Megjegyzések. Elmélkedések.
Tudjuk, hogy az 1805. évi háborúra vonatkozó általános haditerv szerint Napoleon a németországi hadiszínteret főhadiszíntérnek, az olaszországi pedig mellékhadiszíntérnek jelölte ki s hogy a szövetségesek ennek ép ellenkezőjét cselekedték; ők az olaszországit szánták főhadiszíntérnek. Ennek megfelelően szabta meg a két fél hadvezetősége az erőviszonyokat is. Massena-nak mindössze 42.000 emberrel kellett megelégednie, míg Károly főherceg az eredeti kalkuláció szerint 150.000 embert kapott volna. – Igaz, hogy a főherceg végeredményben a beígért 150.000 ember helyett csak 85.000 embert kapott, de még így is több mint mégegyszer annyi embere volt mint ellenfelének. Igy tehát kivált az osztrák történet- és hadtörténet-írók ellenkező véleménye dacára egyáltalában nem tarthatjuk indokoltnak, hogy Károly főherceg már kezdettől fogva lemondott az offenzíva gondolatáról és úgyszólván teljes passzívitásba merült. Mily nagy ellentét mutatkozik a rendszerint minden ténykedésével kapcsolatban olyannyira dicsőített Károly főherceg itteni magatartása és Bonaparte 1796. évi valóban remek teljesítményei között, aki a direktórium által mellékhadiszíntérnek szánt olaszországi hadiszínteret hamarosan főhadiszíntérré tudta átváltoztatni. Szó sincs róla, Károly főherceg mint seregszervező, sőt mint hadvezér is a nemzetek nagy katonái között az elsőrangúak közé tartozik, de az igazi nagy Bonaparte-Napoleon mellett illetve azzal és a világ többi nagy hadvezéreivel összehasonlítva, hírneve és dicsősége meglehetősen gyenge rangszámot kaphat csak. – Sokan caldieroi tevékenységét is túlbecsülik, holott dicséretet tulajdonképpen csakis azért a nagy szívósságért érdemel, amelyet Massena erőlködésével szemben, hogy csatavonala közepét áttörje, kifejtett. A védőállásból való előretörése félbehagyása a két szárnyoszlopnak magára hagyása mellett, s egyáltalában ennek a bevezető harcnak felette lanyhán való vezetése és megvívása s végül a két szárnyoszlopnak lépésről lépésre való visszarendelése a megerődített állásba, alig indokolható, célszerűnek, üdvösnek, jónak pedig egyáltalában nem mondható.”
Magát a csatát a főherceg elejétől végig meglehetősen passzíve vezette, pedig serege mintegy 12.000 emberrel erősebb volt Massena-énál. Ez a túlerő feltétlenül megengedte, sőt megkövetelte volna, hogy Károly főherceg ellenfele akármelyik szárnya illetve oldala ellen erőteljes, hogy ne mondjuk hatalmas ellentámadást intézzen. Ezt az ellentámadást a főherceg a kellő pillanatban elrendelte ugyan, de nem a fentebb jelzett irányban, hanem az ellenség középhada ellen, amely a legerősebb volt az összes csapatok között. Mivel pedig Massena ekkor ereje zömétől indokolatlanul és jó sokáig távol volt, ez az ellentámadás, a kellő eréllyel végrehajtva, akár Molitor, akár Duhesme hadosztályát hamarosan a francia középhadra vetette volna vissza, mely oldalában és hátában fenyegetve, szintén nem soká tarthatta volna magát. – Azonban véletlenül Massena-nak enapi csatavezetése is elég gyengén néz ki. Neki, mint tudjuk, az volt a terve, hogy az osztrákokat a verona–vicensai úttól délre elszorítsa. Ennek az általa elrendelt erőcsoportosítás sehogy sem felelt meg. Miután nem áttörésről, hanem az ellenség jobbszárnyának átkarolásáról volt szó, ereje javarészt már kezdettől fogva a saját balszárnyán kellett volna készenlétbe helyeznie. Az is nagy hiba volt, hogy a harc kezdetén ép abban a fontos pillanatban távozott el ereje zömétől, még pedig jó messzire, amikor annak a döntő támadás megkezdésére parancsot adott.
Mindkét hadakozó fél csapatjai derekasan viselkedtek és dicséretreméltó szívósságot és kitartást tanúsítottak. Az osztrák vezetők közül főleg Károly főherceg és Simbschen altábornagy tűntek ki a komoly harcban tanusított vitéz magatartásukkal.