Megjegyzések. Elmélkedések.
Bonaparte elhatározása, hogy a direktórium tudta és engedélye nélkül Franciaországba és Párisba visszatér, azzal a kimondott szándékkal, hogy ott a már tűrhetetlenné vált állapotokat, ha kell, erőszakkal is megváltoztassa, nagy, nehéz és merész elhatározás volt. De ő oly ügyesen és zseniálisan hajtotta végre kormánybuktató s utána a rendcsinálásra vonatkozó tervét, hogy hamarosan nemcsak az egész ország, hanem a hadsereg is melléje állott, mert benne látta azt az embert, aki az 1799. évi háború nyomán igen nagy bajba jutott országot a nagy hínárból kivezetni képes. És e tekintetben a francia népet és hadsereget nem is érte csalódás. A teljhatalmú, erős és ügyeskezű első konzul csakhamar megmutatta, hogy ő nem az üres igéretek, hanem a nagy tettek embere, amelyek révén csakhamar az egész állami élet, mint nemkülönben a hadsereg hadképessége a lehető legjobb mederbe terelődött át.
Ezzel szemben az osztrákoknál nagyban véve minden a régiben maradt, sőt némileg még rosszabbá is váltak a viszonyok azáltal, hogy Károly főherceg, a kipróbált, ügyes seregvezető, aki nagy tudásánál és képességeinél fogva az osztrák hadvezérek közül egyedül lett volna hivatva, hogy kardját most már Bonaparte-val összemérje, de aki azáltal, hogy az udvarnál a békekötés szószólója volt, kegyvesztett lett és nem kapott újabb beosztást a működő hadsereg körletében.
Hogy a harcias Bonaparte eleinte minden áron a béke helyreállításán fáradozott s ő maga tett a külföldi uralkodóknak békeajánlatokat, ez alighanem abban leli magyarázatát, hogy ő úgy vélte, miszerint neki legalább néhány békeévre volna szüksége, hogy nagyratörő terveit főleg katonai tekintetében kellőképpen előkészítse; azonban Anglia és Ausztria átláttak a szitán és inkább most, mint később, a már jól felkészült új ellenféllel akarták dűlőre juttatni a dolgot; mert hogy Bonaparte előbb vagy utóbb, de okvetlenül fegyveres döntésre juttatja a dolgot, ahhoz kétség egyáltalában nem férhetett.
Úgy mint 1799-ben, mindkét fél most is három hadiszínhelyen vonultatott fel sereget. Számbeli erő tekintetében az egymással szembeállított hadseregek nem sokban különböztek egymástól. Kray és Reuss valamivel gyengébbek voltak ellenfeleiknél, viszont az olaszországi hadiszíntéren Melas sokkal erősebb volt Massena-nál.
Az osztrákok haditerve most újból messzefekvő célok megvalósítását, végeredményben az ellenség fővárosának megszállását tűzte ki maga elé, ami ellen kifogást nem igen emelhetünk, de részleteiben ez a terv meglehetősen komplikált volt, mert a két főseregnek, a németországinak és olaszországinak együttműködésére, ahogyan azt Bécsben kontempálták, számítani lehetett.
Bonaparte tervénél figyelemreméltó, hogy ő a tartalék-hadsereg alakítása révén már kezdettől fogva arra törekedett, hogy vagy az egyik, vagy a másik ellenséges főseregre döntő tűlerővel csaphasson rá. Miután a tartalék-hadsereg Dijonban alakult meg, az legkönnyebben és leggyorsabban Moreau rajnai hadseregével egyesülhetett. Eredetileg ez is volt Bonaparte szándéka, amelytől azonban Moreau csökönyös renitenskedése folytán el kellett állnia. Mindenesetre feltűnő, hogy végül mégis az erélyes és ellentmondást soha nem igen tűrő Bonaparte adta be a derekát s így majdnem mondhatni véletlenül terelődött át az 1800. évi háború döntő súlya a németországiról az olaszországi hadiszíntér felé.