h) Politikai viszonyok. A marosvásárhelyi és ónodi gyülések.
Rákóczi és Bercsényi az év legnagyobb részét nem a hadműveletek, hanem a külpolitika irányításának és vezetésének szentelték.
Még az 1706. évvégi rozsnyói gyülésen XIV. Lajos megbizottja által tudtára adatta Rákóczinak, hogy vele a kívánt szövetséget csak az alatt a feltétel alatt kötheti meg, ha Rákóczi tényleg Erdély fejedelme lesz, a magyarok pedig elszakadnak az osztrák háztól és a trónt újra, szabad választás útján töltik be. Rákóczi ezt nyomban közölte az országtanács tagjaival, akik a francia kívánság teljesítését nem ellenezték. Rákóczi tehát elhatározta, hogy a tavasszal Erdélybe megy s ott magát a fejedelemségbe ünnepélyesen beiktattatja, a másik kérdés eldöntésére pedig május 16-ikára Ónodra országgyűlést hirdetett. Sem a marosvásárhelyi, sem az ónodi gyűlésen Rákóczi nem tapasztalta azt a lelkesültséget és személyéhez való egyhangú odaadó ragaszkodást, amelyre számított s főleg az ónodi gyűlés sok sajnálatra méltó incidens színhelye lőn, mindazonáltal a marosvásárhelyi mezőn Rákóczit nemcsak a fejedelmet megillető felséges, hanem „az egész magyar haza képében” a haza atyja címmel is megtisztelték. Ellenben az erdélyi rendek – mint Horváth Mihály írja id. m. VI., 471. oldalán – többek között oly törvényjavaslatot is terjesztettek elébe, mely erdélyi hadát végkép tönkre tette. E törvény minden földesurat fölhatalmazott, hogy jobbágyaikat, kik megegyeztök nélkül szegődtek a zászlók alá, hazatérésre kényszeríthessék. A fejedelem hosszan küzdött e törvény megalkotása ellen; de végre mégis kénytelen lőn ezt megerősíteni, nehogy bizalmatlanságukat egyenesen gyanúra fokozza, mintha saját jobbágyaik fegyveres erejével akarna felettük kényuralmat gyakorolni. E törvény erejénél fogva a rendek nagyobb részben nem is késtek jobbágyaikat elvonni a zászlók alól; pedig az sem tetszett nekik, ha a fejedelem magyarországi hadakat küldött a tartomány védelmére.
A május 24.-én megnyílt ónodi gyűlés eleinte kevésbbé fontos ügyeket tárgyalt le, majd véres jelenet után, melynek Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf túróci főurak áldozatul estek „június 13.-án – mint Acsády írja – végre szóba került az ország viszonya az uralkodóházhoz. Maga a fejdelem vetette föl az abrenuntiatio, I. József király letétele eszméjét. – Az indítvány a marosvásárhelyi gyűlés határozata után nem lephetett meg senkit. Bercsényi lelkesülten ajánlotta elfogadását a régi közmondással végezve beszédét: eb ura fakó! Az egész gyűlés ismételte e mondását s azt kiáltotta: mától fogva József nem királyunk. Ezzel a rendek a százados viszonyt a Habsburg uralkodó családdal megszakították s nyomban megfogalmazták az ide vonatkozó törvénycikket. Egyúttal kimondották, hogy mindazok, akik 2 hónap alatt a határozathoz nem csatlakoznak, vagyonukat és állásukat elvesztik. Az új király választását azonban a legközelebbi országgyűlésre halasztották, s addig Rákóczira bízták a fejedelmi hatalom gyakorlását. Erdélyben való távolléte idejére meg helyettesévé Bercsényit tették.” Ezek után a rendek még napokig folytatták a tanácskozást, megszavazták az adót, stb., majd június 22.-én a fejedelem berekesztette a gyűlést.
A fentiek szerint Rákóczi teljes mértékben eleget tett XIV. Lajos kívánságának, de azért a kilátásba helyett szövetség még sem jött létre; Rákóczinak, mint már eddig is oly sokszor, csalatkoznia kellett a franciák őszinteségében. Ezt a francia udvarnál megbízottjaként szereplő Vetési Kökényesdy László nyiltan meg is írta urának, mondván: „Az Isten szerelmére kérem felségedet, ne hagyja magát a franciák practikája által megtéveszteni.” Majd utóbb azt írja, hogy Franciaországban nincs meg az őszinte akarat, sőt még az eszköz sem ahhoz, hogy a magyar confoederatio reményeit teljesítse és a magyar ügyért egy órával sem fog tovább harcolni, mint amennyire azt saját érdeke megkívánja és biztosra vehető, hogy békekötés órájában meg fog feledkezni Magyarországról. Rákóczit ez a felvilágosítás kínosan érintette. Utóbbi időben, de főleg az ónodi gyűlésen fájdalmasan tapasztalhatta, hogy a nemzet már únni kezdi a háborút s hogy a lelkesedés immár szemlátomást csökken, úgy hogy a felkelés ügyét fegyveres kézzel külső segítség nélkül aligha fogja diadalra juttathatni. Ámde a franciák hathatós segítségére a legújabban még inkább mutatkozó jelek szerint nem számíthatván, jónak látta más szövetséges után is nézni. Ebben az időben Lengyelország szász Ágost és Leszcsinszki Szaniszló ellenkirályok közt két pártra szakadt. Amazt I. Péter orosz cár, ezt pedig XII. Károly svéd király támogatta. Utóbbi, hogy Ágostot lemondásra kényszerítse, elfoglaltatta Szászország egy részét s hadait jelenleg is ott táboroztatta. Ágost ennek következtében Lengyelországból kivonulván, a cár a hozzászító lengyelekkel most már Rákóczit akarta a lengyel trónra emelni. Rákóczi eleinte idegenkedett, hanem aztán megbarátkozott az eszmével, még pedig olyanformán, hogy XIV. Lajos útján az oroszt a svéddel kibékítvén, jutalmul valamennyiüket a maga szövetségeseinek megnyerje, hogy ilyenformán a francia, orosz és svéd segítségre támaszkodva, vívja ki Magyarország függetlenségét, melynek koronáját XIV. Lajos már felajánlotta volt Rákóczinak, de ő arra nem vágyódott, hanem azt most újból a bajor választófejedelemnek, majd amikor ez végkép lemondott a jelölésről, Hohenzollern Frigyes Vilmos porosz trónörökösnek szánta, míg ő megelégedett volna a külön erdélyi fejedelemséggel. Ámde ezirányú fáradozásait sem koronázta siker s így nem maradt más hátra, mint az egyetlenegy harczot, a véletlen sikerben bízva, tovább folytatni.