólagos ostromműveletek folytatása helyett a birtokukban levő nagy rondella és az „i” fal között augusztus 19.-én nehéz véres munkával egy 18 láb mély árok ásatásához fogtak hozzá, hogy ezzel a nagy rondellán befészkelt bajorokat a törökök esetleges támadólagos fellépése ellen megvédelmezzék .,s nem csoda, ha e tényekről Lotharingiai Károly táborában majd minden tábornok s maga Károly is úgy vélekedett, hogy kár az időért, kár az erőlködésért; ha egyesülne vele a bajor fejedelem, ez az északi oldal helyzetén nagyot lendítene; ellenben ott a palotai köröndnél tán inkább árt, mint használ. De Miksa független seregparancsnok s érzékeny ember volt, s így a fővezérnek hallgatnia kellett.
Augusztus 19.-én a hírszerzésre kiküldött huszároktól jelentés érkezett, hogy a nagyvezír seregéhez az oláh vajda vezetése alatt 6000 oláh, a temesvári pasa alatt pedig 3000 végbeli török csatlakozott. Az egész keresztény tábor biztosra vette, hogy a nagyvezír az immár 60-70.000 emberre szaporodott seregével határozott támadásba fog átmenni és tényleg a török sereg 19.-ike folyamán meg is kezdte előnyomulását a circumvallatiós-vonal felé, de csak a Kamara erdő magasságáig haladt előre s aztán visszafordult s Promontor mellett a Duna partján táborba szállt. „Ez a különben megmagyarázhatatlan mozdulat – írja dr. Károlyi Árpád folytatólag – azt a jogos gyanút kelté a vezérekben, hogy Szolimán az éj segélyével fogja megkisérteni a csapatok bevetését a várba. A herceg tehát megparancsolta, hogy megkettőzött őrjáratok cirkáljanak s a hegyi utakat erre kijelölt csapatok megszállva tartsák, sőt nagobb biztonság kedvéért német tisztek vezetése alatt egy huszárcsapatot nyugatnak, egy másikat északnak küldött ki. Elmúlt az éj; az őrjáratok visszajöttek, a magyar huszárok szintén bevonultak; egyik se látott, egyik se hallott semmi gyanús dolgot s Heissler tábornok is azt a 180 német lovasból és 50 magyar huszárból álló nagyobb éji őrsöt, melyet gróf Taaffe helyett még az este a Lipótmezőre vezetett ki, augusztus 20.-án hajnali szürkület előtt a szokott időnél korábban” vezette vissza a circumvallációs vonal mögé. Mindenki biztonságban érezte magát; a tábornokok sátraikban jóízűen aludtak; a tisztek egy része megfoghatatlan könnyelműséggel elhagyta a Szent-Pál völgye mentén kijelölt helyét a brandenburgiak, kiknek egy része a svédek megérkeztéig a Szent-Pál völgyben a circumvallatio mögött táborozott, szintén a nyugalomnak adták át magukat. Egyszerre a Lipótmező felől vészkiáltások hangzanak, őrszemek és őrsök kilövék fegyvereiket s mire a brandenburgiak fölszedelőzködnek, sátraik mellett sebes vágtatva valami 1000–1200 török lovas berohan a circumvallatiók nyitvahagyott átjáratain. A föllármázott tábor legközelebbi osztályainak s néhány a mai katonai temető helyén fekvő lovas századnak sikerült az ezen vakmerők utánnyomuló valami 2000 főnyi törökséget a hadirendbe állott brandenburgiak segélyével föltartóztatni, úgy, hogy ezek megfordulva, a circumvallatión kívül a Rókus hegytől északnyugatra fekvő hegy lejtőjén foglaltak állást; de az az 1000–1200 főnyi csapat őrült gyorsasággal folytatta útját, nem gondolva a katonai temetőtől a Városmajorig nyúló contravallatiók őrségének heves oldaltüzével. Ekkor érkezett meg gróf Caprara tábornagy egy vértes-század élén, melyet hirtelenében előránthatott s a Hajnaloson átcsapván, a Vaskovics-féle vízgyógyintézet fölött oldalba fogta a rohanó törököt. E nyilsebességgel végrehajtott lovassági rohamnak nem is maradt el a jó következménye: a száguldó töröknek, mely nem harcra, hanem a várba való jutásra gondolt, repülő oszlopát derékon vágta ketté s míg az első rész tovább futott befelé, a második rész kénytelen volt visszafordulni s azzal az irtózatos vehemenciával, mellyel berontott, kifelé is útat vága magának, ahol aztán egyesült a mondott lejtőn hadi rendbe állott 2000-nyi törökséggel. A vonalakon belül maradt törököt Caprara támadása szintén eltéríté a vett iránytól; az osztály balra kanyarodott, a Városmajor területén keresztül föltartóztatlan sebességgel repült a Klemens-féle téglavető mocsáráig s midőn itt megpillantá a magyar tábort, megfordult s repült megint a Vérmező felé – egész addig a pontig, ahol a contravallatiónak a Kis-Svábhegy lejtőjéről a Városmajoron át, az Ördögárkon keresztül húzott zeg-zugos és redouteokkal ellátott keresztága útját állotta. Mintha azonban a sors is kedvezni akart volna a vakmerőknek, ahelyett hogy zsákutcába jussanak s a redouteban ellenállásra találjanak, éppen az nagy redoute, melybe három irányból futottak össze a contravallatiós vonalak, akár a futóárkokban vezénylő napos tábornok gondatlansága, akár más ok miatt őrizetlen volt. Nosza be a redouteba a török, valami 100 közülük ugrik le a lóról s a redoute déli végén kijutván, a contravallatió árkán és sáncán utat kezd csinálni, hogy rajta keresztül a vakmerő csapat a Vérmezőre jusson. Célját ez elszánt nép már-már elérte, midőn Caprara nehéz vértesei északról s Heisslernek a 17-el jelzett ütegnél levő 100 vértese és 50 huszárja keletről oldalba fogják a törököt. Legalább kétannyi volt a török, mint a keresztény … A lovassá tett janicsároknak tehát csak a hátukon függő puskához kell vala nyúlniok, hogy addig, míg Capraráék nagyobb erősítést kapnak, a redoute sáncai mögül az üldöző kereszténység felét leszedjék lováról. De a janicsárok nem harcra gondoltak. Fölpattantak hát újra lovaikra s míg egy részüket puska lőtte, kard kaszabolta, más részük – a jobb lovú – az árkon átugratva vígan iramodott a Vérmezőn át a Fehérvári kapu felé; a harmadik rész pedig, mely a csapat zömét képezé, a contravallatió hosszában száguldott a mai déli vaspálya budai állomása tájáig, futása közben baloldalról három redoute és a köztük levő árkok készen álló népének lövései alatt hullva lováról vagy bukva azzal együtt. A déli vasút budai pályaházánál vége szakadt a császári contravallatiónak … Itt, hát a mai gróf Karácsonyi palota telke táján a száguldó janicsárok bekanyarodhattak a Vérmezőre, de itt meg gróf Königsmarck nagy (bajor) lovasőrsége veté magát teljes erővel ellenük s fogta egyúttal oldalba őket. A török nem fogadta el a harcot, hanem hagyta magát futva, száguldva kaszabolni egész a födött út aljáig. Végre a török lovak gyorsasága győzött; elfogni őket, elibük kerülni nem lehetett s a keresztények minden erőlködése dacára 200–300 janicsárnak sikerült bejutni a kinyitott Fehérvári kapun. Igaz, hogy e szám fele sebesült és harcképtelen volt, de – mondja a Főjelentés – büszkék lehettek rá, hogy annyi veszély közepette elérték céljukat. Ez az actio a töröknek valami 500 halottjába került s a Rókus heggyel szembenlevő törökség jónak is látta visszavonulni, amit Károly sem akadályozott. Ehelyett vallatás alá fogott 3–4, életben maradt janicsárt, kik aztán elbeszélték, hogy a nagyvezír, miután az erősítés megérkezék, 30–30 tallért igért azoknak, akik Budába bejutni megkisérlik; akik pedig tényleg be fognak jutni, azoknak tetemes zsoldemelést …
Erre 2000 janicsár ajánlkozott, azon föltétel alatt, hogy mindegyik alá lovat adjanak. Ez megtörtént s kiséret gyanánt még 1200 spahit is rendeltek melléjük; vezetőül azt a basát kapták, aki 1684-ben az ostromló sereg vonalán keresztül 600 törököt vezetett a várba Elmondták a janicsárok azt is, hogy augusztus 19.-én 5 órakor délután indultak meg s óriási kerülőt tőnek azért, hogy a legtávolabb előretolt cirkáló keresztény őrsökkel se találkozzanak. . Megjegyzendő még, hogy ezek a janicsárok, valószinűen a célból, hogy, ha a német őrsök messziről megpillantanák is őket, föl ne ismerjék, az aszápok magyaros szabású ruháiba voltak bujtatva; tán ez is hozzá járult ahhoz, hogy az őrsök későn vették őket észre, eleintén kiküldött magyar kémszemle-csapatoknak tartották. Némely kútfő a „ködös idő”-t okolja, mondván, hogy csak így juthattak a Pál-völgyben a janicsárok annyira előre, mielőtt észrevették őket. – A janicsárok vallomása szerint a nagyvezírnek terve volt az ő támadásukkal egyidejüleg a keresztény fősereg ellen síkraszállni – s valóban dél felé meg is jelent a nagyvezír a Kamarai Erdő hátán, de amint megtudta janicsárjai vállalatának rossz kimenetelét, azonnal visszavonult.
„Abdurrahman ezalatt ágyúival üdvlövéseket tétetett a bejutottak tiszteletére. Ő és helyőrségét a félsiker is felbátorítá s mintha ennek azonnal kézzelfogható jelét akarta volna adni, a XVII/18. számú mellékleten 44-el jelzett redoutebeli üteg ellen 7 nagy ágyut állíta fel s ezekkel azt a négy-ágyús réstörő üteget annyira megkárosítá, hogy a nap hátralevő részén szünetelni kellett ennek az ütegnek, sőt az egész éjen át megfeszített szorgalommal egy magas vállvéd (epaulement) építésén kellett dolgozni, mely Abdurrahman 7 ágyúja előtt az üteget eltakarja. A vállvéd szerencsésen elkészült s augusztus 21.-én kettőzött erővel folyt belőle a tüzelés, miután egy közelebb hozandó üteg eszméjével a mérnökök fölhagytak s a tűzérség minden figyelmét erre az ütegre összpontosította. Már augusztus 21.-én délfelé a sarki rondellához (III) igen közel, a tőle a Vérmezőre néző, déli irányba futó kurtinán hatalmas rést ütöttek ennek az ütegnek a lövegei és pedig mélyen le a fal lábához érőt, mert Károlynak az a szerencsés gondolata támadt, hogy azalatt, míg az üteg vállvédje készül, a födött út felső szélét, mely a várfal alját eltakarta, azon az egész darabon, ahol azt a nyugatra nyíló új rést ütötték, ásóval-kapával elhányatta. sőt még augusztus 22.-én is folytathatta e munkát, mert általa mintegy útat nyitott az ezen rés ellen annak idején támadandó rohamoszlop számára. Általában augusztus 21.-ike a szorgalom és megkettőztetett munka napja volt s miután a szerencsétlen nagyvezír egész Ercsi mögé húzódott vissza, Károly az időt felhasználni akarván, 3000 hajdút rendelt ki az első (f) és második várfal (g) között elhúzódó várárok kövekkel és földes-zsákokkal való betöltésére … A Vérmezőre nyíló tágas rés az ostromló sereg tábornokaiba újabb bizalmat öntött. Sokan azt szerették volna, ha Károly rábirja Miksát a várkastély ostromának felhagyására, mert nem hitték, hogy a palotai oldalon többre mehessenek az ostromlók mint eddigelé mentek. Ellenben, ha akár a brandenburgiak volt állását foglalná el a bajor, akár a Vérmezőre nyíló új rés felől támadna, az utolsó általános rohamot hamarosan meg lehetne már kisérteni. Károly e nézetben teljesen osztozott; de hiába – Miksa most már nagy dolgon törte a fejét; elhatározta, hogy túl megyen az „i” falon is, és bármibe kerül, a kastély déli épületeit elfoglalja s e célból tüntetőleges közreműködésre kérte fel Károlyt, aki abba örömest beleegyezett.”