1) Előzmények. A nemzeti fölkelés okai.
1) Előzmények. A nemzeti fölkelés okai.
A Habsburg-uralkodók soha meg nem szünő vágya volt, hogy Magyarországot megfosztva törvényekben gyökerező, évszázadok óta élvezett jogos kiváltságaitól, a mindenkori császárok által önkényesen kormányzott többi osztrák tartományok módjára az összmonarchiába bekebelezzék, ami ellen azonban a magyar nemzet összessége, kevés kivétellel, erejének végső megfeszítésével állandóan a legnagyobbfokú ellenállást fejtette ki.
Katonai téren, mint tudjuk, leginkább Zrinyi Miklós a költő és hadvezér igyekezett a nemzetet aléltságából felkölteni és oly hatalmas nemzeti sereg fölállítására serkenteni, mely egymagában is elegendő lesz a már nagyfokú hanyatlásnak indult török fennhatóságot végleg megtörténi, mert ő már előre látta, hogy ha a törököt a császár, főleg birodalmi hadak segítségével veri ki végérvényesen az országból, úgy annak az ország mindenkor féltett alkotmányának és önállóságának eltörlése lesz az ára. Úgy is történt. Buda felszabadulása után Lipót császár az 1687-iki pozsonyi országgyűlés elé terjesztett királyi előadások egyik pontjában nyiltan kijelentette, hogy ő „az országnak, mint nagyrészben fegyver által meghódítottnak, önkénye szerint is szabhat törvényeket” s a nagy nyomás alatt az országgyűlés kénytelen volt a szabad királyválasztás jogáról lemondani és eltörölni a II. Endre 1222. évi aranybullájának zárócikkelye által a nemzetnek biztosított ama jogát, hogy a király, vagy bármely utóda által elkövetendő törvénysértés esetében a hűtlenségbe esés bűne nélkül mindenkinek szabadságában áll a királynak ellentmondani és ellentállni.* De ezzel az udvar nem érte be. Azt hozva fel indokul, hogy a hosszú török uralom alatt a régi magyar közjogi és közigazgatási intézmények nagyrészt elavultak, ami nagyban véve meg is felelt a valóságnak, az ország egész kormányrendszerének újjáalakítását vette tervbe s az erre vonatkozó javaslatok elkészítésével Lipót császár 1688. július 29.-én kelt rendeletével egy héttagú bizottságot bízott meg, melynek elnökéül gróf Kollonics Lipót biborost jelölte ki s jellemző, hogy ebben a bizottságban egyetlen magyar ember sem foglalt helyet. A bizottság reformjavaslatát „Einrichtungswerk des Königreiches Hungarn” cím alatt* 1689. november 15.-én nyújtotta át a császárnak és el kell ismerni róla, hogy sok volt benne a jó, a hasznos s a változott viszonyoknak megfelelő dolog, de annak legtöbb pontja mégis a fennálló magyar törvényekbe ütközött s amellett egyik főfeladatát abban látta, hogy Magyarországot eddigi politikai és gazdasági önállóságától megfossza. Legjobban kitünik ez Kollonics ama többször hangoztatott kijelentéséből, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá s végül katolikussá” fogja tenni.*
Lásd a IV. rész 227., illetve a XVII. rész 320. oldalán.
Teljes címe: „Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn, des status politici, cameralis et bellici.” Egy-egy másolati példánya a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum könyvtárában.
Rákóczi Ferenc szerint Kollonics latínul eképpen fejezte volna ki magát: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam.”
Acsády Ignác a milleniumi történet VII. kötetének 512. oldalán a reformtervezetről a következőket mondja: „A tervezet felölelte az ország kormányzatának minden ágát s az egyház és iskola, a had- és pénzügy terén sok hasznos eszmét pendített meg. A többek közt Budán és Kassán egyetem alapítását tervezi s főleg az ügyvédi és orvosi hivatást igyekszik magasabb színvonalra emelni, mert a mint mondja, az ügyvédkedés merő rabulistikából és pénzcsinálásból áll, a magyar orvosok meg csak a temetőket töltik meg. A fősúlyt természetesen a puszta ország benépesítésére fekteti, mert ubi populus, ibi obulus. De nem ez a kincstári érdek igazi célzata. Idegen telepítést sürget, kivált németet, „hogy a királyság, vagy legalább nagyrésze lassankint germanizáltassék, a forradalmakhoz s zavargásokhoz szokott magyar vér a német által mérsékeltessék, s ezzel természetes, örökös királya és ura iránt állandó hűséghez és szeretethez szokjék.” Kollonics minden reformja, minden újítása ennek az alapgondolatnak szolgál. Kiforgatni a magyarságból az országot, ez az eszmény, melyet reformjaival megvalósítani akar.”
Acsády Ignác a milleniumi történet VII. kötetének 512. oldalán a reformtervezetről a következőket mondja: „A tervezet felölelte az ország kormányzatának minden ágát s az egyház és iskola, a had- és pénzügy terén sok hasznos eszmét pendített meg. A többek közt Budán és Kassán egyetem alapítását tervezi s főleg az ügyvédi és orvosi hivatást igyekszik magasabb színvonalra emelni, mert a mint mondja, az ügyvédkedés merő rabulistikából és pénzcsinálásból áll, a magyar orvosok meg csak a temetőket töltik meg. A fősúlyt természetesen a puszta ország benépesítésére fekteti, mert ubi populus, ibi obulus. De nem ez a kincstári érdek igazi célzata. Idegen telepítést sürget, kivált németet, „hogy a királyság, vagy legalább nagyrésze lassankint germanizáltassék, a forradalmakhoz s zavargásokhoz szokott magyar vér a német által mérsékeltessék, s ezzel természetes, örökös királya és ura iránt állandó hűséghez és szeretethez szokjék.” Kollonics minden reformja, minden újítása ennek az alapgondolatnak szolgál. Kiforgatni a magyarságból az országot, ez az eszmény, melyet reformjaival megvalósítani akar.”
A törökök 1690. évi győzelmei következtében a császári kormány a reformjavaslatot egyidőre ugyan félretette, de 1696-ban újból előállt vele. Közben 1695-ben Magyarország primása, Széchenyi György elhalálozván, utóda Kollonics lett, aki most még nagyobb eréllyel és nyomatékkal látott hozzá félbemaradt munkája folytatásához. A tervbe vet reform megvitatására a császár Bécsbe hivatta az ország főbbjeit, akik előtt „Kolonics, most már esztergomi érsek s mint ilyen az ország főkancellárja, méltóságának egész súlyával s nyerseséggel határos őszinteségével elmondotta, amit jónak, amit szükségesnek tartott.”* – A magyar urak elképedtek a hallottakon és nevükben Széchenyi Pál kalocsai érsek kijelentette, hogy ez a gyülekezet egyáltalában nincs hivatva, nincs feljogosítva a felvetett kérdésekben állást foglalni, egyrészt mivel törvény ellen van, íly nagyfontosságú kérdésekről az országon kívül tanácskozni, s másrészt mivel íly ügyekben törvényes, állandó és tartós végzést csak országgyűlés hozhat. Végül kijelentette, hogy felesleges minden további tárgyalás, mert ami ők itt Bécsben végeznének, azt az ország sohasem fogná a maga törvényének elismerni.* – És a bátor férfiú ugyanezt elmondta magának a császárnak is. De Kollonics azon mód kijelentette, hogy az udvar módot és eszközt fog találni, hogy elvállaltassa a magyarokkal azt, amit tőlük óhajt és a császári kormány Kollonics támogatásával tényleg egyre-másra adta ki és léptette életbe önkényes, alkotmánysértő intézkdéseit, amelyekkel hova-tovább a legnagyobbfokú elégületlenséget idézte fel az egész országban, úgy a nép, mint a nemesség, sőt még a főurak és főpapok körében is. A birtokos osztályt főleg az ugyancsak Kollonics elnöklete alatt működő neo-aquistica, vagyis új-szerzeményi bizottság eljárása izgatta. Ennek az volt a feladata, hogy a császári kormány ama követelésének szerezzen érvényt, hogy a töröktől fegyverrel visszafoglalt területek földesurai visszaszerzett jószágaikért azok értékéhez mért bizonyos váltságdíjat fizessenek a kincstárnak. Aki ezt megtenni nem tudta, vagy nem akarta, annak birtoka a kincstárra szállt, valamint azok a rengeteg területek is, melyek nemzedékek óta török kézen voltak. Ezeket azután árúba bocsátották s így azok legnagyobbrészt idegen, főleg német kézre kerültek.
Szalay László, Magyarország története, VI. 30.
Histoire des revolutions de Hongrie, melyet állítólag maga II. Rákóczi Ferenc írt volna. I., 424–432.
A fokozatosan mind nagyobb méreteket öltött vallásüldözés szintén fokozta a közelégületlenséget. Ehhez járult még az új szinte elviselhetetlen adóteher. Erre nézve Acsády idézett művéből* a következő érdekesebb részleteket vesszük át: „A hosszú török háború a kincstárra természetesen óriási terheket rótt. Az évi szükséglet legalább 8, de néha 17 millió forint volt s az 1683–1700. években az udvari hadipénztár valami 140 milliót, mai értékben legalább egy milliárd forintot fizetett ki. E pénz beszerzése jelesebb finánctehetségeket is kemény próbára tett volna, mint minők a bécsi miniszterek és közegek voltak, de kiknek képességéről és erkölcseiről elfogulatlan külföldiek a legnagyobb megvetéssel szoktak nyilatkozni. – Az udvari kamara elnöke – mondá Buonvisi a császárnak – derék, lovagias férfi (azaz nem zsebel ugyan, csakhogy az ügyekhez nem ért), de titkára vezeti, aki pedig rossz ember. A többi legfőbb állásokban szintén akadt jóravaló tisztviselő, de rendesen „az őt környező zsiványok” befolyása alatt állt. Jellemzésükre a nuntius elmondotta, hogy a villám egy ízben 19 hordó puskaport robbantott fel, a számadásokban a 19-ből 100 hordó lett… Ily emberek vetették ki s hajtották be az adót Magyarországon is, melytől roppant összegeket kívántak, noha állandó harctérül szolgált s maga a háború állta útját a termelőmunkának. Mindazonáltal a nép megtette, amit tehetett. 1683-tól 1690-ig 30 millió forintot fizetett adóban, vagyis hét év alatt többet, mint 100 év alatt a töröknek. De mindez nem volt elég s folyton fokozták az adót, „mintha – írta a nádor* – az lenne a szándék, hogy Magyarországból a lakosság kiírtassék s vadállatok tanyájává tétessék, noha 300 esztendőn át ontotta vérét a kereszténységért s védte nemesül a szomszéd országokat.” Már 1689-ben hivatalosan megállapította egy udvari bizottság, hogy a fölszabadított részekben a nép helyzete most sokkal rosszabb, mint volt a török időben.* – A visszahódított földön a jobbágyság az új uralmat tényleg elviselhetetlennek kezdte találni s tömegesen szétfutott, mégpedig nem csupán a magyar, hanem a Dráván túli nép is, mely Boszniába kezdett visszaszivárgoni… Minthogy a szertelen terhet a megfogyott, elszegényedett jobbágy nem bírta fizetni, ráküldték a katonai executiót, mely kiűzte házából s elvitte mindenét. Ha az áldozat sírni, könyörögni mert, félholtra, nyomorékká verték. „De, ahol a vérig kínzott nép szerét tehette, maga is véres bosszút vett kínzóin. Igy többek között 1697. június végén a pataki parancsnokot, mivel az újhelyi vásárra menő néptől szokatlan vámot zsarolt, embereivel együtt agyonverték. A nagyobbára II. Rákóczi Ferenc jobbágyaiból álló feldühödött néphez az e vidékeken kóborló, a zsold- és élelem nélkül hagyott kurucok és hajdúk is csatlakoztak s most már az elég nagyarányú mozgalom élére Esze Tamás és Kiss Albert állottak, akiknek fővezetése mellett az egyes vidéken kisebb csoportok működtek. Az összeverődött csoportok egyike Szalontai György, a másik Tokai Ferenc vezérlete alatt a pataki és tokaji várakat megmászván, azok német őrségét levágták, vagy foglyúl ejtették. A mindig nagyobb arányokat öltő mozgalomról szóló hír a bécsi köröket és az udvart felette kellemetlenül érintette s rendeletükre gróf Nigrelli Ottavio táborszernagy kassai főkapitány tetemes erőt küldött ki a lázongó vidékekre, mely aztán Tokajt és Patakot is visszafoglalta a kurucoktól. Akik ezek közül a tiszántúli részekre menekültek, azokat Károlyi Sándor szatmári főispán vette üzőbe, aki elől az életben maradottak Máramaroson keresztül Moldvába menekültek.”*
Szilágyi–Acsády id. m. VII., 522.
Eszterházy Pál herceg 1690. november 10-én kelt levele a királyhoz.
Danzer Alphons a bécsi hadilevéltár hivatalos kiadványának, a Spanischer Successions-Krieg, Feldzug 1703. szerzője, az említett munka 19. oldalán erre nézve azt mondja: „In der That hatte das Volk durch die Vertreibung der Türken keine wesentliche Verbesserung seines Looses erfahren.”
Károlyi Sándor önéletírása.
A 16 évig tartó török háborút befejező 1699. január 26-án létrejött karlócai béke eleinte megnyugtatólag hatott a magyar közvéleményre, mert mindenki azt hitte, hogy most már az adófizetés és katonatartás nagy terhei lényegesen enyhűlni fognak. De ezt a bizakodó hangulatot csakhamar a legkeserűbb csalódás váltotta fel, mert – mint Acsády írja* „a hadsereg létszámát leszállították ugyan, de a bécsi haditanács terve szerint a megmaradó 59–60.000 embert úgy akarták elszállásolni, hogy az örökös tartományokra 4.500, a németbirodalomra 10.610 ember jusson, ellenben a többi 44.310 ember, köztük 12.000 lovas, Magyarországban és Erdélyben maradjon. Míg tehát a sokkal gazdagabb örökös tartományok a beszállásolás terhének alig egy-tized részét viselték, ennek háromnegyede a béke utáni 2–3 évben a magyarokra hárult. A szükséglet fedezése céljából nemcsak a régi adókat emelték, hanem emelték a só árát, ami a tömegeket különösen elkeseríté, s egész sereg új adót hoztak be… 1702-ben behozták a véradót is. A király október 8-án 8 huszár és 4 gyalogezred alakítását rendelte el, melyeket a franciák ellen külföldre akart küldeni. Vagy 20.000 ember kellett volna, de noha szegény-legény bőven akadt mindenütt, a toborzás nem vezetett eredményre, mert külföldi szolgálatot a tömegek nem akartak vállalni. Erre a király december 9-én elrendelte, hogy fogdossák össze a bizonytalan keresetű embereket, sorozzák az új ezredekbe. Meg is indúlt a legnagyobb kegyetlenséggel országszerte, de főleg a Tisza vidékén, Szatmárban, Beregben, Ugocsában az embervadászat, a katonafogdosás… Ugyanaz a kormányzat minden erőszakosságaival és visszaélésével, ugyanazon németesítő célzatokkal, mint Magyarországon, folyt Erdélyben… Ennek számára Lipót 1690-ben az úgynevezett diploma Leopldinum-ot adta ki, melyet az országgyülés 1691. januárban tárgyalt. Ebben Lipót császár és király biztosította az országot eddigi kormányzatának, törvényeinek, törvénykönyveinek, a fejedelmek által kiadott adományleveleknek és kiváltságoknak sértetlen fenntartásában. Biztosította a négy bevett felekezetnek a vallásszabadságot, a székelyeknek az adómentességet, az országgyülés rendes megtartását, a mostani vámok mellett a kereskedés szabadságát, az összes közhivatalnoknak kizárólag erdélyiekkel való betöltését. Ellenben az ország kötelezte magát, hogy a királynak hódol s béke idején évi 100,000, háború esetén 400.000 rénes forintot fizet adóul. A király fentartotta magának azt a jogot, hogy a várakba német őrséget és tiszteket helyezzen. II. Apaffy Mihály fejedelemségéről a diploma nem tesz említést, ami élénk vitákra adott alkalmat. Végül azonban a többség elfogadta a diplomát, csakhogy abban a föltevésben, hogy az ő fejedelmük II. Apaffy Mihály, aki trónra lép, mihelyt nagykorúságát eléri. Míg ez megtörténik, külön kormányzóságot (gubernium) alakítottak, melynek élén a kormányzó áll. Kormányzóvá Bánffy Györgyöt, Dénes fiát, főtábornokká (az ország generálisává) Bethlen Gergelyt, kancellárrá Bethlen Miklóst, kincstartóvá Haller Jánost választották. Ezzel Erdély külön fejedelmi korszaka véget ért. A rendek még mindig azzal áltatták ugyan magukat, hogy az ő fejedelmük az ifjú Apaffy Mihály, de az udvar néhány úr segélyével komolyan elbánt az ifjúval, ki Bécsbe vitetett s 1697-ben Kinszky előtt s végleg 1701-ben lemondott a fejedelemségről… Helyette a gubernium, tulajdonképen a német főparancsnokok gondnoksága alá helyezett kormányzó, Bánffy György vitte az uralmat, de mindjárt hozzátehetjük, meglehetősen szerencsétlen, hogy ne mondjuk szánalomraméltó módon. Nem csoda tehát, hogy itt is, épúgy mint a tulajdonképeni Magyarországon, az elkedvetlenedés és elégületlenség hova-tovább mindenre képes általános elkeseredéssé fokozódott.
Szilágyi–Acsády id. m. VII., 525.
Még jobban növelte a bajt, hogy a birtokos osztály, az urak, hogy adóterheiket legalább némileg elviselhetőbbé tegyék, a maguk részéről is még jobban kezdték jobbágyaikat kiszipolyozni, ami a birtokos és birtoktalan osztályok között még az eddiginél is nagyobb gyűlölködést váltott ki s ez a meghasonlás magyar- és magyar között is még elviselhetetlenebbé tette a viszonyt és helyzetet országszerte, úgy hogy csak egy szikra és arra termett férfi kellett, hogy az évek óta felhalmozódott gyúanyag lángra lobbanjon. És, mint legott látni fogjuk, most már ez sem váratott túlsoká magára.
