Megyjegyzések. Elmélkedések.
Megyjegyzések. Elmélkedések.
Az év első felében a Dunántúlt mindkét fél mellékhadiszíntér jellegével ruházta fel. Az alsó-ausztriai és stájer határ mentén őrt álló császári parancsokok – Nádasdy, Croix, Breuner, Nehem – nagyban véve védőleg viselkedtek, míg a kuruczok dunántúli fővezére, Eszterházy Antal a Rákóczitól kapott igen helyes rendelkezés folytán mára év elején a határon át intézett támadólagos betörésekkel igyekezett a császáriak figyelmét magára vonni, a Dunától északra támadásba átment császári fősereg offenzív erejét tőle telhetőleg megbénítani s ezáltal a felvidéki kurucok helyzetét lehetőleg megkönnyíteni. Ezt a feladatot Eszterházy Antal és derék alparancsnoka, a kiválóan sneidig Béri Balogh Ádám dicséretreméltó energiával hajtotta végre, csak az kár, hogy ez a január eleji gyors és sikeres felbuzdulás és dicséretreméltó tevékenység csakhamar teljesen ellaposodott és csak június elején vetett ismét átmenetileg újabb lobbot Béri Balogh Ádám újólagos ausztriai becsapásának képében.
A nyár folyamán a Heister által inaugurált és a bécsi intézőkörök által elfogadott dunántúli offenzíva révén a Dunántúl egyszerre főhadiszíntérré változott át, mely alkalommal aztán a császáriak váltak támadókká, a kuruczok pedig további erősbítés beérkeztéig védőkké. Ámde Heister a bécsi haditanács jóváhagyásával megállapított offenziváját sem oly gyorsan, sem oly eréllyel nem indította meg, ahogyan ő azt Bécsben kilátásba helyezte, pedig a most már elég nagy számban rendelkezésre álló erők minden esetre indokolttá tették volna gyors és erélyes fellépést.
Eredetileg a tábornagy a régi sablón szerint úgy tervezte támadását, hogy míg ő maga a főerővel Győr mellől Pápa–Sümegen át nyomul előre, addig Nehem táborszernagy a Dráva mellől Nagy-Kanizsán át Keszthely felé előnyomulva, hátban támadja meg a balatonmenti ellenséget. Ámde amikor Heister Eszterházy Antal nagyobbmérvű csapatösszevonásairól és a stájer, illetve alsó-ausztriai határon át tervezett állítólagos újabb betörési szándékáról értesült, előbbeni helyes tervét megmásítva, Nehemet a Breuner tábornokkal leendő mielőbbi egyesülésre utasította. Ez tehát Heister részéről nem támadó, hanem túlságos óvatosságon alapuló védelmi rendszabály volt. Úgy még lett volna értelme ennek az intézkedésnek, ha a Körmendnél egyesült Nehem–Breuner-féle seregcsoportnak Heister azt a feladatot adta volna, hogy a Rába mentén lefelé haladva, az azon a tájon tartózkodó ellenséges erőket a Győr felől a Rába mentén előnyomuló Heister elé, vagyis két tűz közé szorítsa, bár, mint tudjuk, Eszterházynak esze ágában sem volt a Rába mentén komoly harcot elfogadni, s így ilyenformán a Heister által szándékolt offenzivának már kezdettől fogva kilátástalanná, vagy legalább is nem sok eredménnyel biztatóvá kellett válnia. És mivel az ellenség helyt állani és komoly, döntő harcot elfogadni egyáltalában nem volt hajlandó, tényleg úgy állt a dolog, hogy a Heister főerejével Győr mellől akár Székesfehérvár, akár Pápán át Veszprém, avagy Sümeg felé tört volna előre, támadása ez esetek mindegyikében az eredménytelen légdöfés jellegét öltötte volna magára. Már ez az újabb szemlélődés is nyomós bizonyságot tesz amellett, hogy Heister dunántúli offenzivája elhibázott dolog volt, mivel az még legeredményesebb siker esetén sem tudta volna a már évek óta tartó háborút a végleges befejezéshez közel juttatni s így Savoyai Jenő hercegnek erre vonatkozólag az 1322. számú lábjegyzetben idézett, illetve kifejezésre jutott reménye már kezdettől fogva hiú ábránd színében kellett, hogy feltűnjék. Mindezekből azt is megállapíthatjuk, de másrészt nem is csodálkozhatunk azon, hogy a nyugati hadiszínhelyen teljes egészében elfoglalt és lekötött herceg bécsi rövid tartózkodása alatt az akkori magyarországi viszonyokat teljesen és helyesen fel nem ismerhette s így a maga nagy tekintélyével is hozzájárult, hogy a bécsi haditanácskozáson nem Pálffy helyes, hanem Heister célszerűtlen nézete és terve nyerjen a haditanács, majd a császár által is végérvényes szentesítést.
Érdekes és figyelemreméltó, illetve leszögezésre érdemes, hogy a mindenkori osztrák császároknak valahányszor a magyarok leigázását vették tervbe, ahhoz sohasem volt elég a saját erejük, hanem minden idegen segítséget is kellett igénybe venniök. A jelen esetben a dánok, majd a Lubomirszky-féle lengyel csapatok voltak azok, akiknek, illetve, amelyeknek segítségével a bécsi körök a „rebellisek” végső leigázását elintézhetni remélték. Hogy a dánokból az osztrák mértékadó körök mily gyorsan és mily mértékben ábrándultak ki, az Savoyai Jenő hercegnek ugyancsak az 1322. számú lábjegyzetben idézett nyilatkozatából minden kétséget kizáró módon kitűnik és hogy sokkal különbek a lengyelek se lesznek, azt ugyancsak már kezdettől fogva senki sem vonhatta kétségbe.
A Győrnél gyülekező Heister-csoport, a Körmendnél álló Breuner- és az ugyanoda törekvő Nehem-csoporttal szemben Eszterházy Antal eleinte a belső vonalon állott s így bármelyik csoportot választhatta az említettek közül támadása célpontjául, feltéve, hogy ő még mindig komolyan foglalkozott a támadás gondolatával. Hogy Heisterrel, illetve az általa vezetett főcsoporttal nem igen akaródzott neki komolyan kikezdeni, az utóvégre érthető s ezért ő még a császári offenziva megkezdése előtt ereje zömével a balszárnyra húzódott, ahol igen könnyen alkalma lett volna a Körmendnél álló Breunert megtámadni, megzavarni, megverni, vagy legalább is onnan elűzni, még mielőtt az odafelé gravitáló Nehemmel az egyesülést végrehajthatta volna. Ehelyett a kuruc generális jobbnak vélte a Nehem-csoporttal való leszámolást, mi célból nagyon rövid ideig az annak megtámadásával való gondolattal foglalkozott. Ez az elhatározás még mindig és még inkább helyeslésünkre tarthat számot, mit a horvátországi betörés gondolata, hogy ezáltal közvetve elérje azt, amire tulajdonképpen törekedett, hogy t. i. Breuner és Nehem egyesülését megakadályozza. De a legkülönösebb a dologban az, hogy amire ő maga nem akart, vagy nem mert vállalkozni, hogy t. i. az említett két ellenséges seregcsoport egyesülését közvetlen beavatkozás és közbeékelés által meghiúsítsa, azt az elégtelen erőkkel visszahagyott Balogh Ádámtól nemcsak elvárta, hanem szigorúan rá is parancsolt s végül a legérdekesebb a dologban az, hogy közben ő maga a horvátországi betörésről is végleg lemondott. Eszterházynak ez a határozatlansága és ide-oda kapkodása természetesen minden másra, csak elismerésünkre és dicséretünkre nem számíthat, ellenben helyes volt tőle, hogy Somogyit újból visszarendelte az általa önként odahagyott Tóközbe, ha egyébért nem is, de legalább Heisterék bázisának, hadműveleti alapjának, a kiválóan fontos Győr körülzárásának újra felvétele, vagy legalább is szemmeltartása céljából.
Heister ama elhatározását, hogy a vele szemben álló két csoport, az előle kitérő Eszterházy- és a helytállni szándékozó Balogh-csoport közül az utóbbira, mint az időközben Körmendről Szent-Gotthárdra visszahúzódott Breuner-csoportra, mint sokkal veszélyesebbre veti rá magát, mindenesetre helyeselhetjük, azonban kevésbé ama tettét, hogy a Mindszentnél váratlanul keletkezett és csakhamar nagyobb és komoly arányokat öltő összeütközés hallatára ő maga is a rendelkezésére álló egész hadával oda nem sietett, hanem annak nagyobb részét védelmi célokra, a Rába-átkelők megszállására és biztosítására használta fel. Szó sincs róla, ez utóbbi is célszerű rendszabály volt, de annak elrendeléséhez és végrehajtásához igazság szerint csak akkor lett volna szabad hozzáfogni, amikor már Mindszentnél szívós ellenállást kifejtő kurucok megveretése minden kétségen felül állott. Másrészt jogosan felvethetjük azt a kérdést is, hogy a horvátországi betörés eszméjével felhagyott s így biztosan a közelben maradt Eszterházy miért nem ragadta meg az alkalmat, hogy Mindszent és Körmend között váratlanul komoly harcba került császáriakra a maga csoportjával is rácsapjon? Ez esetben nincs kizárva, hogy a máris inkább védő mint támadó gondolatokkal foglalkozó és váratlanul és meglepően két tűz közé jutott Heister hamarosan visszavonulót fuvatott volna, ami legalább is erkölcsi tekintetben óriási sikert és előnyt jelentett volna a kurucokra nézve. A bajbajutott alparancsnok megsegítése különben is oly erkölcsi kötelesség, amelynek teljesítése elől a magasabb parancsnok különösen akkor nem vonhatja ki magát, amikor az az alparancsnok, mint a jelen esetben is történt, éppen a magasabb előljáró nem egészen helyes és kifogástalan rendelkezése folytán került bajba és veszélyes helyzetbe. Ime tehát Eszterházy Antal is csak addig állotta meg elég derekasan a helyét, amíg a kölcsönösen rendelkezésre álló erők tekintetében az ő részén volt a túlsúly, ellenben mihelyt ez a kedvező arány és helyzet megszűnt, ő sem tudott többé a közepest felülmúló tevékenységet és eredményt felmutatni.
A mindszenti ütközetre vonatkozó, rendelkezésünkre álló császári és magyar adatok között igen lényeges eltérés mutatkozik. Az elég homályosan megfogalmazott s így sok kétségre és bizonytalanságra alkalmat adó hivatalos osztrák forrásból az tűnik ki, hogy a puskaropogás hallatára Heisternek az volt a legelső gondja, hogy a Rába-átjárókat biztosítsa s csak azután intézkedett a váratlanul nehéz helyzetbe került Croix tábornok megsegítése iránt, aminek aztán az lett az eredménye, hogy tetemes erő elhasználása után „a biztonság kétségtelenné vált.” Hogy e homályos megállapítás és az ezt megelőző „nagy erőelhasználás” kitétele alatt a munka szerzője tulajdonképpen mit is ért, és hogy azzal mit akart kifejezésre juttatni, azt bajos volna meghatározni. Fontos még ennek a forrásnak az a megállapítása is, hogy végül Heister mindössze 150 önkéntessel maradt vissza Körmendnél. Igy tehát határozottan téves Thaly Kálmánnak főleg a Labancz Napló nyomán keletkezett ama beállítása, hogy végül Heister „egész táborával” beérkezék a tévesen Praynernek (Breunernek) mondott Croix megsegítésére.
Hogy Heisternek nem lehetett az az érzése, mintha Körmendnél illetve Mindszentnél csapatjai döntő sikert vívtak volna ki, legjobban mutatja az a furcsa elhatározása, hogy a megvert ellenség üldözésével mit sem törődve, egész hadával már nem előre, hanem hátrafelé, Sárvárra vonult és további gondja is nem az offenzíva folytatása, hanem nagymérvű biztonsági és védelmi intézkedések megtétele volt. A tábornagynak több mint két heti rábamenti tétlen veszteglése semmivel sem indokolható s a legnagyobb mértékben elítélendő. De másrészt Eszterházy Antalnak ama elhatározását sem helyeselhetjük, mely szerint ő megint csak előszedte a Horvátországba való betörésnek mát ismételten elvetett és újból felvett szerencsétlen eszméje. Pláne most, hogy időközben Nehem tábornagynak a horvát csapatokkal az egyesülést Heisterrel végrehajtania sikerült, neki Horvátországban egyelőre nem volt mit keresnie, annál kevésbé, mert oda való elvonulásával Heisterék előtt teljesen szabaddá tette volna az utat, úgyhogy azok bármely irányba szabadon nyomulhattak előre. Hogy a tábornagy nem ezt tette, hanem ok nélkül általános visszavonulót fúvatott és hosszabb tétlenségre kárhoztatta csapatjait, ez nagy mértékben megkönnyítette Eszterházynak ama legújabb és tegyük hozzá feltétlenül helyes elhatározását, hogy horvátországi kalandos tervéről végre végérvényesen lemondva, nemcsak a helybenmaradást határozta el, hanem ellenkezőleg tüntetőleg és fenyegetőleg egészen közel az ellenséghez vezette hadait, portyázó különítményeit pedig jó messzire előre az ellenség hátába irányította, akire ez a merész cselekedet oly nagy hatással volt, hogy tétlensége és tétovázása ezáltal még nagyobb mértéket öltött, olyannyira, hogy az még a különben elég türelmes bécsi udvari haditanács ideges közbelépését is maga után vonta. Heister persze igyekezett tétova magatartását megindokolni és szépítgetni, de ennek az erőltetett kimagyarázásnak semmi komoly alapja nem volt. Ereje úgy létszám, mint minőség tekintetében az ellenségét jóval fölülmúlta, azonkívül neki tűzérsége is volt, mely fegyvernem meglehetősen imponált az azt nélkülöző kuruc csapatoknak. E sokat jelentő fölénye érzetében Heister bátran nekimehetett volna a vele szemben Kis-Cell tájékán álló Eszterházynak, de ő azt úgy látszik nem merte megtenni s az udvari haditanács által nyugalmában megzavarva, s mivel közben minden bizonnyal Eszterházy elvonulásáról is biztos hírt kapott, végre mégis rászánja magát a további előnyomulásra, még pedig Sárvártól két egészen divergáló irányban, Vasvár és Pápa felé. Hogy miért tette ezt? annak csak ő volna a megmondhatója. Croix tábornoknak Pápára irányítását úgy látszik a Győrből elindított erősbítések biztonsága érdekében tartotta szükségesnek, de ez kétségkívül felesleges óvatosság színében tűnik fel. Egyébként Heisternek látszólag még most sem volt valami nagyon sietős a dolga, mivel a szükségesnek vélt erősbítéseket oly későn indíttatta el Győrből, hogy azok csak július 26.-án, tehát egyheti késedelemmel érkeztek meg Pápára.
Eszterházynak fenti, dicsérőleg elismert merész magatartása nem sokáig tartott, mert az ellenség megmozdulását be sem várva, sietve vonult vissza Zala vármegyébe. Hogy miért oda és nem inkább Veszprém–Székesfehérvár irányában a Duna felé, ahonnan a fejedelemtől és Bercsényitől sürgősen kért tetemes erősbítések beérkeztét várhatta, annak csakis ő volna a megmondhatója. Igaz, hogy ezen mozdulata által Heisteréket maga után vonva, egyidőre az ellenséget is elterelte a Duna mellől, de ez csak véletlenül történt így; ennek bekövetkezésére bajosan lehetett előre biztosan számítani.
Heister, Eszterházy visszavonulási irányáról hírt véve, pápai csoportját is déli irányba, Sümeg felé irányította s aztán hadának egy részével a balatonmenti Györökig nyomult előre, azonban alighanem a pölöskei nagyobb kuruc haderő jelentéléről tudomást szerezvén, úgy látszik, hamar megbánta „merész” tettét, mert sietve vonult vissza Sümeg tájékára, ami viszont Eszterházynak növesztette meg ismét hirtelenül a szarvát s így a két ellenfél Sümeg tájékán hamarosan ismét szembekerült egymással, de ahhoz, hogy komoly, döntő harcba bocsátkozzanak, egyiknek sem volt kedve s a rettenthetlen hírű császári fővezér is jobbnak látta a nem valami erős sümegi várat, mint a merészen tőszomszédságába furakodott ellenséges sereget legközelebbi hadműveletének célpontjává választani és másrészt Eszterházy is jobbnak tartotta a kurucai által is jobban kedvelt kis háborúsdi folytatását, mint a döntő küzdelem kierőszakolását s így a megostromolt Sümeg felmentését meg sem kisérelvén, felszedte sátorfáját és csendben elvonult a Balaton felé. És a bősznek ismert, de most már jámbor és türelmes Heister nyugodtan hagyta őt odébb állani, mert a császári híres hadvezés most már nem az ellenséges haderők tönkretételét, hanem mind több város elfoglalását és minél nagyobb dunántúli terület pacifikálását tartotta főfeladatának. De gustibus non est disputandum, de hogy nem ez volt az igazi mód az ellenfél akaraterejének végleges megtörésére, ahhoz azt hiszen nem férhet kétség.
A tervbevett pacifikálás nagy munkájának első etapjául Heister, – miután előzőleg hadát, az eddigi, képzelt túlságos fáradalmakra való tekintettel, felfrissítendő, ismét Pápára vezette vissza, – a Balaton birtokbavételét tűzte ki; mindenekelőtt a magyarok eme büszkeségét, a magyar tengert akarta teljes biztonságban kebléhez szorítani; e célból rendelte el annak kettős átkarolását, illetve megkerülését egyrészről Fonyódig, másrészről Siófokig terjedőleg. De az átkozott, irígy Eszterházy nem engedte meg, hogy ez símán, bántódás nélkül menjen végbe. Közbejött ugyanis egy másik fontos tényező, Bottyán megjelenése a dunamenti láthatáron, ami aztán úgy Heistert, mint Eszterházyt mágnesként arra felé vonzotta. Eszterházynak ama elhatározása, hogy a sokkalta erősebb Heisternek Palotánál útját állja, mindenesetre szép és férfias elhatározás volt, mely azonban a fennálló viszonyok mellett már kezdettől fogva a biztos kudarc jegyében indult meg, s miután Eszterházy nemsokára ezután a Balaton másik vége tájékán Kis-Komáromnál a Veterani vezette másik császári csoport részéről is érzékeny veszteséget szenvedve, újból döntőleg megveretett, most már tulajdonképpen nyitva állott az út a császáriak részére akár le egészen a Dráváig. És Heister csapatjait alighanem hamarosan meg is indította volna arra felé, ha nem jelenik meg közben a Duna mentén annak túlsó partján az a nagy mumus, a barát és ellenség által egyformán nagyra tartott öreg Vak-Bottyán, akinek karja és kardja erejét és hatalmát már maga Heister is oly sokszor érezhette és kitapasztalhatta. Csakhogy Rákóczinak e legkiválóbb hadvezére ezúttal csak csupán fenyegető és nem egyúttal valóban veszélyes mumusnak is bizonyult. Pfeffershofen budai várparancsnok kiválóan ügyes ellenrendszabályai által kelleténél jobban befolyásolva, a tapasztalt, öreg, eddig semmiféle nehézséget és lehetetlenséget nem ismerő kuruc generális, ez egyszer, anélkül, hogy valóban igazi és megmásíthatatlan oka lett volna reá, annyira meghökkent, hogy kapott feladatát szegre akasztva, egészen más irányban és más módon vélt annak eleget tehetni. A nagy Bottyán-magasztaló Thaly Kálmán a kuruc generális e lépésében is nagy hadvezéri tulajdonságot és sikert vél felfedezhetni, amennyiben Bottyán észak felé vonulásának tulajdonítja Heisternek a Felvidékre történt visszatérését, de ez, mint később bővebben kifejtjük majd, nem valószínű. Az én nézetem szerint Bottyán helyesebben cselekedett volna, ha elég szépszámú seregével minden áron a Dunántúlra átjutni igyekezett volna, ahol az, a generálisok ottani nagy népszerűsége folytán, bizonyára csakhamar még jelentékenyebben megerősödve, a legszebb sikerre való kilátással vehette volna fel a harcot a nagy garral hirdetett offenziváját most már úgyis csak ímmel-ámmal folytató Heisterrel.
Ismerve Bottyánnak a hadműveletek minden ágában való magasfokú rutinját és minden nehézséget aránylag könnyen leküzdő erelyét szinte biztosra vehetjük, hogy hadainak átkelését, ha nem is Duna-Vecse–Földvár tájékán, hanem valamivel lejjebb, Paks és Tolna között minden bizonnyal számot tevő nehézség és veszteségek nélkül végrehajthatta volna s akkor Heister ege a Dunántúlon hamarosan végkép befellegzett volna. Miután ez nem történt meg, de másrészt Bottyánnak csupán a Duna mentén való megjelenése elég volt ahhoz, hogy a császári tábornagy, tulajdonképpen nagyobb eredményt fel nem mutató offenziváját végkép beszüntesse, joggal mondhatjuk, hogy ez a dunántúli hadjárat a két fővezérnek egymással szemben táplált nagy respektusának jegyében s valójában igazi kézzelfogható eredmény nélkül zárult le.
