Megjegyzések. Elmélkedések.
A trecséni csatának mindkét félre váratlan és meglepő kimenetele új elhatározások és cselekedetek elé állította a küzdő feleket, elsősorban pedig az egymással szemben álló fővezéreket. Az új helyzetben Heisternek, mint már említettük, elengedhetetlen kötelessége az lett volna, hogy nem várt győzelmét a lehető legjobban kihasználandó, a minél hathatósabb üldözés folytatásaként habozás és késlekedés nélkül a legerőteljesebb offenzívába menjen át, Rákóczira pedig az a feladat hárult, hogy az ellenségnek ezt a szándékát tőle telhetőleg megakadályozza, ami abban az esetben, ha Heister komolyan hozzáfogott volna munkájához, nem lett volna valami könnyű dolog. És Rákóczinak és környezetének, tanácsadóinak dicséretére válik, hogy a kistapolcsányi haditanácskozáson valóban mindenre gondoltak és mindent a lehető legjobban határoztak és rendeltek el, amit a fennforgó körülmények között egyáltalában tenni lehetett.
Ezzel ellentétben Heister elejétől végig nagyfokú határozatlanságot és ingadozást tanusított, mi miatt csakhamar magára vonta a bécsi körök elégedetlenségét, majd határozott rosszalását is. Nagyon elégedetlen volt Heister működésével Savoyai Jenő is, aki bár a nyugati fronton a hadműveletek vezetése minden idejét túlon-túl is igénybe vette, azért nem mulasztotta el a magyarországi eseményekre is minduntalan döntő befolyását érvényesíteni s ő volt az, aki következetesen ellene volt a Magyarországgal való békés megegyezésnek, s ehelyett, mindig az országnak karddal való leigázását propagálta.
A trencséni csata és Nyitra gyors eleste után a herceg, mint közölt levelének a következő jegyzetben foglalt kitételéből kitűnik, számított is arra, hogy az egész magyar fölkelésnek hamarosan vége szakad.
De amikor Nyitra megvétele után Heister már semmiféle eredményt nem tudott felmutatni, elégedetlensége a tábornaggyal szemben folyton fokozódik. Nagyon rossznéven veszi tőle, és nem ok nélkül, hogy a kuruczokat a trencséni csata után nem üldözte elég erélyesen, hogy Heister az említett csata után Pozsonyba, majd onnan Nyitrára s aztán a Dunántúlra ment és csak azután fordította figyelmét a bányavárosok felé. Heisternek ezt a kapkodását erősen kifogásolja és kívánja, hogy ezentúl Bécsből pontosan előírják neki, hogy mit kelljen tennie.
Meg kell azonban itt jegyeznem, hogy, amint az a hercegnek alább közlendő két leveléből kitűnik, Érsekújvár ostromát ő maga ajánlotta s egy héttel később ő maga hagyta jóvá Heister dunántúli offenzívájának tervét, ami mindenesetre az erők bizonyosfokú szétforgácsolásához vezetett. Én a maga részéről a fennforgó viszonyok között sem Nyitra, sem Érsekújvár ostromát, sem Heister dunántúli offenzívájának gondolatát nem tartottam volna helyénvalónak, mert e hadműveletek egyike révén sem volt kilátás döntő eredmények kivívására. Az egyedüli helyes nézetem szerint az lett volna, ha Heister, Rákóczi és Bercsényi, mint a legfőbb kuruc hadvezetők parancsnoksága alatt visszavonuló, s emellett az ellenséges főerőt képviselő csoportokat egyfolytában a lehető legerélyesebben üldözte volna, azzal a feltett szándékkal, hogy azokkal minél előbb újból megütközzék az annyira áhitozott végleges döntő győzelem kierőszakolása céljából, vagy – hogyha Rákócziék az újbóli döntő összeütközés elől következetesen kitérnének, úgy legalább az Ipoly–Poprád vonaláig terjedő terület kézrekerítése által a hadműveletek további folytatására egy az eddiginél jóval előnyösebb hadászati alap teremtessék, ami viszont másrészt a kurucok számára nagy mértékben megnehezítette volna a háború és az ellenállás folytatását. Ezzel szemben Nyitrának, továbbá Érsekújvárnak Savoyai Jenő által inaugurált ostroma és megvétele, mint nemkülönben a Dunántúlnak Heister által szándékolt birtokbavétele a nagy háború és annak végleges befejezése szempontjából nem sokat lendített volna a császáriak helyzetén.
Savoyai Jenő herceg és Thiell közölt levelezése élénk világot vet ama nehézségekre, amelyek a magyarországi császári fővezérlet körül ebben az időben fennállottak. Végre az udvari haditanács megsokalta a dolgot, sarkára állt és október végén Heistert igazoló jelentéstételre szólította fel és feltett kérdéseire pontos választ követelt. Erre a magát mélyen sértve érző tábornagy november 4.-én Nyitrán kelt terjedelmes védekező iratában válaszolt, amelyben pontról pontra megdönteni igyekszik és határozottan visszautasítja a haditanács kifogásait. Ebben az iratban – Markó, A trecséni csata 72. old. szerint – Heister Istennek hálát ad, hogy erőt adott neki tervei végrehajtására és hogy azokat ilyen szép eredmény koronázta. Három hónappal ezelőtt senki sem hitte volna, sem az udvarnál, sem a hadrakelt seregnél, hogy a császári csapatok még a tél beállta előtt benyomulnak a bányavárosokba és hogy az ellenség ereje annyira megfogyott, hogy békét kér. De a fárasztó hadműveletek Heister lovasságát teljesen elcsigázták, ezért kellett neki a trencséni csata után pihenni. Hat nap mulva mégis elérte Szeredet. Ő nem kéjutazási szándékkal ment Pozsonyba, hanem azért, hogy a gyalogságot és a dán csapatokat összegyüjtse és Nyitra ellen vezesse. Különben sem semmisíthette volna meg Rákóczi seregét, mert összefüggő kötelékekkel sehol sem találkozott, csupán kisebb portyázócsapatokkal és rablóbandákkal. Egyébként feladatát már ezért is megoldottnak tekintheti, mert aránylag kis seregével az országnak igen nagy részét foglalta el, és ami legfontosabb: a gazdag bányavárosokat is hatalmába kerítette. Selmecbányára is idejében érkeztek csapatai, mert megtudták akadályozni, hogy Hellenbach, a kurucok főkincstárnoka, tönkretegye a bányákat, amelyeknek jó részét mesterséges árvízzel már elpusztították. – Neheztel a bécsiekre (t. i. az udvari haditanács tagjaira), akik folyton kifogásolják intézkedéseit. – Az udvari haditanács igen felbőszült Heister kemény hangon írt igazoló jelentése miatt és azt javasolta a császárnak, hogy tiltsa meg a tábornagynak az ilyen fegyelmetlen hangú levelezést.
Nem hallgathatjuk el, hogy a Heister igazoló jelentésében foglalt mosakodás és nagyzolás semmikép sem állja meg a helyét, amennyiben az általa felsorolt s a maga érdemeül feltüntetett eredmények nem az ő állítólagos helyes működésének, hanem a kölcsönös helyzetből a császáriakra nézve kedvezően kialakuló viszonyoknak és nem kis részben a magasabb kuruc vezetők nagyobbára helytelen intézkedéseinek és magatartásának voltak betudhatók. A Rákóczi által közvetlenül a trencséni csata után tett intézkedések, mint már fentebb kiemeltük, kiválóan helyesek voltak, de amit ezután ő, de kivált Bercsényi tett, azt a legjobb akarat mellett sem nevezhetjük jónak. Maga Rákóczi egyelőre úgyszólván teljesen kikapcsolódott a hadműveletek intézéséből; őt egyelőre, mint alább bővebben látjuk majd, inkább a külpolitika fejlemények érdekelték, Bercsényi pedig nemcsak teljesen passzíve, hanem úgy viselkedett, mint aki saját árnyékától is megijed. Még csak kísérletet sem tett arra nézve, hogy Heistert a bányavárosok, és a Felvidék elfoglalásában meggátolja, vagy, hogy legalább annak térnyerését megnehezítse. Pedig, hogy ezt Heister határozatlansága, ide-oda kapkodása és célszerűtlen hadműködése mellett bátran és a legjobb eredménnyel meg lehetett volna tenni, ennek legjobb bizonyítéka a Bottyán által ugyanebben az időben elért fényes sikerek, aki a legszebb offenzív szellem által vezéreltetve, keresztül-kasul járt az ellenség által megszállt területen, Heistert hol oldalban, hol hátban fenyegetve, ami sokban hozzájárult ahhoz, hogy a császári tábornagy előretörekvési kedve nagy mértékben megbénult. Bottyán ezúttal újból bebizonyította, hogy hajthatatlan erős karakter és kiválóan ért a magasabb hadvezetéshez és emellett atyai módon is tud gondoskodni csapatjairól, ami természetesen szintén hozzájárult ahhoz, hogy alárendelt csapatjai a bálványozásig imádták és szerették az öreg, sokszorosan kitűnt generálist, akinek minden parancsát örömmel és szinte vakon teljesítették.
Ha nem is ilyen mértékben, de a Dunántúlon Eszterházy Antal is megmutatta, hogy igazi legény a talpán, a kölesdi szép fegyvertény pedig Béri Balogh Ádám homloka köré font újabb babérkoszorút.
Hogy a császáriak oldalán Pálffy nem tudott újabb szép eredményeket felmutatni, ennek leginkább az volt az oka, hogy Heister nagyon is megkötötte az ő kezét, mi miatt az impulziv természetű, helyes ítélőképességgel, nagy cselekvési ösztönnel és akarattal rendelkező és már sok szép fegyvertényre visszatekintő bán, mint láttuk, panaszt is emelt, de ez Heister tirannikus természete mellett mit sem változtatott a helyzeten.
Hogy Nyitra oly gyorsan megadta magát, Érsekújvár pedig mindvégig sikerrel megállta a helyét, az bizonyára nem kis mértékben az illető várparancsnokok kvalitásának is volt betudható. Révay Gáspárnak ama tette, hogy a gondjaira bízott várat már egynapi bombáztatás után feladta, alig menthető. Az itt kivívott gyors siker volt viszont oka annak, hogy Heister az érsekújvári ostromra nem készült fel alaposabban és bár utóbb nagymennyiségű ostromszert hozatott Komáromból, ez már nem sokat lendített a közben teljesen elkedvetlenedett császári ostromló sereg helyzetén s így Heisternek mit volt mit tenni, mint szégyenszemre eltakarodni a bevehetetlennek látszó vár falai alól. Nyitra ostroma különben semmi különös, vagy tanulságos tünetet nem mutat fel.
Ocskay, Bezerédy és Thúróczy átpártolása a császáriakhoz már igen szomorú tünete volt a kurucok szerencsecsillagának igen közeli leáldozásának. Az ily köpönyegforgatás, illetve árulás mindenkoron becstelen cselekedet volt. Ezek az átpártolások nagyon sokat ártottak a kurucok ügyének s ezt tudva, a magasabb császári parancsnokok mindent elkövettek, hogy minél több magasabbrangú kuruc vezért térítsenek a császár hűségére.
A hadjárat végén mindkét részről elfoglalt őrállás-vonalak a következő megjegyzésekre szolgáltatnak okot: Heister mindenesetre örült, hogy legelőllevő csapatjait nagyobb nehézség nélkül Nyitra–Zólyom–Besztercebánya–Zsolna vonaláig tolhatta előre, mi által a bányavárosok birtokát jogosan biztosítottnak vélhette. Ezzel szemben feltűnő, hogy Bottyán a maga őrállásainak jobbszárnyát Véglestől kezdve Divényen át Gács felé lekanyarította, alighanem azért, hogy a Gömörben levő kuruc csoporttal a közvetlen érintkezést és összeköttetést felvegye és fenntartsa. Ahhoz nem férhet kétség, hogy sokkal helyesebben cselekedett volna, ha a gömöri csoport helyett a liptói csoporttal kereste volna az érintkezést, micélból őrvonalát. Véglestől kezdve fel, északi irányba, Rózsahegy felé kellett volna kiterjesztenie; ámde ehhez nem volt meg a kellőszámú csapata, s mint alább látni fogjuk, főkép a magas hegységben előnnyel alkalmazható gyalogságban volt igen nagy hiánya.