TIZENKILENCEDIK FEJEZET. Bács-bánsági események február hava folyamán.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
Bács-bánsági események február hava folyamán.
Bács-bánsági események február hava folyamán.
A fősereg erősbítésére január vége felé a déli hadszintérről a közép Tiszához felrendelt Vécsey és Damjanics hadosztályok elvonulása után Szeged—Szabadka tájékán gróf Hadik Gusztáv alezredes IV-ik, Arad körül pedig Gál Miklós ezredes VI-ik számot nyert hadteste maradt vissza. Azonkívül a Bácska dunamenti részeit Bezerédy Miklós alezredes, aki főhadiszállását Bácson ütöte fel tartotta megszállva. Péterváradon, melynek 4 zászlóalj és 1/2 lovas századnyi védőrsége 3 havi élelemmel volt ellátva, Csuha ezredes, a mintegy 4500 főnyi őrséggel és élelemmel szintén jól ellátott Eszéken pedig Éder ezredes intézte az ügyeket.
Hadik hadteste, mely január végén mindössze 3500 honvédből s néhány ezer nemzetőrből állott, már február közepe táján 5000 főnyi rendes csapat és mintegy 9000 főnyi nemzetőrségre szaporodott fel; csapattestek szerint részletezve ide tartozott: 1 Wasa-zászlóalj, 2/3 Turszky-zászlóalj, az 5., 7. és 8. honvéd zászlóaljak, a Dobsa-, Földváry- és Niczky-önkéntes zászlóaljak, 5 zászlóalj bácsi és csongrádi mozgó nemzetőr, továbbá a szomszédos megyék nemzetőr alakulásai; végül 2 1/2 század Ferdinánd-és 2 század Hunyady-huszár és 30 ágyú. Február elején Hadik hadtestét két hadosztályra osztotta; ezek egyike Gál alezredes alatt Szabadkát védeni s Horgoson át Szegeddel az összeköttetést fentartani volt hivatva, másik Igmándy őrnagy alatt Szegedet, Szőreget és Makót tartotta megszállva; előbbinek állománya a hozzácsatlakozott Nemegyei-féle szabad csapattal együtt 1 1/2 honvéd-, 2 önkéntes zászlóaljból, a szabadkai nemzetőrökből, 1 század huszárból, 300 lovas nemzetőrből és 6 ágyúból állott; utóbbié 1 sor-, 3 honvéd-, 1 önkéntes zászlóaljból, a szegedi nemzetőrökből, 4 század huszárból és 16 ágyúból állott.
A szerbek, mihelyt Damjanics és Vécsey elvonultak, azonnal hozzáláttak az annyira áhítozott vojvodina megszervezéséhez, micélból Rajacsics patriárcha székhelyét Karlócáról Nagy-Becskerekre tette át. A rendelkezésre álló csapatok közül a Bácskában állók Stanojevics Milija őrnagy parancsnoksága alatt a főerővel Zomborban és Cservenkán a Ferenc-csatornát szállották meg. A Bánságban a vajdává kinevezett Theodorovics ezredes volt a parancsnok, aki rendelkezésére álló hadával február elején Zsombolyáig nyomult előre s onnan jobbszárnyát a Temesvárral leendő összeköttetés helyreállítása végett Gyertyámosig, balszárnyát pedig Nagy-Kikindáig terjesztette ki. Azonfelül Temesvárt Rukavina, Aradvárát pedig Berger tartotta megszállva.
A délvidéken alkalmazott szerb—osztrák haderőnek a megállapított hadműveleti terv szerint következőleg kellett operálnia: a jobbszárnyon, Temesvárnak szerb és oláh nemzetőr alakulásokkal megerősített védőrségének Aradot kellett felszabadítania, hogy aztán a Maroson átkelve Nagyvárad felé nyomuljon előre; ezalatt a középhad Theodorovics alatt Török- és Ó-Kanizsáról a Tisza mindkét oldalán, a balszárnynak pedig Stanojevics őrnagy alatt Szabadkán át Szeged felé kellett előnyomulnia, hogy e várost hatalmába ejtve, innen a horvát bánnak Pest felől előnyomuló hadtestével karöltve Debrecen elé folytassa hadműveleteit. Eszék és Pétervárad meghódoltatását Nugent vállalta magára. Amint ebből látható, a szerbek most ugyanabba a hibába estek, mint előbb saját csapatjaink: aránylag csekély erővel mindent biztosítani s egyidejűleg három irányban is támadni akartak! De lássuk a műveleteket egyenkint s mindenekelőtt az Arad előtt történteket.
Az e várat körülzáró seregtest parancsnokságát Máriássytól, mint tudjuk, Gál Miklós ezredes vette át, aki feladata teljesítéséhez a kormánytól a szükséges ostromszereket és több nehéz löveget kapott. Erre Gál azonnal hozzáfogott az ostrommunkálatokhoz s a várat Uj-Aradtól teljesen elszigetelendő, kettejök között a Maros öblös kanyarulatában párhuzamokat emeltetett. A jobbparti ütegek január 10-ikére elkészülvén, azokból a lődöztetés azonnal kezdetét vette s a 48 órai heves tüzelésnek eredménye lőn, hogy a vár belsejében lévő épületek egytől-egyig a tüz martalékaivá lettek, míg ellenben magában a várban kár alig esett. Midőn Damjanics hadosztályát a Tiszához vezetendő, január 31-én Aradra ért, Gál az alkalmat felhasználva, megújította a lövetést s a várat megadásra szólította fel de eredménytelenül.
Alig távozott el Damjanics Arad közeléből, midőn hire érkezett, hogy dél felől a vár felmentésére tetemes szerb—osztrák hadak közelednek; erre Gál a teendők megvitatása végett február 5-én haditanácsot hivott egybe, melynek határozata értelmében az ostrom azonnal abbanhagyatott s az összes ostromszerek a csapatokkal együtt a Maros jobb partjára vonultak át. Itt Gál erejét következőleg osztotta el: a balszárny Villám őrnagy alatt a 29. honvéd zászlóalj 2 századával a paulisi szorost tartotta megszállva; az 59. honvéd zászlóalj Glogovacnál, a 38. honvéd zászlóalj 1 üteggel és a Lehel-huszárok 1 századával Mikalakánál állott fel. A 30. és 58. honvéd zászlóaljból, a nagyobbára csak kaszákkal felfegyverzett nemeztőrségből, 3 huszár századból és 3 ütegből álló közép Gál személyes vezetése alatt Mikalaka és Ó-Arad között foglalt állást s végül a 29. honvéd zászlóalj 4 századából, 1/2 ütegből és a Hunyady-huszárok 1 századából álló jobbszárny Asztalos százados alatt egészen a csalai erdőig terjeszkedett ki.
A szerb—osztrák had — Temesvár megerősített várőrsége — február 6-án tényleg beérkezett Uj-Arad előtt, s miután onnan a magyarok gyenge hátvéde ellenállást nélkül a Maros tulsó partjára húzódott vissza, az ellenség február 7-én Uj-Aradot akadály nélkül megszállotta. A következő napon reggeli 7 órakor kezdetét vette az ágyúzás Gál közép hada ellen, melyet egyidejüleg Berger is lövetett a várból. Déltájban az ellenség gránátjai néhány a csapatok mögött felállítva volt lőszerszekerünket légberöpítették, mire a honvédek és nemzetőrök abban a hiszemben, hogy az ellenség által már hátba is fogattak, eszeveszett futásnak eredtek, az összes ostromszereket a város piacán hagyván.
Erre az ellenség néhány zászlóalja egy röppentyű üteggel a még jéggel borított folyamon keresztül Ó-Aradba nyomult s ott a futamlók üldözése helyett a város kifosztásához fog. Gál ezredes fejét vesztve, vert hadával Batonyára húzodott vissza, ahonnan Villámnak és Asztalosoknak is parancsot küldött a visszavonulásra. Ennek fognatosítása közben a város nyugati oldalán elhaladva, veszi hirét Asztalos délután 2 óra tájban a városban folyó garázdálkodásnak, majd előtte terem az ősz Boczkó Dániel kormánybiztos és a jajveszékelve futó nők és siránkozó gyermekek szerencsétlen sorsára utalva, Asztalost rábírja, hogy maroknyi hadával a városban fosztogató ellenségre vesse magát. Asztalos a zászlót kezébe ragadva, kisded csapatja élén hősies elszántsággal a város piacán őgyelgő szerb csapatokra rohan s miután azok nagyobb részét levágja, a többiek eszeveszetten kirohannak a városból; ennek bennmaradt polgárai észrevevén a kedvező fordulatot, az egyes házakba rablási szándékkal benyomult szerbeket és horvátokat bosszútól lihegő kebellel egyenként leszúrják, úgy hogy csak kevésnek sikerült a büntetés sujtó keze alól kisiklani. Rövid idő mulva az ellenség teljesen visszahúzodott a Maros tulsó partjára, a már elfoglalt ostromszereket és zsákmánya nagy részét is visszahagyván. Asztalos százados maroknyi hadának a merész visszavágás majdnem 100 emberébe került, míg a szerb—osztrák had több száz holtat és sebesültet hagyott a csatatéren. A kedvező fordulat hirére Gál ezredes is visszatért középhadával a városba s a következő napon Asztalossal együtt Uj-Aradon is megtámadta az ellenséget, mely azonban a mult napi kudarc hatása alatt, most már nagyobb ellenállás kifejtése nélkül húzódott vissza Temesvárra. A kormány, mihelyt az események hirét vette, Gál ezredest azonnal elmozdította állásától s helyébe Kiss Pál alezredest nevezte ki. A bekövetkezett jégzajlás következtében Uj-Arad megszálló őrségét a Maros jobb partjára kellett visszavonni, ami az osztrákoknak újból alkalmat adott, hogy a vár őrségét nagyobb mennyiségű élelmi készletekkel lássák el.
Az Arad felmentését célzó műveletekkel egyidejüleg Theodorovics főerejét Török-Kanizsán vonta össze s innen február 9-én előhadával Szőreg előtt megjelenve, Hadiknak oda előretolva volt gyenge előcsapatjait visszanyomta, majd február 11-én Uj-Szegedet is megszállván, a város ellen déltájban hatalmas ágyúzást kezdett. Hadik erre Gombás századost néhány nemzetőr zászlóajjal a befagyott Tisza jegén át támadásra indítja, minek folytán Theodorovics hadát csakhamar Szőregre vonta vissza, mely helység körül azonnal sáncokat emeltetett. Hadik február 12-én a Tiszának már olvadozó jegén két hidat veretett s másnap Theodorovics egész erejének latbavetésével újból megtámadta. Az ellenség a Forget százados által vezetett Wasa- és az Igmándy őrnagy által parancsnokolt 8. honvéd zászlóalj ismételt rohamai folytán makacs ellenállás után végre mégis tágítani volt kénytelen s miután száznál több halottat és sebesültet, továbbá egy ágyút, több társzekeret és egy zászlót a csatatéren hagyot, Deszk és Szent-Iván felé vonult vissza. A mieink vesztesége alig tett ki 60 főnél többet. Theodorovics ez újabb kudarc után segélycsapatokat bevárandó, egészen Kanizsáig vonult vissza, Hadik pedig, miután a támadás folytatásához elegendő ereje nem volt, tisztán csak Szeged és környékének kézbentartására szorítkozott, micélból a Tisza bal partján a Marostól majdnem a Boszorkány-szigetig nyúló földsáncokat emeltetett s azonkívül gróf Batthyány Kázmér kormánybiztossal együtt buzgón fáradozott a haderő kiegészítésén is.
A szőreg—ujszegedi támadással egyidejüleg a szerbek balszárnya Horgos ellen is intézett támadást Szeged irányában, melyet azonban Bene alezredesnek nemzetőreivel szintén fényesen sikerült visszavernie. Ez események után a Maros—Tisza mentén hosszabb fegyverszünet állott be, mely alatt a nemzeti aspirációkat illetőleg várakozásaikban csatlakozott szerbek és az osztrák intéző körök között többször erélyesebb hangú vitára került a dolog, minek legközelebbi eredménye lőn, hogy Knicsanin március első napjaiban 12.000-nyi szerviánus hadával hazájába visszatért.
Most pedig Eszék váráról még néhány szót, melynek meghódoltatását, mint már említettük, Nugent vállalta magára. Említett táborszernagy hadoszlopával január 10-én, mint tudjuk, Nagy-Kanizsát szállotta meg, ahonnan Windischgrätz fölszólítására a Dietrich-dandárt Székesfehérvár felé indította útnak, azonban Dietrich még meg sem érkezett Székesfehérvárra, midőn Nugent Kaposvárra rendelte vissza, miután hirül vette, hogy Nemegyei szabad csapata a Trebersburg által körülzárt Eszék felmentése céljából előnyomulásában már is Pécsett érte el. Dietrich beérkezte után Nugent 6000 gyalogossal, 800 lovassal és 21 ágyúval csakugyan el is indult Pécs felé. Ezalatt Trebersburg január 30-án Valpóról elindulva, másnap Eszék külvárosait ejtette hatalmába, mire a vár parancsnoka, az inkább osztrák, mint magyar érzelmű Éder tábornok már nagy hajlandóságot mutatott a vár feltétlen feladására. Nemegyei Nugent közeledésének hirét vevén, sietve átkelt a Dunán s mint fentebb említettük, Hadik hadtestéhez csatlakozott, Nugent pedig Eszék felé vette útját s február 5-én Béllyére érkezett, ahol csapatjait a körülzárás foganatosítására készenlétbe helyezte. Mielőtt azonban erre vonatkozó műveleteit megkezdette volna, előbb február 10-én Édert a vár átadására szólította fel. Az ebből keletkezett alkudozások eredménye lőn, hogy a 4500 emberből álló várőrség a február 13-án megkötött kapituláció értelmében másnap feltétlenül lerakta a fegyvert.
Ezek után Nugent előbb a Dietrich-, majd a Pálffy-dandárt is Windischgrätz rendelkezésére bocsátva, ő maga hadának fenmaradó részével hátának, illetőleg összeköttetésének kellő biztosítása mellett Stiriával, Pétervárad körülzárását szándékolta végrehajtani, miről később leend alkalmunk bővebben szólani.
