Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
A nagyszombati csata után a Vág, Nyitra, esetleg csak a Garam folyása jelölte meg azt a vonalat, amely mögött a kuruc sereg az ellenség további előnyomulását feltartóztatni megkisérelhette volna. Abban a hiszemben, hogy Heister győzelmét, ha nem is közvetlen üldözés, hanem egy-két napi pihenés után további támadólagos előnyomúlás révén feltétlenül ki fogja aknázni, a további kuruc hadműveletek főirányítója, Bercsényi, a legrosszabb eshetőségekkel számolva, amit a kuruc csapatok szokásos elszéledését tekintve, nem is vehetünk rossznéven, Rákóczinak azt a tanácsot adta, hogy ő maga némi csapatokkal Léváig húzódjék vissza, míg Bercsényi a többi csapatokkal az ellenség magatartásához képest, az említett folyóvonalak valamelyike mentén fog igyekezni Heister további előnyomúlásának gátat vetni. Ez a javaslat, illetve terv teljesen megfelelt a pillanatnyi helyzetnek s miután Heister a Vág vonalig való előnyomúlást és az elhagyott Lipótvár kézbevételét is csak néhány napi késedelmeskedés után, tehát jó későn határozta el, ezáltal az ellenfél abba a nem is remélt kedvező helyzetbe jutott, hogy hamarosan már a Vág mentén is elég szilárdan megvethette a lábát. Heister utóbb ugyan tett némi gyenge kisérleteket a keleti irányba való további előnyomúlásra, de ezek inkább csak futólagos tüntetésszerű, mint sem a komoly előtörekvés erőteljes akaratmegnyilvánulásai voltak és mégis, már ez is elég volt ahhoz, hogy Bercsényi, gyengébb erőknek visszahagyása mellett a Lévára, vagyis mindjárt a Garam mögé való esetleges visszavonúlást határozza el. Igaz, hogy Heister, csapatjainak erejére és állapotára való tekintettel, túlmesszemenő, erőteljes offenzivára nem is gondolhatott, de ha tudta volna, – és azt látnia, észrevennie kellett, – hogy a kuruc sereg a nagyszombati csata után annyira felbomlott, széjjelmállott, neki feltétlenül, minden habozás és késedelem nélkül, legalább is a fentebb említett folyóvonalak egyikéig kellett volna előtörnie. Miután ezt elmulasztotta, csakhamar a vérszemet kapott kurucok kerekedtek felül s amit most Bercsényi és Bottyán elhatároztak, illetve cselekedtek: Bottyán merész előretörése Heister háta mögé, oly szép, lelkes vállalat színében tűnik fel, hogy ezért mindkét tábornok teljes elismerést érdemel. De nem is maradt el ennek a merész gondolatnak és remek végrehajtásnak a jól megérdemelt gyümölcse. Ezáltal a fennen hirdetett nagyszombati győzelem utolsó foszlányai is gyorsan elpárologtak és a bécsi körök idegessége csakhamar még magasabb fokra hágott.
Amit Heister ez ellen a váratlan támadás ellen tett, az a tehetetlen düh sugallta céltalan kapkodás jellegét viselte magán s így inkább ártott, mint használt a császáriak ügyének. Ellenben a kellő időben és helyes irányban végrehajtott január 14-iki előretörése a Vág felé nem remélt messzemenő következményekkel járt, amennyiben az egész szemben álló kuruc sereget föllármázta és úgyszólván ideges állapotba helyezte, biztos jeléül annak, hogy egy ily előretörés néhány nappal előbb, amikor Bercsényinek még sokkal kevesebb volt a csapatállománya, szinte beláthatatlan következményekkel járhatott volna, minden esetre a császáriak nagy előnyére.
Másrészt dicsérőleg ki kell emelnünk a veszélyeztetett Sellyéhez közelálló kuruc parancsnokok és csapatok gyors és készséges odatódulását a veszélyeztetett pont felé, miáltal nemcsak nagyobb baj és kellemetlenség keletkezésének hamarosan útját állották, hanem az esetleg mégis támadólagos gondolatokkal foglalkozó ellenséget a gyors meghátrálásra késztették. A közszellemnek és egyetértésnek kuruc részen történt ilyen szép megnyilvánulását feltétlen dicséret és elismerés illeti meg. Nagyon célszerűnek bizonyúlt továbbá az ellenségnek ezután következő folytonos nyugtalanítása, csipkedése, felriasztása és a határmenti területek örökös zaklatása is, ami a császári hadvezetőséget, de főleg a bécsi vezető köröket még idegesebbé tette. E csipdeső, mardosó hadműveletek és vállalatok koronáját Károlyi újabb nagyobbszabású s egészen Bécs faláig villámgyorsasággal végrehajtott diverziója képezte, aminek Károlyi valóban nagy mestere volt.
Miután a kilátásba helyezett erősbítések beérkeztéig Heister főfeladata Bécsnek, illetve a morva–alsó-ausztriai és stájer határmenti területek biztosítása volt, ő ezt a feladatot legjobban olyanformán oldhatta volna meg, ha a Dunától északra a Vág, attól délre a Rába mentén inkább figyelő, mint szívósabb és hosszabb ellenállást lehetővé tevő előretolt vonalnak kellő berendezése mellett csapatjainak zömét Pozsony előtt a Csallóközben akként állította volna fel, hogy azzal a Duna bármely pontján bárhová, ahol a szükség megkivánja, elég gyorsan eljuthasson. Heister később gondolt is ilyesmire, sőt tett is ehhez hasonlót, de már alaposan elkésett vele, mert időközben az ellenség már annyira ismét összeszedte magát, s annyira visszanyerte önbizalmát, hogy akkorára a nagyszombati győzelemnek már utolsó tömjénfüstje is elpárolgott s így erre az erkölcsi tényezőre, mint kiválóan segítő eszközre számítani többé nem lehetett.
Bármennyire helyes volt Heister e határozatlan, tétova és szinte félénknek mondható magatartásával szemben Rákócziék fentemlített első terve és magatartása, az, amit a verebélyi haditanácson elhatároztak, az alapjában véve se jó, se célszerű nem volt, mert az az erők együtt tartása helyett azok nagymérvű szétforgácsolásához vezetett. Együtt tartott erőkkel a kedvetlenné, sőt talán kishitűvé is vált Heister, majd ennek további folyamányaként a mindig felette érzékeny és szinte didergő Bécs ellen újból hatalmas nagy offenzivát lehetett volna kezdeményezni, így ellenben a Bercsényi, Károlyi és Bottyán alatt újonnan megalakított három csoport legyezőszerűen divergáló módon széjjelterpeszkedve és egymástól majdnem teljesen függetlenül s teljesen önállóan alkalmaztatván, igazi átütő erőt egyik irányban, vagyis sem a Felvidéken, sem a Dunántúlon, sem a rácok ellen sem lehetett működésbe hozni. Ez a terv a legpasszivabb védelem, nem pedig az erőteljes offenziva jegyében született meg s így tőle nagy eredményeket még a legkedvezőbb esetben sem lehetett várni.
Bercsényi hadműveleteit Heister ellen, mint már fentebb is kifejtettük, általában helyeseknek és jóknak mondhatjuk, az ellenben szinte hosszantartó szégyenére válik Rákóczi rendszerint túlóvatos cselekvő főtábornokának, hogy talpraállított rengeteg ereje dacára nem akadályozhatta meg Heistert Trencsén alapos megsegítésében.
Utóbbi közben úgylátszik értesült a kuruc vezetők további szándékairól, nevezetesen, hogy Károlyi ismét a Dunántúl meghódítására készül. Ezt Heisternek okvetlenül meg kellett akadályoznia. Károlyi ereje majdnem kizárólag lovasságból állván, Heister szintén lovasságát szándékozott vele szemben latba vetni, míg gyalogságát a Kis-Kárpátokban hagyta vissza, hogy Bercsényi útját a Morva alsó völgye illetve Bécs felé annyira-amennyire elzárva tartsa. Heisternek ez az elhatározása rossznak éppen nem mondható, de megvolt az a nagy hátránya, hogy általa seregének gyalogsága és lovassága igen nagy távolságra külön vált egymástól, ami aztán meg is bosszúlta magát. Ebből a szempontból megítélve a dolgot, kérdés merül fel az iránt, helyes volt-e Heister részéről lovasságával oly messzemenő offenzivát kezdeni Károlyi ellen, avagy nem-e lett volna jobb, lovas csapatjával a Csallóközben, illetve a Duna- és a Fertő között központias állásban megmaradva, csak akkor rácsapni Károlyira, amikor az e vidéken fog majd felbukkanni. Csakhogy ezáltal Károlyit a Dunántúl legnagyobb részének meghódításában nem gátolhatta volna meg s azonkivül a császári tábornagy alighanem már nem igen tudta magát türtőztetni s szinte égett a vágytól, hogy vérszomjas tigris módjára rávesse magát az őt a közelmultban ismét csúffá tett s ezért halálosan gyűlölt Károlyira. A gyűlölet és harag soha se volt jó tanácsadó. Ez most is beigazolódott, amennyiben főleg Heisternek ez az elhatározása és az annak nyomán bekövetkezett felvidéki események vonták maguk után a tábornagynak a főparancsnokság alól nemsokára történt felmentését.* Viszont Károlyi igen nagy respektussal viseltetett bősz ellenfele iránt, amint az Bercsényihez intézett leveléből világosan kitűnik s szinte kerülgette, mint macska a forrókását a vele való összeütközést. Károlyi ugyanis csak a portyázó hadviselésben érezte magát nagy mesternek, míg a rendszeres hadakozásnak, a hosszantartó komoly harctevékenységet igénylő csatában való mérkőzésnek nemcsak, hogy barátja nem volt, hanem úgy kerülte azt, mint ördög a tömjénfüstöt. Ezért folyton kitért az általa nagyon is respektált császári fővezér elől, míg végre szégyenszemre, ép akkor, amikor a Balaton védő szárnya mögött Kilitinél a legnagyobb biztonságban érezte magát, az ügyes, ravasz és furfangos Heisternek sikerült őt teljesen meglepnie és hadát csúfondáros módon széjjelugrasztania. Ez pedig sajnálatraméltó, csúnya dolog volt, aminek következtében a Dunántúlnak olyannyira fontos ügye egyelőre ismét lekerült a napirendről.
Arneht, a kiváló osztrák aulikus történész. Das Leben des kais, Feldmarschalls Gr. Guido Starhemberg, 401. oldalán következőleg jellemzi Heistert: „Heister war wohl ein tapferer Krieger, aber zugleich ein harter und grausammer Mann, der durchaus nicht geegnet war gereizte Gemüther zu versöhnen, sondern Alles dazu beitrug, die Spaltung immer mehr zu erweitern. Graf-Heister wirkte dadurch, dass er in dem unglücklichen Lande mordend und brennend umherzog, nichts Gutes für die kaiserliche Sache.”
Azonban Heister se soká örülhetett újonnan kivívott sikerének: Bercsényi alaposan megfizetett érte. Eszterházy Dániel is derekas munkát végzett, de azért mégis csodálkoznunk kell, hogy a három város védőrsége, csak oly kevés ideig tartó ellenállást tudott kifejteni. A kapitulált várőrségeknek tudatos módon az előzőleg biztosan megfelelően kiinstruált felvidéki tótság kezébe való juttatása sem katonai, sem emberi szempontból nem helyeselhető, se nem menthető s Thalynak azt a cinikus megjegyzését, hogy ezek a biztos halálba kergetett szegény emberek csak a kurucokkal, nem pedig a tót lakossággal is egyeztek meg, miáltal az elkövetett mészárlást némileg indokoltnak akarja feltüntetni, én távolról sem tudom a magamévá tenni. Lefegyverzett, védtelen embereket tudatosan legyilkoltatni, nem kaukázusi fehérbőrű emberekhez méltó dolog.
Ahhoz nem férhet kétség, hogy Bercsényi igen ügyesen tette meg intézkedéseit a Kis-Kárpátoknak és a Csallóköznek a császáriaktól leendő megtisztítása iránt, de Károlyinak mindenesetre nagyobb, közvetlenebb és hatásosabb segítséget nyujtott volna, ha ő lovasságával a Dunán átkelve Heister hátában jelent volna meg. Csakhogy egy ily, nem minden veszély nélküli vállalkozástól ő is alighanem nagyon is fázott. De ha már ezt nem tette meg, legalább a visszatérő Heistert a Duna mentén kellőképen kellett volna fogadnia s azonfelül az Eszterházy Dániel által kivívott szép sikert alaposan ki kellett volna mélyíteni a Pozsony, sőt még tovább Bécs ellen folytatott támadólagos előretörés által, de ő sem az egyiket, sem a másikat nem tette meg s így az Eszterházy által kivívott szép eredmény teljesen kiaknázatlanúl maradt. Ehhez képest rektifikálandónak tartom tehát Thalynak Bercsényiről írt s a 252. oldalon közölt túláradozó dicshimnuszait. Mindent érdem szerint! A főtábornok igazi jó rendelkezéseitől és cselekvéseitől mi sem tagadtuk meg teljes elismerésünket, de égig magasztalni valakit csupán igen jó, amilyen kétség kivül a szóban levő is volt, avagy csak jó, sőt pláne csak mindennapi közepes dologért, az nem fér össze a pártatlan igazság fogalmával.
