Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
A romhányi csatát közvetlenül megelőző események közül a legfeltűnőbb jelenség, hogy a messzemenő, vagyis hadászati értelemben vett felderítést mindkét fél teljesen elhanyagolta. Így történhetett aztán, hogy Rákóczi hadseregével Romhányhoz érve, csapatjainak annak környékén éjjelezés céljából a táborbaszállást rendeli el, míg Sickingen állítólag, úgyszólván az utolsó pillanatig még mindig azon töri a fejét, hol és hogyan csaphatna rá Eszterházy Antalra, aki azt a csúfságot követte el vele, hogy őrvonalát észrevétlenül és bántatlanul áttörte. A császáriak részéről a messzemenő hadászati felderítés elhanyagolása kevésbbé lephet meg bennünket, hiszen ők ezt a tevékenységet eddig is nem annyira külön e célból kiküldött csapatok, mint inkább kémek által végeztették, de a kurucok ép ebben a szolgálati ágban az egész háború folyamán, tehát már évek óta oly kiváló teljesítményeket mutatták fel, melyek sokszor egyenesen bámulatba ejtik az embert. Azért joggal meglephet bennünket, hogy Rákóczinak csak akkor jutott eszébe földerítés céljából egy gyengébb osztagot Vadkert felé előreküldeni, amikor már az említett helyiségnél a táborszállást elhatározta, mire nézve egyidejűleg a tábort kijelölő tisztek előreküldése által a szükséges előintézkedéseket is megtette. Ellenséges behatáson kívül töltendő táborozás céljára a Lókus-patakon túl, Romhány északi fele mellett elterülő tereprész mindenesetre alkalmasnak igérkezett, de ugyanott még csak félig egyenértékű ellenséggel is harcot, csatát elfogadni az azt félköralakban körülvevő mocsaras talaj miatt, mely kényszerített visszavonulás esetén, egyenesen katasztrófálissá válhatott, már kevésbbé volt ajánlatos és így csodálkoznunk kell, hogy Rákóczi az ellenség közeledéséről szóló jelentésre előbbeni intézkedését meg nem változtatta s így a csapatok ugyanazon a helyen, Romhány északi felének kijáratához közel vonultak fel a harchoz is, amely eredetileg csupán éjjelezés céljából lett számukra kijelölve, holott jó lett volna legalább addig előbbre vonulni, hogy a Puszta ároknak nevezett mélységi vonal a hadsereg arcvonala elé jusson, amihez még elegendő idő állott rendelkezésre. Az ottani terep harcászati előnyeitől eltekintve, ez a rendelkezés egyúttal a hadseregnek annak hátában is sokkal jobb és nagyobb mozgási szabadságot biztosított volna, mint háttal közvetlenül a Lókus-mocsárra támaszkodva, ahogyan az a valóságban történt, ami egyenértékű, energikus és döntést kereső ellenség által történt megveretés esetén igen könnyen katasztrófális következményekkel járhatott volna. Mindenesetre azonban elismerésreméltó, hogy Rákóczi nem tétovázott, hogy a feléje előnyomulásban jelentett ellenséggel a küzdelmet felvegye, amire különben számottevő túlereje érzetében joggal és könnyen el is határozhatta magát.
De talán még nagyobb elismeréssel adózhatunk Sickingennek, aki a harc színhelyére érve, nyomban flott támadás végrehajtására határozta el magát, dacára annak, hogy a csapatjai által elért dombsorozatról a már felfejlődött ellenség jelentékeny, mint utóbb kiderült, nyolcszoros túlerejéről győződhetett meg. Rendes körülmények között természetesen ő is arra törekedett volna, hogy az ellenség külső, védtelen, vagyis balszárnyát átkarolólag megtámadva, az ellenséget a felsőbodonyi mocsarakba beleszorítsa. Ehhez azonban neki elegendő ereje nem volt; azonkívül jobbszárnyát az ellenséges balszárny máris jóval túlszárnyalta s így inkább a másik, a mocsár által védett balszárnnyal igyekezett valamit elérni. Hogy ez mily veszedelmes vállalkozás volt, mutatja az a körülmény, hogy az őt nyugatról túlszárnyaló ellenség támadásba átmenve, csapatjainak legnagyobb részét nemcsak nyomban zavarba és rendetlenségbe hozta, hanem a mocsárba is beleszorította. Ha ezzel egyidejűleg Rákóczi jobbszárnya is megteszi kötelességét és kellemetlen, vastag füstfelhőt okozó, de tulajdonképpen hatástalan puffogtatás helyett* ő is energikus ellentámadásba megy át, úgy az itt túlvakmerően harcbabocsátkozott császáriaknak valóban még hírmondója is alig maradt volna. Sőt még ennyi sem kellett volna az üdvösséghez, hanem csupán az, hogy a nagy elánnal munkához fogott lengyelek és svédek ne állottak volna meg teljes eredményt és dicsőséget igérő munkálkodásuk útja közepén, hanem immár feltartózhatatlan rohamukat a mocsár széléig folytatván, a császáriakat úgyszólván utolsó emberig beleszoríthatták volna a menekülést majdnem teljességgel kizáró mocsárba. Az ám, de mihelyt Sickingen podgyászvonatának éle a dombtetőn megjelent, a zsákmányszerzés vágyának ördöge annyira erőt vett a közelálló lengyel katonákon, hogy a fontosabb dolgot, a harc folytatását és annak révén a végső győzelemnek, mint már szinte éretté vált gyümölcsnek learatását szegre akasztva, a fosztogatás és zsákmányszerzés csúnya, piszkos munkájához fogtak s így a már kézben tartott kövér lúd helyett csupán annak néhány értéktelen tolla maradt a kezükben. Kár is volt Rákóczinak a csatát megelőző napon tartott hadiszemléje alkalmával mindkét idegen segítőcsapatát, a svédeket és lengyeleket a hadizsákmány közelségére figyelmeztetni. Ehelyett jobb lett volna, ha valamennyi csapatját a legszigorúbban mindennemű zsákmányolástól eltiltotta volna, amíg a végső győzelem minden kétséget kizáró módon biztosítva nincs. Sőt még akkor is csak az ő határozott engedelmével lett volna szabad az előre szabályozott, nem pedig a rendszertelen fosztogatást megengedni.
Markó írja id. m. 24. oldalán: „A viaskodás valamennyi szemtanú szerint rendkívül heves volt. Fülsiketítő ágyú és puskaropogás, a mocsárban vergődő lovasság ordítozása, a kurucok diadalkiáltása töltötte be a sűrű lőporfüsttől terhes s a januáriusi ködben már szürkülő levegőt. Szemtanú leirása szerint a füst oly sűrű volt, hogy a szomszédos csapatok egymást alig láthatták.”
Úgy a kuruc, mint a császári csatarend megalakításának módjával egyetérthetünk. Helyes volt, hogy Rákóczi a hadakozásra kiválóan alkalmas, harcedzett és harcvágytól áthatott lengyeleket és svédeket a döntő támadás végrehajtására kijelölt balszárnyra, a nagy és kemény harc vívására kevésbbé alkalmas kuruc hadakat pedig a Lókusmocsár védőszárnyai alá helyezte. És az is indokoltnak látszik, hogy a Sennyey- és Draguly-huszárezredeket, bár azok haladtak a menetoszlop élén, a csatarendben, mint szívós harc vívására kevésbbé alkalmas csapattesteket, mintegy tartalékviszonyba a második harcvonalba rendelte. Hasonlóan intézkedett Sickingen is, az Ocskay- és Secuia-könnyű lovas ezredeket a második vonalba, a komoly szívós harc vívására legalkalmasabb vasas vértes ezredeket az első harcvonal jobbszárnyára állítván.
Nagy mulasztást követett el Rákóczi és Károlyi, hogy a császáriakat szemük láttára nyugodtan hagyták felvonulni és, bár ők már jóval előbb érték el a korábban befejezett felvonulás révén harckészségüket, csak ennek megtörténte után adtak jelt, hogy parancsot a lengyelnek a támadás megindítására. ha ez a támadás a császáriakat már felvonulás közben érte volna, úgy azok sorain és csapatain alighanem nagy zavar és rendetlenség s ezek nyomán csakhamar teljes fejetlenség vett volna erőt.
Ámde a csata későbbi stádiumában is hiányzik a kurucok részén a biztos, céltudatos irányító kéz. Helyesen jegyzi meg Markó id. m. 24. oldalán: „A kurucok és szövetségeseik „belemerülve a fosztogatás gyönyöreibe, nem törődtek többet a megvertnek vélt ellenséggel. Hiányzott az egységes vezetés, hiányzott az a parancsnok, aki a csata első vonalában állva,* a helyzetét józanul áttekinteni s aszerint intézkedni képes lett volna. Sehol sem találjuk nyomát annak, hogy akár Rákóczi, akár Károlyi, a csata menetére bármilyen befolyással is lett volna. Az első, szerencsésen megindított és lendülettel végrehajtott összecsapás után, a kurucoknál minden felső és középső vezetés megszünt. Az ezredek, századok a küzdelem további során saját szakállukra verekedtek és – fosztogattak – nem törődve azzal, hogy közvetlen közelükben mi történik.” Hát ez bizony szomorú jelenség, amiért elsősorban Rákóczit és Károlyit terheli a felelősség, mert nekik kellett volna e tekintetben jó példával előljárni és ha mással nem, legalább a még teljesen intakt Sennyey- és Draguly-ezredeknek idejében történő harcbadobásával a svédek megállása és a lengyelek fosztogatásával megfeneklett harctevékenységnek új tápot és lendületet adni. Bizony gróf Saint-Croix tábornok sokkal nehezebb, sőt majdnem mondhatni kétségbeejtő viszonyok között megmutatta, hogy mire képes, mit érhet el egy magasabb parancsnok, ha idejekorán jó ötlete támad és azt következetes energiával végre is hajtja. De vajjon valójában mit is tett és mit is ért el Saint-Croix bravúros fellépésével a császáriak legvégső szükségének úgyszólván tizenkettedik órájában? Mindössze alig 200 főt számláló dragonyos ezredével, amelyhez a már alaposan megtépázott Althann-dragonyosok is csatlakoztak tettvágyó parancsnokuk által feltüzelve, megfordította a romhányi csata sorsát, amelyet Rákóczi és emberei már teljesen megnyertnek hittek; ő ezzel a legfeljebb 300 emberrel megmentette a többi 1000–1200 főnyi császári csapatokat a biztos pusztulástól, sőt tulajdonképpen végeredményben ő nyerte meg fentemlített maroknyi hadával a romhányi csatát Rákóczinak 10–12.000 emberével, tehát, ha szorosan vesszük, 30–40-szeres túlerejével szemben. És mi szívből sajnálhatjuk, hogy ezt a remek huszárcsínyt nem a mi emberünk, nem a mi vérünkből való hadvezető követte el, de ez nem gátolhat meg bennünket, hogy az igazi érdem előtt földig meg ne hajtsuk az elismerés zászlaját. Áldott erőslelkű, vitéz Saint-Croix a te neved és emléked örökkön-örökké szent marad minden, bármely nemzethez tartozó igazi katona szíve számára!
Ez nem volt éppen feltétlenül szükséges. Valamivel hátrább fekvő, jó áttekintést nyujtó pontról még nyugodtabban lehetett volna a helyzetet megítélni és a szükséges intézkedéseket megtenni.
Saint-Croix vitézi tettének nagy hordereje és következménye annyira hihetetlennek látszott, hogy Rákóczi, Károlyi, felocsudva a történtekből, szinte kétségbe vonták, hogy a romhányi csatát a kurucok és szövetségeseik vesztették volna el. Ez szolgált okul, hogy a fejedelem emlékirataiban az 1685. számú lábjegyzetben foglalt idézet szerint utólag a romhányi csatát majdnem saját győzelmének könyvelte el. Ennek nyomán aztán a későbbi történetírók, elsősorban Thaly, bizonyos tekintetben szintén abba a kerékvágásba akarták terelni a dolgot, s műveikben a romhányi csatát eldöntetlen viaskodásnak tüntették fel. Ez a vita még most sincs végérvényesen eldöntve. Szükségesnek és jónak látom ezért teljtartalmúlag ideiktatni azt, amit Markó erről a kérdésről id. m. 33–37. oldalán írt: „Nehéz megállapítani – mondja Markó – hogy a romhányi csatát ki nyerte meg?* Az ütközet első felében az előny a kurucok részén volt s már úgy látszott,* hogy a teljes győzelem is a kezükben van. Croix gróf tábornok öntevékeny közbelépése azonban a császáriak javára billentette a mérleget.* A fosztogatásba belemerült, laza fegyelmű kuruc csapatok ezután már kevés ellenállást tanusítottak s a visszavonulást ők kezdték.* Viszont a császáriak nem aknázták ki teljesen sikerüket a csata második felében, mert sem a kuruc visszavonuló seregrészt nem követték,* sem pedig a Lókus túlsó partján gyülekező seregrészt nem támadták.* S amikor a kurucok végleg elvonultak, Sickingen csapatai a csatatér rövid átkutatása után – re bene gesta – hazatértek Vadkert, illetve Szécsénybe.* Hogy milyen zűrzavaros fogalmak és benyomások uralkodtak közvetlenül a csata után annak lefolyásáról a kuruc vezetők fejében, annak humoros, de találó kifejezését olvassuk Ottlyk György főudvarmester 1710 január 27.-én kelt levelében.* aki a csatát röviden így jellemzi: „Németet az elmúlt szerdán megvertük dicsőségesen, de a harchelyről gyalázatosan elszaladtunk.”
Nekem erről, mint alább bővebben kifejtem majd, megvan a magam egészen határozottan kialakult véleménye.
De csak látszott.
Ez volt az, amiről azt szokták mondani, hogy a végén csattan az ostor És ez az ostorcsattanás kétségtelenül a császáriak győzelmének végső akkordját jelentette.
Ezzel azt hiszem, eléggé jelét adták annak, hogy a csatát nem ők, hanem a császáriak nyerték meg, ha nem is fényesen, hanem csak kínos-keservesen, – mint a német mondja: mit Ach und Krach.
Ez nem felel meg a valóságnak, mert maga Markó is mondja id. m. 27. oldalán, hogy „a kuruc huszárságot Saint-Croix csapata a mocsár szélén utolérte és legázolta.” És ezeket a szavakat és a 748. oldalon Markótól szószerint átvettem.
De vajjon, kérdem, mivel tették volna azt? Saint-Croix csapata a derekas munkában valószínűleg utolsó erejét is megfeszítette, Sickingen pedig örülhetett, hogy a posványból nagynehezen kievickélt vérteseinek kicsiny maradékát még egyáltalában sorba és rendbe szedhette.
Hát Rákócziék nem hasonlóan cselekedtek, amidőn még aznap, anélkül hogy az ellenség hajszolta, vagy akárcsak követte volna őket, a 13 km.-nyire fekvő Gutáig vonultak vissza? Igyekezzünk ellenségnek, barátnak egyaránt lehetőleg egyforma mértékkel mérni!
Történelmi Tár, 1888. évf. 375.
„A taktikai sikert – írja folytatólag Markó – kétségkívül Sickingennek kell odaitélnünk. Aránylag kis lovascsapatával elűzte a harcmezőről azt az ellenfelet, amely nyolcszoros túlerővel birt s azonfelül gyalogsággal és ágyúkkal rendelkezett, szóval olyan fegyvernemekkel, amelyek a mocsaras talajon nehezen mozgó lovasság felett feltétlenül előnyben vannak. A harc mezeje az ő birtokában maradt, mert bár Vadkertre hazament, de a kurucok ide vissza nem tértek s a csata után harmadnapra a mocsárban maradt hadiszekereket „az német parasztsággal vitethette az vadkerti sánczba.”* Sickingen a bécsi udvari haditanács megállapítása szerint is győzelmet aratott.* Ez a felfogás érthető is, mert mint tudjuk, Sickingen csupán Károlyival szándékozott megütközni s most a fejedelem egész seregével keveredvén harcba, a csatatérről azt is elűzte. Valószínű, hogy ha nagyobb haderővel rendelkezik, követte volna a fejedelem seregét, így azonban megelégedett helyi sikerével.
Szaniszló Zsigmond naplója.
A Wienerisches Diarium 1710. évi 680. száma a csatát „ein herrlicher Sieg”-nek mondja. – Mi tagadás benne, az is volt az, de hogy a vége az lett, az nem Sickingen, hanem gróf Saint-Croix tábornok érdeme.
„Nehezebb kérdés azonban eldönteni, hogy a stratégiai siker kinek a zászlójához fűződött. Thaly* és az ő nyomán haladó későbbi történetírók szerint Rákóczié a pálma, mert a csata eredménye újból megnyította az utat a kurucoknak Érsekújvár felé.* – Rónai Horváth Jenő* viszont megállapítja, hogy a győzelem hadászatilag a császáriaké lett azáltal, hogy Rákóczit hadműveleti tervének végrehajtásában megakadályozták s ő a megkezdett támadó hadjáratát nem folytathatta. – E két ellentétes nézet között középútnak tekinthetjük a „Feldzüge des prinzen Eugen von Savoyen” ezzel foglalkozó fejezetének megállapítását, amely szerint a romhányi csata egyik részről sem birt nagyobb kihatással a későbbi eseményekre. A császáriak kis létszámukra való tekintettel a győzelmet sem harcászatilag, sem hadászatilag nem aknázhatták ki; a kurucok viszont néhány nap mulva már újból összegyülekeztek s készen állottak további küzdelemre.* Hogy mind a két fél a maga győzelmének minősítette a csatát, kitűnik abból is, hogy úgy a császáriak, mint Rákóczi is Te Deummal ünnepelték a győzelmet. Müholl von Bösinge alezredes említi Savoyai Jenő herceghez Losoncról írt jelentésében: „in Vadkert ist hierauf am 23. das Te Deum Laudamus celebrirt worden.”* A fejedelem fennhatósága alá tartozó országrészben pedig mindenütt hálaadó istentiszteletet tartottak a győzelemért. Bercsényi Kassán tartott Te Deumot. Sréter Eperjesről jelenti Bercsényinek, hogy február 12.-én a szepesi várban is Te Deumot celebráltak.* A fejedelem és környezete még később is győzelemnek minősítette a romhányi eredményt. Eszterházy Antal tábornagynak Aszód–Hévizről írja január 24.-én:* „…mink is szintén úgy elénekelhetnénk az „Te Deum Laudamust”, mint az franczia az elmult nyári harczáért: mert Isten jóvoltábúl mind magunk nemzetbeli hadainknak, mind az idegen nemzeteknek nemhogy fogyott volna, de nevekedett szívek, s el sem oszlott; s ha az ellenség megint összevervén magát, reánk akarna gyünni: bizonyára a harczot kerülni nem fogjuk. Melyre nézve már én itt addig csak fogok subsistálni, míg ezen az vármegyén valamely pénzt szedhetek az idegen hadak számára. Ha azért az idő alatt vagy az Dunántúl lévő német, vagy az Garam mellyéki, erre felé találna gyüni, vagy nyomulni: légyen Kegyelmed oly készen, hogy mihent hírét hallja, – velem magát conjungálhassa; arra in illo casu egyéb ordert se várjon…” …Majdnem egy hónappal később, amikor tehát már kellő idő elmult ahhoz, hogy az eseményeket ne az első benyomások szubjektív befolyása alatt, hanem tárgyilagosan itélhessék meg, február 14.-én a fejedelem ezt írja Pápay Jánosnak a csatáról:* „22. January Romhány nevű helységnél rajtunk jövén az ellenség, – mind az idegen segítség, mind nemzetünkbűl álló hadaink oly kemény harczot tettek, hogy harmada alig maradván meg az ellenségnek, s egy része hátat adván, szaladott; és amidőn egészben megmaradásokrúl desperáltak volna: hirtelen hadaink között történt confusió miatt, az kezünkben lévő győzedelem elhagyásával, hadaink recedáltanak; mindazonáltal, noha Istentűl már mutatott győzedelmünk teljességére nem mehetett, mindazonáltal az ellenségnek sokkal nagyobb romlásával, mint hadaink számában lőtt kárunkkal, végződött… De ezzel is hadaink szíve el nem csüggedvén, nemzetünk szabadulására felvett mostani expeditiónkban auxiliáris hadainkkal együtt újobban egy corpusban lévén, az ellenséggel újabb és csakhamar következő ütközetre készek.* És mivel tovább is Isten segítsége által ellenségünk ellen teendő operatiókra nézve bizontalanok vagyunk: ezen a földön mennyi ideig késhetünk? az maga correspondentiáit Eger felé folytassa Kegyelmed…”
Hadtört. Közlemények, 1895. évf. VIII. köt. 439.
Ez, sajnos, szemenszedett valótlanság. Érsekújvár sorsa a romhányi vesztett csata folytán nem hogy javult volna, hanem ellenkezőleg, igen nagy mértékben rosszabbodott, amint azt a következmények hamarosan meg is mutatták.
Magyar hadi krónika, II, 380.
Feldzüge… XII, 489: „Der Sieg bei Romhány konnte der ganzen Lage nach auf die späteren Operationen keinen wesentlichen Einfluss üben, wie denn überhaupt die vielfachen, beinahe regelmässigen Niederlagen der Malcontenten, die Entscheidung und den Abschluss des taurigen Krieges bisher noch nicht näher gerückt hatten. Die geringe Zahl der in Ungarn stehenden kaiserlichen Truppen erlaubte niemals, den geschlagenen Feind nachhaltig zu verfolgen und seine Haufen zu vernichten; in der Niederlage zerflossen freilich jedesmal die Kuruczenschaaren, aber ungehindert und unverfolgt, fanden sie sich in der Regel wenige Tage später wieder an irgend einer entfernteren Stelle des Landes zusammen. So konnte Rákóczi auch wenige Tage nach dem Treffen bei Romhány sich abermals concentriren und anschicken, die Ausführung seiner Absichten ein zweites Mal zu versuchen.”
Nevezett alezredes jelentései Losoncról, 1710 jan. 25-ikéről és 29-ikéről. Kriegs-Archiv. Feldakten Ungarn 1710–1–16. és 1710–1–20.
Nemzeti Muzeum: Thaly gyüjtemények, Fol. Hung. 1389/15–384. – Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy ezek nagyobbára felülről megrendelt hálaadó istentiszteletek voltak a nép megnyugtatása és további kitartásának fokozása céljából.
Archiv. Rákócz. III, 10.
Archiv. Rákócz. III, 551.
Azonban sajnos, nagyrészt ez is csak szépítgetés és önámítás volt, mert mint alább látni fogjuk, sem a saját, sem az idegen csapatokra biztonsággal többé építeni nem lehetett s az utóbbiak hamarosan el is hagyták az orzságot.
„Mindezt figyelembe véve – írja folytatólag Markó – arra a meggyőződésre juthatunk: hogy a romhányi csata Rákóczinak több eredményt hozott, mint a császáriaknak.* Ezek legfontosabbikának tartom azt a körülményt, hogy csapatai eddigi szokásaitól eltérően nem széledtek széjjel, hanem már rövid idő mulva újból harcrakész állapotban voltak. Ez azt bizonyítja, hogy nem egy vesztett csata sajgó benyomásával széledtek szanaszét a küzdelem helyéről, mint pl. a trencséni vereség után (1708. augusztus 3.), hanem kishitűség és fejvesztettség helyett ezúttal talán a további küzdelmekben vetett bizalom derengett az egyébként nyomorúságos viszonyok között tengődő kurucok lelkében.* Érsekújvár megszabadult – legalább egy időre – a császáriak szorongatásától* s az 1710. év első felében több olyan kisebb-nagyobb ütközetről olvashatunk, amelyek bizonyságot tesznek a kuruc sereg vállalkozó szelleméről.* A császári vezérek is így itélték meg a kurucok helyzetét, ami Sickingennek ismételt jelentéseiből kitűnik, amelyekben sürgős segítséget és támogatást kér Bécsből. Egyik jelentése minden kertelés nélkül beismeri a kuruc sereg főlényét.”*
És ezt kissé erőltetett következtetésnek tartom. Igazi, kézzelfogható eredményt ez a csata egyik félnek sem hajtott, erkölcsi téren pedig a pálma inkább a császáriakat illette, mint Rákócziékat, akik sokszoros túlerejük dacára a csatatér odahagyása által nyiltan is elismerték a császáriak főlényét.
Kérdem, hogy a romhányi csatatér nem éppen épületes formában történt odahagyásának el nem tagadható ténye tényleg alkalmas volt-e a jövőt illetően bárminemű bizalom és bizakodás gerjesztésére?
Ezt a megálapítást igazán nem tudom, hogy mire alapítja Thaly s az ő nyomán Markó is. Érsekújvár sorsán csakis egy elvitázhatatlan romhányi kuruc győzelem könnyíthetett, illetve segíthetett volna.
Tavarnoki zsákmányolás, egerszegi lovasharc, az érsekújvári helyőrség portyázásai, Balogh Ádám előretörése január 24.-én Lipótvár–Nagyszombat felé, stb. – mondja Markó, amihez én csak azt akarom megjegyezni, hogy egyes kisebb kuruc csoportok vállalkozó szelleme minden, tehát jó és rossz időben valóban egyszerű dicséretet felülmúló magas fokon állott s így a fenti vállalatok és a romhányi csata között bajos bármiféle összefüggést keresni.
De hogy tévedés ne legyen a dologban, ezalatt a császári vezér csupán a számbeli túlsúlyt értette. A Feldzüge… XII, 489. oldalán ugyanis az 1706. számú lábjegyzetben foglalt idézet folytatásaként ez áll: „Zu diesem Zwecke ist der in Ober-Ungarn stehende Bercsényi,” – schreibt Sickingen am 25. Január (Sickingen an Feldmarschall Heister, 25. Január. Kriegs-Arch., Ungarn 1710; Fasc. I. ad. 17.) – „von Rákóczi angewiesen worden, mit den bei sich habnden 7000 Mann ungesäumt zu ihm zu stossen. Geschieht dieses, so lässt sich die Postierung nicht mehr länger halten. Schon bei der neulichen Action (Romhány) hat sien die bedeutende Ueberlegenheit der Insurgenten fühlbar gemacht und uns empfindliche Verluste gekostet, jetzt sind noch namhafte Verstärkungen zu den Feinden gelangt, während wir noch überdies mit Proviant- und Fouragemangel zu thun haben. Es thut also schleunige und ausgiebige Hilfe noth.”
A fentiekben Markó tőle telhetőleg jó színben igyekszik eltüntetni a kurucok ügyének a romhányi csatával kapcsolatos helyzetét és állapotát és egyben Rákóczi tevékenységével is különös jóindulattal és kimélettel bánik. Én, aki mindenkor és mindenben a kiméletlen igazság álláspontjára szeretek helyezkedni, most is csak azt mondhatom: ne szépítgessük a dolgokat. Ezúttal, az utolsó kuruc csata boncolgatása közben is meg kell állapítanom, hogy sajnos Rákóczinak, mint eddig kivétel nélkül, a hadműveletek és harcok intézésében most sem volt szerencséje. És a szerencse hiánya volt nála talán a legfőbb hiba. Ehhez járult még a kellő elméleti előképzettségen és a háború hosszú tartalma ellenére a szükséges gyakorlati iskolázottságon kívül annak a bizonyos hadvezéri vénának a hiánya is, mely nélkül hadműveleti és harcászati tekintetben igazi nagy dolgokat produkálni nem lehet. Készséggel el kell azonban ismernünk, hogy úgy politikai mint katonai dolgokban alvezéreit, Bercsényit, Károlyit – aki különben a romhányi viaskodást is, ahelyett, hogy mint az egyik szárny, vagy harcvonal parancsnoka az első vonalban tartózkodott volna, úgylátszik jó hátulról, teljes részvétlenséggel nézte végig, a csata végén megindított üldözést pedig szánalmas erélytelenséggel hajtotta végre, – mint nemkülönben a többi alvezéreket is, amint az a fejedelemnek rendszerint igen jó és találó, természetes és helyes észjárásra valló vélemény-nyilvánításaiból és biráló megjegyzéseiből minden kétséget kizáróan megállapítható, majdnem minden tekintetben felülmúlta. De emellett megvolt az a nagy hibája, hogy hiányzott nála a kellő erély, hogy helyes nézetének és akaratának érvényt is szerezzen. És bizonyára ennek a nagyfokú határozatlansággal párosult erélytelenségnek tudható be, hogy a romhányi csata lefolyásában sem láthatjuk sehol az ő irányító kezének a nyomát. Ezért ennek a csatavesztésnek az ódiuma nagyrészt ő reá háramlik, annál is inkább, mivel neki még utolsó pillanatban is alkalma lett volna a vesztett csatát nyert csatává átformálni, csak hallgatnia kellett volna a még mindig nagyon harcvágyó lengyelek és svédek tanácsára, de ő azt nem tette meg s így a csata sorsa miatti felelősséget végeredményben teljesen saját magára hárította át. Ez a való igazság; újra hangsúlyozom tehát: ne szépítgessük a dolgokat, hanem valljuk be őszintén, hogy Rákóczi vadkerti próbájával is úgy hadászati, mint harcászati tekintetben teljes kudarcot vallott. Mindenestre szomorú és tragikus volt ennek a valóban nagy magyarnak a sorsa, hogy immár az évekig tartó kemény viaskodás végén könnybe lábadt szeme és hazájáért és nemzetéért rajongó szíve egyetlen megnyert csatára sem tekinthetett vissza. Szomorú megállapítás ez nemcsak az ő, hanem az egész magyarság szempontjából is, mely a nagy fejedelemnek, mint szíve választottjának, felette hosszúra nyúló szabadságharca alatt oly sok és tündöklő jelet adta hazafias és szinte emberfölötti áldozatkészségének s a vezéréhez való kiválóan mély tiszteletének és bensőséges ragaszkodásának. És Rákóczi, mint igazi nagy ember, ezt a nagy szeretetet és ragaszkodást meg is érdemelte. Igazságszerető, puritán lelke és fenkölt nemes önzetlensége csakhamar örökké tartó, elszakíthatatlan kapcsot létesített közte és az évszázados elnyomatás után igazi emberséges szabadság után vágyódó honfitársai között, mely szabadság kivívása érdekében a nemesszívű és szívós kitartású fejedelem hallatlan, szinte emberfölötti erőfeszítéseket tett. Arról, hogy e nagy küzdelemben a háború istenasszonya és a hadiszerencse majdnem következetesen hátat fordított neki, annak nem annyira ő, mint inkább a mindenféle mellékkörülmények voltak az okai. Ilyenformán a sors megfosztott bennünket attól az örömtől, hogy Rákóczit mint nagy és diadalmas hadvezért tisztelhessük. De ugyanaz a sors gondoskodott más rekompenzációról. Szemünk elé állította Rákóczit mint az igazi magyaros gondolkodásnak, a magyar élniakarásnak, a magyar öntudatos és szinte csodás erőnek és kitartásnak egyik legnagyobb és legragyogóbb eszményképet. Ő az a bámulatos erőt, életet, szívósságot, kitartást nyújtó s a legnagyobb erőforrást jelentő égitest a magyarok egén, aki nemes példaadásával időtlen időkig lángoló hazaszeretetre, önfeláldozó küzdelemre és kitartásra, a magyar néplélekben gyökerező nemzeti erő és egység fenntartására és öregbítésére fogja állandóan serkenteni válogatás nélkül a magyar nemzet kicsinyeit és nagyjait jó és rossz, boldog és boldogtalan időkben egyaránt.
