Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
A 919. évi portyázással a magyar hadaknak mintegy 20 évig, nyugati és északnyugati irányban folytatott kalandozási ciklusa egyidőre befejezést nyert, mert mint alább látni fogjuk, a következő években újból Itália felé viszi őket rettenetes kincsszomjuk és megfékezhetetlen kalandvágyuk.
900-tól 909-ig terjedő vállalataik mérlege gyanánt három kiválóan fontos eredmény ragadja meg figyelmünket. Az első nagy eredményt a nagy morva birodalom megdöntése és azzal kapcsolatban a cseheknek teljes tétlenségre való kárhoztatása jelzi. Ezáltal a folyton nyugat felé kitörő magyarság elpusztíthatatlan ék módjára furakodott be a szlávok északi, cseh-morva, és déli, horvát és szerb csoportjai közé, amelyeknek egyesülését a később erőre kapott Ausztriával együtt évszázadokra, illetve napjainkig terjedő időszakig meghiusította. A második vívmány abban keresendő, hogy ellenállhatatlan, minden lenyügöző és az útjokba eső területeket tönkretevő hadakozásuk módjával mindenekelőtt oly respektust teremtettek az összes nyugati államokban a magyar nemzet és a magyar fegyverdicsőség iránt, hogy azzal szemben a számos pártokra szakadt német birodalom egyes országai, sőt utóbbi időben már a kialakulófélben lévő Franciaország is teljesen tehetelennek érezték magukat. Hogy ez az érzés mily mély gyökeret verhetett az akkori német fejedelmek mindegyikében, legjobban mutatja Konrád és Arnulf példája, mely utóbbi végső kétségbeesésében életre-halálra odadobta magát övéivel és országával együtt egykori legelkeseredettebb ellenségeinek, a magyaroknak ölébe.
Hogy a magyarok fellépése a német birodalmi egység létrejöttét kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolta-e, arra nézve nagyon elágazók és eltérők a vélemények. A közös veszedelem észszerűen a tömörülésre kellett hogy sarkalja őket, ellenben az egyes államok gyakori pusztítása és az a tény, hogy Arnulf a magyarok szövetségét kereste, inkább bénítólag, mint erősítőleg hatott a német egység megteremtésére.
Végül a harmadik nagy eredmény gyanánt az országhatárnak nyugat felé az Ennsig, és a Dunától északra valószínűleg a Morva folyón túl való előretolását szögezhetjük le. Azonban úgy látszik, hogy a magyarok nem nagy súlyt helyeztek arra, hogy ezek a határok végleg meg is maradjanak, mert az eredeti és az új határok közé eső területet inkább gyepünek, vagyis lakatlan pusztaságnak tekintették és ily állapotban óhajtották is azt nagyobb biztonság céljából meghagyni.
