Az isaszegi csata (1849. április 6-án).
Az isaszegi csata (1849. április 6-án).
Az aszód–baghi állásban összpontosult osztrák csapatok márc. 6-án reggeli 6 órakor a kiadott intézkedés értelmében megkezdték a visszavonulást s mialatt a II. hadtest részei Csorics altábornagy alatt menetüket utasításukhoz mérten Vác felé folytatták, a III. hadtest d. e. fél tizenegy óra tájban elfoglalta a számára kijelölt gödöllői állást, melyet s Schütte dandár a besenyői kolostor tájékán kiállított előörsök által biztosított.
Kevéssel ezután Windischgrätz a bánnak márc. 5-én d. u. 5 órakor irónnal egy papírszeletkére írt alábbi értesítését kapta meg:
„Azonnal elindulok Zsámbokon át (?!) Dányba s holnap (6-án) Isaszegre. Délre tőlem ellenséges oszlopok Pest irányában nyomulnak előre.” – E jelentésnek kézhezvételét a herceg d. u. 1 órakor egy terjedelmes levélben ismeri el, melyben – minekután Jellacsicsnak lakonikus rövidséggel írt jelentése fölött megütközését fejezi ki – többek között ezeket írja:
„Miután Nagyméltóságod tudomásomra hozza, hogy délre tőlem Pest irányában ellenséges oszlopok nyomulnak elő, úgy szíveskedjék azok menetirányáról és erejéről lehetőleg biztos hírt szerezni: egyidejüleg van szerencsém Excellenciádat megkeresni, hogy azokat, amennyiben sikerre való kilátással teheti, haladék nélkül támadja meg, annál is inkább, mivel a Nagyméltóságodtól vett első értesítésre képes vagyok délutáni 2 óráig az egész III. hadtesttel, vagy a körülményekhez képest annak egy részével innen Nagyméltóságod támogatására abban az irányban elindulni, melyet nekem megjelölni jónak látand. Felkérem tehát Excellenciádat, hogy mindenről, amit erre vonatkozólag elrendelni jónak lát – mi mellett nem igen volna szabad időt vesztegetni, amennyiben az ellenség ma reggel még Hatvannál állott, esetleg azonban előre is nyomulhatna, – engem is azonnal értesíteni szíveskedjék s újból hangsúlyozom, hogy részemről a leghathatósabb támogatásra számíthat. A jelen körülmények között bármely, még kisebb erejű ellenséges oszlopnak megsemmisítése is nyomós eredménnyel járna. Természetesen kiváló fontosságú előttem annak biztos megtudhatása is, hogy a Monorra kikülönített Mihic (azelőtt Pálffy), dandár jelenleg hol áll s hogy mily ellenséges erők vannak vele szemben. Végre felkérem Nagyméltóságodat, hogy az Isaszegről Cinkota, Keresztúr, Vecsés és Mendére közvetlenül vezető útak állapotáról meggyőződést szereztessen, miután ezek azok a vonalak, melyeken a helyzethez képest Pest körül mozognunk kell. Erre vonatkozólag is kérem értesítését . . . . Ami pedig egy ellenséges oszlopnak előnyomulását Kecskemétről Pest felé illeti, e tekintetben ez ideig teljesen nyugodt vagyok, miután onnan tegnap a posta még fennakadás nélkül Budára ért.”
Egy órával e levél elküldése után érkezett be a bánnak újabb jelentése, hogy hadtestével d. e. 11 órakor Isaszeget elérvel, a helységtől nyugatra fekvő magaslatokon táborba szállt s ott további parancsokat vár. Mai menete alatt – úgymond – 1 zászlóaljból, 3 lovas századból és 1 ütegből álló ellenséges különítmény folyton nyomában volt, hasonlóan előnyomult feléje és délre tőle körülbelül 4 ellenséges oszlop, melyeknek erejét a nagy távolság miatt megbecsülni nem lehetett; ez okból a bán célszerűnek véli, ha az I. és III. hadtest mielőbb egyesíttetnék.
Schlick hadteste ezalatt az étkezés megfőzéséhez fogott, a Pestről élelmi szerekkel beérkezett ezrekre menő kocsik pedig éppen felvonulófélben voltak Gödöllő szabad terén és a Grassalkovics kastély előtt, midőn déli irányból hatalmas ágyúdörej hangzott át, jeléül annak, hogy a bán komoly támadásnak néz eléje.
Már ezt megelőzőleg, d. u. 1 óra körül vette Windischgrätz a jelentést, hogy Aszód irányából egy ellenséges oszlop közeledik. A herceg ennek folytán a Lobkowitz hadosztályt, melynek legénysége a félig megfőtt húst szuronyára tűzve hagyta el táborhelyét, a Gödöllőtől keletre kiszemelt állásba rendelte előre.
A magyarok részén a tápió-bicskei csata napján, április 4-én, az I. és III. hadtest, mint tudjuk, Tápió-Bicske mellett szállt táborba, a II. hadtest és Görgey főhadiszállása Nagy-Kátára ért, míg a VII. hadtest nagyjában véve megmaradt április 3-án elfoglalt állásában.
Április 5-ikére Görgey következőleg intézkedett:
„A VII. hadtest Hatvanban marad, a Kmety hadosztályt azonban magához vonja, megszállja Fénszarut egy zászlóaljjal s Ecsedre egy őrsöt rendel ki. Az I. hadtest reggeli 6 órakor Tápió-Bicskéről Sülyre nyomul előre. A III. hadtest reggeli 6 órakor elvonulása után Tápió-Bicskéről Szecsőre, a II-ik (tartalék) hadtest pedig pont 6 órakor reggel Tó-Almásra menetel; a főtartalék Jász-Berénybe. Kedvezőtlen kimenetelü harc esetén a VII. hadtest Gyöngyösre, az I., II. és III. hadtest Jászberényre húzódik vissza. Mindezek a mozdulatok végre is hajtattak anélkül, hogy azokról – mikép Görgeynek nagyon is volt oka tőle tartani – Windischgrätz tudomást szerzett volna.
Április 6-ikára azon feltételezés mellett, hogy az ellenség még a Galga mentén Aszód és Baghnál áll, Görgey következőleg intézkedett: A VII. hadtest Aszód felé a Galgáig nyomul előre s Baghot támadja meg. Utóbb említett helység minden áron hatalmukba ejtendő, legjobban Tura felől. A többi hadtestek szintén folytatják a támadó előnyomulást és pedig: az I. hadtest Sülyről az Isaszeg felé húzódó hegyháton utóbb említett helység felé s balszárny dandárát Pécelre irányítja. A III. hadtest Kókán, a Királyerdőn és a majoron át a legnagyobb óvó rendszabályok mellett Isaszegre menetel s a Szt.-Király és Szt.-László majorokat különítményekkel szállja meg. Végül a II. hadtest Tó-Almásról Dányra megy, s egy erős különítményt Zsámbokra indít. Indulás az I., II. és III. hadtest részére reggel pont 5 órakor. A hadtestek egymás közt a legszorgosabb összeköttetést tartják fönn, egymást kölcsönösen értesítik és támogatják. A hadsereg főhadiszállása Sülyről Tó-Almásra tétetik át. Csak bátran előre.”
A támadó művelet alapeszméje tehát: Az ellenség bal szárnyának lekötése a VII. hadtest által, mialatt a sereg zöme – I., II. és III. hadtest – az osztrákok jobb oldala ellen Isaszegen át döntő támadást intéz, hogy ezáltal az egész osztrák sereget a fővárostól el, észak felé leszorítsa.
Úgy ez, valamint az 5-ikére kiadott intézkedés egyszerű, világos, rövid és érthető stílusa által tűnik ki s szerzőjének, Görgeynek, különösen pedig Bayer alezredesnek valóban dicséretére válik. De nemcsak forma, hanem főkép 1849-iki mértékkel mérve, tartalom tekintetében is figyelemre méltó e két intézkedés. Ha a tápió-bicskei ütközet és az isaszegi csata közötti időben az egyes napokra elrendelt hadmozdulatokat szemügyre vesszük, azt találjuk, hogy április 4-én a sereg arcvonala Hatvan–Tápió-Bicske között 35 klm., 5-én Hatvan–Tápió-Süly között már csak valamivel több 25 klm.-nél, míg végül 6-án, vagyis a tervezett csata napján, a két seregcsoport egy mindössze 15 klmtrnyi területre vonatik össze olyformán, hogy a főcsoport az Aszód–Baghnál vélt ellenséges főerőt az aszód–pesti országútról már teljes leszorítással fenyegeti. Látjuk tehát, hogy ezen intézkedésekben a siker feltétele, a döntés előtti fokozatos erőegyesítés fontos elve a lehető leghatározottabban kifejezést nyer.
A 6-ikára kiadott intézkedés alapján Gáspár tábornok, mint a különálló VII. hadtest parancsnoka, következő parancsot bocsátotta ki: „477. sz. – Kelt Hatvanban, április 6-án 1849. – Az egész hadtest előnyomul Bagh felé. A Kmety-hadosztály képezi az arcvédet, reggeli 7 órakor indul ki és az aszódi országúton addig nyomul, ahol balra a mellékút letér Héviz felé, itt balra egyenest Héviznek, Baghra menjen... A Pöltenberg-hadosztálynak, mely 8 órakor indul, feladata: egyik részével a főúton Aszódra nyomulni, egyik dandárjával pedig Kartal felé foglalkoztatni az ellenséget. Ezen hadosztály a szorulók megvédése által, megakadályozza, nehogy az ellenség a főúton előre törjön s a megkerülő csapatnak (a Kmety-hadosztálynak) útját bevághassa. Elleplezi az egész balra megkerülő mozdulatot, ezért a tüzelést ő kezdi meg. A Gáspár-hadosztály* 9 órakor kél útra, Turán, Hévizen és Hévizgyörkön át Baghra mén és segíti a támadást utóbbi hely ellen. – A Weiszl-dandár Hatvant megszállva tartja és visszahúzódásunk esetén védelmezi az átkelőket. . . A Zagyva mentén, kivált Lőrinc és Apc felé cirkálókat kell küldözni szekereken. . . Hátrálási vonal Hatvan.”
Kossuth őrnagy parancsnoksága alatt.
A két ellenséges fél parancsnokának ezen intézkedései végeredményükben április 6-án döntő összeütközéshez vezettek, melynek leírása előtt annak szinhelyéről kell még néhány szóval megemlékeznünk. Az isaszegi csatatér a Cserhát hegység déli sokágú, nagyobbára erdős nyúlványai által képezett dombvidékeken fekszik, melyet a Margita-hegy (345 méter) alján fakadó és úgy Gödöllőt, mint Isaszeget érintő Rákos patak szel át. Utóbbi Pécel tájékán hirtelen nyugat felé fordul s miután a történelmi nevezetességű Rákos mezejét középen átszelte, Pest és Ujpest között a Ördög hidjánál a Dunába szakad. Közlekedési akadályt a Rákos vize rendes körülmények között nem, csupán vizáradások alkalmával képez, ami a megelőző gyakori havazás és esőzések következtében 1849. ápr. elején éppen be is következett. Ily alkalommal az átkelést az iszapos meder és a több helyen mocsaras partok nagyon megnehezítik s így a csata napján csak az áthidalt helyeken, Gödöllőnél, Isaszegnél, valamint utóbbitól néhány száz lépésnyire északra, továbbá a két helység között fekvő Alsó malomnál lehetett rajta megelőző készületek nélkül átkelni. Gödöllőtől keletre a besnyői kolostorig és attól délre egy másik medencealakú mélyedés terül el, melynek folytatását északkeleti irányban a mocsaras mellékterepű Galga völgye felé, az Aranyos és Egres patak völgyszorosai képezik. A Rákos felső folyását mindkét oldalon délkeleti csapásirányú és szelid lejtű lapos dombhátak kísérik; ezek közül csupán a jobbparti végződik Isaszeggel szemben meglehetősen meredek hegyfokban, mely a falut, az eléggé tágas, de erősen átszeldelt terepű völgyet és az átellenben fekvő hegyoldalnak egy jelentékeny erdőmentes részét is uralja. A besnyői kolostor és Isaszeg által jelölt vonaltól keletre fekvő tereprész nagyobbára erdővel van borítva, mely jelenleg több nevet, 1849-ben pedig a Király-erdő nevét viselte s Isaszeget félkör alakban vette körül. A Királyerdő mintegy 14.000 lépés hosszú s közepén, az isaszeg–dányi út mentén legkeskenyebb, – mintegy 1200 lépés; északi végén, az Alsó malommal szemben ellenben mintegy 4000 lépés s déli végén még ennél is valamivel szélesebb, jól gondozott szálas erdő, mely a mozgást nem igen akadályozza. A benne levő számos tisztás a tájékozást és a csapatok áttekintését és vezetését nagyban megkönnyítette. A rákosbalparti terepfedezékek közül említést érdemel még a Királyerdő északi végéhez csatlakozó nagyobb kiterjedésű szőlő, valamint a Gödöllőtől délkeletre elterülő Vadaskert. A Rákos jobbparti magaslatok a keletieknél változatosabb tagoltságot mutatnak ugyan, de nagyobbára erdőmentesek, nyíltak s így betekinthetők.
Az említett tulajdonságoknál fogva a rákosmenti terep a hadakozásra kiválóan alkalmasnak jelezhető. A védő, a jobb parti magaslatokban a Rákos vizével az arcvonal előtt, erős s a tüzérség felállítására igen előnyös támpontokra talált; a választott védőállás jobbszárnya a Várheggyel, a vele szemben fekvő Pécel dacára eléggé előnyösen záródott le, a balszárny Gödöllőnél ellenben inkább ki volt téve az átkarolás, illetve megkerülés lehetőségének. Egy másik hátrányát képezte továbbá a védőállásnak Isaszegnek előnytelen fekvése az arcvonal előtt, melynek keleti szegélye nem igen volt megszállatlanul hagyható, miáltal az említett helység úgyszólván előretolt állássá, de egyúttal az ellenség összpontosított tüzének is célpontjává vált. A támadó, a sok erdőséget leszámítva, mely különben a födött közeledést tette lehetővé, szintén eléggé előnyös, az erők kibontakozását legkevésbé sem gátló s szintén jó tüzérségi állásokkal rendelkező terepre talált. A lovasság alkalmazása úgy a támadó, mint a védő részéről, egyrészt a sok erdő, másrészt a Rákos vizenyős völgylapálya, nemkülönben a süppedékes homokos talaj miatt, részben korlátozva volt.
Az ápr. 6-ikára kiadott intézkedések értelmében a Gáspár hadtest elővéd (Kmety-) hadosztálya déltájban Baghra érve, azt nagy meglepetésére az ellenségtől szabadon találván, menetét a gödöllői nagy országúton tovább folytatta, melyen csakhamar, körülbelül délután fél 1 óra tájban a Schlick által hátvéd gyanánt visszahagyott Auersperg vértesekre bukkant. Az ezen összeütközésről szóló jelentésre Windischgrätz, mint tudjuk a Lobkowitz hadosztályt azonnal előrerendelte, melyet nemsokára a Lichtenstein hadosztálynak is követnie kellett volna. Ámde Kmety, valószínüleg Gáspár meghagyása folytán, csak lassan és tapogatózva nyomult előre s így Windischgrätz csakhamar belátta, hogy Aszód irányából legfeljebb tüntetéssel leend dolga, minek folytán a Schlick-hadtest másik (Lichtenstein) hadosztályával az időközben szintén megtámadt I. hadtest támogatása céljából a Vadaskerten át a Királyerdő felé indult el.
Időközben Kmety felvonultatta ugyan tüzérségét a vele átellenben felfejlődött Lobkovitz hadosztállyal szemben s lovasságát is rohamra indította, komolyabb támadást azonban még csak meg sem kísérelt, miután tudta, hogy hátulról támogatásban nem részesül, amennyiben Gáspár elérvén aznapra kijelölt menetcélját, Baghot, ott a Pöltenberg és Kossuth hadosztályokkal megállapodott. Ezzel az e napi tevékenység a csatatér északi szárnyán nagyjából véve befejezést is nyert s bátran áttérhetünk a déli szárnyon s középen történtek leírására.
Jellacsics hadtestével d. e. 11 órakor Isaszegre érve, fáradt csapatjaival a helység mögötti magaslatokon táborba szállt, miről, mint tudjuk, Windischgrätznek jelentést is küldött. A nyugvó hadtest biztosítására a menet alatt hátvéd szolgálatot teljesített Rastič dandár a Király-erdő keleti szegélyét a Kókáról Gödöllőre és Isaszegre vezető út mentén, attól délre pedig az említett erdőnek délkeleti csúcsát a Gramont dandár tartotta megszállva. Klapka déltájban Sápra érve, megtette intézkedéseit az előtte fekvő Királyerdőn való áthatolásra, mi célból a Zákó-dandár maga előtt sűrű csatárlánccal, az úton volt menetét Isaszegre folytatandó; ezt követte a Bobics-dandár a hadtest tüzérségével és lovassággal. Említett úttól balra, a szabad kilátást nyújtó magaslatokon át az erdőnek délkeleti csucsa felé Schulz dandára irányíttatott s végül a Dipold-dandár, a hadsereg intézkedésnek megfelelően Pécelnek vette irányát.
Midőn a Zákó-dandár kevéssel 1 óra után a Királyerdőt mintegy 1500 lépésnyire megközelítette, északi irányból, a Dányról az erdő felé vivő úton lövések voltak hallhatók, jeléül annak, hogy Damjanics elővéde ellenségre (a Rastič dandárra) bukkant, mely utóbbi, hogy a látszólagos túlerő elől zavartalanul menekülhessen, az erdőt több helyen felgyújtatta.
Eközben Klapka megtámadta az erdő déli végét s Zákó őrnagy az előtte álló horvát és vadász zászlóaljakat könnyű szerrel visszanyomván, ép akkor bontakozott ki az erdő nyugati szegélyén Isaszeggel szemben, midőn a Rastič dandár a Rákos tulsó partjára készült átkelni. A bán, nehogy Klapka Rastič visszavonulását s átkelését a Rákoson megzavarhassa, a Schulzig hadosztály két dandárát indította ellene. E támadást a Zákó dandár nem bírta ki s rövid védekezés után hátrálni kezdett, miközben oly nagy zavarba és rendetlenségbe jutott, hogy még a mögötte álló Bobics dandárt is magával rántotta. Ez körülbelül d. u. fél 3 óra tájban történt.
Bár a bán Damjanics közbelépése folytán üldözésre nem igen gondolt, az első kudarc Klapkát annyira leverte, hogy egyelőre minden támadólagos visszavágásról lemondott.
Ezalatt Damjanics is kibontakozott a Király-erdőből s gyalogságával annak északnyugati szegélyét szálotta meg, míg a lovasság Nagy Sándor alatt az erdő és Isaszeg közötti szabad téren állott fel, ahova nemsokára a hadtest 4 ütege is felvonult, élénk tüzharcot kezdve az ellenségnek szemben álló ütegeivel. Damjanics éppen támadni készült gyalogságával, midőn a Zákó dandár visszaveretését s az- osztrákok utánnyomulását észre vette, minek folytán a tartalékban álló Kiss Pál ezredest 9. honvéd zászlóaljával és a Wasa ezred 3. zászlóaljával azonnal a balszárny támogatására rendelte ki. Jellacsics ennek folytán, továbbá mivel jobb oldalában a Schulz és Dipold dandár is láthatóvá lett, – bár utóbbiak a Zákó és Bobics dandárok megzavarodása folytán egy időre szintén megállottak, – a támadás folytatásával felhagyva, hadtestének visszavonását határozta el a Rákos jobb parti magaslatokra, ahol legszélső balszárnyával az 5. vadász zászlóaljjal a gödöllői Alsó malomnál, jobbszárnnyal (Dietrich-dandár) a Várhegy keleti lejtjén, hadtestének zömével pedig Isaszeg mögött foglalt állást. Isaszeg délkeleti szegélye erős gyalogsági osztagok által maradt megszállva.
Jellacsics hadtestének kiterjedése e szerint majdnem 10.000 lépés, minek folytán a védőállás egy-egy lépésre átlag alig 2 ember jutott, ami soknak éppen nem nevezhető.
A bánnal szemben ez időtájt – d. u. 3 óra felé – a Királyerdő északi végén Damjanics gyalogságának nagy része állt, aki a Zákó és Bobics dandárok hátrálása folytán már megkezdett támadását abbahagyni csupán az erdő megtartására szorítkozni kényszerült. Damjanics gyalogságától balra még mindig Nagy Sándor állott a lovassággal, melynek balszárnyát azonban a Klapka hadtest részei szintén magukkal rántottak. Nagy Sándortól balra Zákó dandár visszavonulása folytán hatalmas ür tátongott, míg Isaszegtől délkeletre Kiss Pál derekasan tartotta magát; végül a legszélső balszárnyán Schulz, s e mögött hátul Dipold dandára állott.
Az erőknek ily kölcsönös állása mellett mindkét részről jóval több mint 100 ágyúnak részvétele mellett, jó ideig álló tüzharc keletkezett anélkül, hogy egyik vagy másik félnek tért nyerni sikerült volna.
Végre Damjanics látván, hogy Klapka a küldött segélycsapatok dacára tör előre Isaszeg irányában, ő maga szánja rá magát a döntő támadó lépés megkezdésére, micélból gyalogságát két harcvonalba csoportosítva s a szárnyak mindegyikét lovas osztagokkal jól ellátva, a Rákos lapályán át a jobbparti magaslatok felé támadásra indul. De alig kezdi meg a támadó oszlop előnyomulását, midőn azt jobb oldalában, az Alsó malom és a király-erdő között elterülő szőlőkertekből az ellenség meglepő ágyútüze és öldöklő golyózápora árasztja el. E fölötte kellemetlen meglepetés bizonyára abban a körülményben leli magyarázatát, hogy Damjanics erősen számított arra, miszerint Schlicket a VII. hadtest Baghnál lekötve tartja s így ezen oldalról teljesen biztosítottnak vélvén magát, sem Gödöllő, sem a jobb oldalában elterülő terjedelmes erdőn át Aszód felé a terepet fel nem derítette.
A meglepő támadást Lichtenstein hadosztálya intézte, mellyel Windischgrätz, mint tudjuk, mindjárt a csata bevezetése után Jellacsics segítségére sietett. A Vadaskertből kiérve, a herceg Kisslinger ezredes parancsnoksága alatt 8 lov. századot és 1 röppentyű üteget a lovasság számára alkalmasabb terepen, a Rákos mentén, a bánnak közvetlen támogatására indított el, míg Montenuovo ezredes a lovasság fenmaradó részével (4 század) a magaslatokon maradva a Királyerdő északi csucsa felé vette irányát. A két lovas oszlop között a hegygerincen a Lichtenstein hadosztály fenmaradó része menetelt a többször említett szőlőkertek felé, ahova Windischgrätz kiséretével előrelovagolt. Ide a herceg a lehető legkedvezőbb pillanatban, ép akkor érkezett meg, amikor Damjanics a szándékolt támadást megindította. Erre osztrák részről egy üteg a Hartmann zászlóaljjal és a Mazuchelli zászlóalj egyik osztályával haladék nélkül a szőlőbe siet, hogy tüzével a támadásra indult magyarokat meglepje; az ütegek és a Fiedler dandár fenmaradó része az előbbiektől balra az erdő felé folytatta útját.
Most látja csak be Damjanics nagy hibáját, melyet a felderítés elhanyagolása, illetve a jobb oldalában fekvő magaslat meg nem szállása által elkövetett s aminek azelőtt könnyű szerrel, kardcsapás nélkül birtokába juthatott volna, most csak megerőltető küzdelem árán képes újból az ellenség kezéből kiragadni.
Damjanics mindenek előtt Wisockit rendelte vissza a lengyel légióval és a 3. honvéd zászlóaljjal a király erdő északi sarkának újbéli elfoglalására, ahol Fiedler dandárának ugyanoda irányított csapatjaival heves és véres, de eldöntetlen ide-oda hullámzó ütközet keletkezett.
Az osztrákok részéről előbb a Hartmann, majd a Mazuchelli és Breisach zászlóaljak indultak ismételten rohamra, mely azonban 300 lépésnyi térnyerés után a magyarok öldöklő tüze által visszaveretett; később, d. u. 4 és 5 óra között az időközben újból rendezkedett zászlóaljakhoz az István főherceg zászlóalj is csatlakozott s azokkal együtt újból rohamra indult, mely alkalommal báró Piatolli őrnagy, a Hartmann zászlóalj parancsnoka is elesett, de ismét eredmény nélkül, mivel Damjanics időközben a Leiningen dandárt is visszarendelte volt a Király-erdőbe.
Később alkonyat felé, midőn az 5. vadász zászlóalj az Alsó malom mellől szintén a harcvonalnak e szárnyára rendeltetett, még egy negyedik rohamot is megkíséreltek a császáriak, de Damjanics időközben újabb erősbítéseket nyervén, ennek is szivós kitartással állott ellen.
Időközben a magyarok balszárnyán szintén heves küzdelem keletkezett s a helyzet, miután Klapka első vonalbeli zászlóaljai Isaszeg és a Várhegy irányából kereszttüzbe vétettek, percről-percre aggasztóbbá vált, úgy hogy Klapka reményét és bizalmát végkép elvesztve, a rendetlenségbe jutott csapatokat az erdő belsejébe rendelte vissza.
E válságos pillanatban jelenik meg Görgey d. u . 4 óra tájban a csatatéren, aki d. u. 3 óráig messze elmaradt a tettek szinhelyétől, anélkül, hogy – mint saját maga állítja – Dányban felütött főhadiszállását, vagy Isaszeg felé előrerendelt hadtestparancsnokait értesítette volna, hogy szükség esetén Kókán lesz feltalálható; ennek folytán a csata állásáról csak véletlenül és jó későn, d. u. 3 óra tájban értesült egyik előrelovagolt lovásza utján.*
Rossz nyelvek azt állítják, hogy Görgey a délutánt Kókán egy szép asszony társaságában töltötte.
Erre rögtön futártisztet küldött Dányba, hogy Aulichot a II. hadtesttel azonnal útnak indítsa Isaszeg felé; ő maga pedig gyorsan lóra pattanva, mulasztása érzetében aggodalomtelt szivvel a legrövidebb úton a Királyerdő felé vágtatott, ahol 4 óra tájban kellemes meglepetésére a II. hadtestet már maga előtt találta, miután azt Bayer alezredes a csata első hirére saját intenciójából előrerendelte, ami valóban nagy szerencse, sőt a csata sorsára határozottan döntő befolyással volt.
Időközben Gáspártól jelentés érkezett, hogy az osztrákok Aszódot és Baghot minden ütközet nélkül odahagyták s hogy ennélfogva ő a VII. hadtesttel Gödöllő felé nyomul előre. Erre Görgey az eredeti tervétől kissé eltérően, ama feltevés mellett, hogy Gáspár csakugyan folytatja előrenyomulását Gödöllő felé, azt határozta, miszerint Damjanics halogató harca alatt az ellenség mindkét szárny elem átkaroló nyomást intéz, még pedig dél felől az I. hadtesttel és az újonnan beérkezett II. hadtest zömével. Arról, hogy ezt az újabb tervet a VII. hadtest parancsnokával is közölje, a harc hevében teljesen megfeledkezett. Elhatározásából kifolyólag meghagyta Aulichnak, hogy a Mihályi dandárt, melyhez még a 48. honvéd zászlóalj is csatlakozott, azonnal a jobbszárny támogatására rendelje ki, zömével pedig a III. és I. hadtest között keletkezett ürbe vonuljon be.
Ezen intézkedés kibocsátása után Görgey még előbbre vágtatott, miközben csakhamar Klapkára bukkant, aki ekkor már, mint tudjuk, reményvesztetten vezette vissza csapatjait az erdő belsejébe, amit az Görgey előtt – utóbbinak emlékiratai szerint – azzal indokolt, „hogy gyalogsága már ki van merülve s teljesen ellődőzte töltényeit, jobb lesz tehát ma nem erőltetni tovább a dolgot; holnap talán inkább sikerülhet, ami ma már ki nem vihető.”
Erre Görgey hevesen azt viszonzá: „Nekünk itt ma győznünk kell, vagy újból visszakuporodni a Tisza mocsarai mögé! ha a gyalogságnak nincs tölténye, van szuronya! Előre!”
„Előre!” kiáltotta az I. hadtest parancsnoka is hirtelen fellelkesedve, s azontúl estig csakugyan emberül megállta a helyét. Klapka a Zakó és Bobics dandárt újra összeszedvén, csakhamar ismét elfoglalta előbbi helyét, ahol időközben Kiss Pál dandárával csak a legnagyobb erőmegfeszítés árán tarthatta magát a bán ismételt támadási ellen.
Innen Görgey Damjanicshoz sietett, aki magán kivül volt a fölháborodástól Klapka magatartása miatt, de Aulich közeledtének hire csakhamar ismét megnyugtatta. ezek után Görgey, miután Damjanics-csal újabb elhatározását közölte, melynek értelmében a III. hadtestnek egyelőre halogató szerep jutott, ismét a csatavonal közepére lovagolt vissza, hogy ott a bevezetést személyesen átvegye. innen most már egészen tisztán hallható volt, hogy a harc a déli szárnyon percről-percre élénkebbé válik, jeléül annak, hogy Klapka ígéretét beváltani készül.
Mire Görgey az erdő északnyugati széléhez visszatért, itt időközben következőleg alakultak a viszonyok: a Bobics dandár (46., 47. és 28. honvéd zászlóaljak) az isaszeg–sápi út mindkét oldalán fejlődött harcra; ettől balra Kiss Pál dandára (9. honvéd és a Wasa ezred 3. zászlóalja) tartotta még mindig hősiesen magát; az erdő legvégén pedig a Schulz dandár (17. honvéd és a Dom-Miguel ezred 3. zászlóalja) fejlődött, amely mögött balra hátul a péceli út mentén Dipold dandára állott fel. Ugyanezen időben a II. hadtest zöme még csak fejlődő félben volt, számára az I. és III. hadtest között kijelölt csatavonal közepe felé. Ez által az egész magyar seregnek felfejlődése 14.000 lépés kiterjedésében teljessé vált, úgy hogy az arcvonalnak minden lépésére átlag 2 1/2 ember esett, ami kiváló erőkifejtésre alkalmas csoportosításnak szintén nem igen mondható.
Mialatt magyar részen mindezek történtek, az ellenfél táborában sem töltötték az időt tétlenül. Midőn Windischgrätz látta, hogy a Királyerdő északi sarkában a harc a legnagyobb erőmegfeszítések dacára eldöntetlenül folyik tovább, d. u. 4 óra tájban parancsot küldött a bánnak, hogy támadó előnyomulását újból kezdje meg s egyidejüleg Ottingernek közvetlenül meghagyta, hogy lovasságával, melyhez Kisslinger 8 századja és 1 ütege is csatlakozand, az ellenséges felállításnak nagyobbára szintén lovasságból álló közepe ellen nyomuljon előre döntő támadásra.
Ottinger ennek folytán Isaszegnél akart lovasságával kibontakozni, de a helység ekkor már lángokban állott, a Rákos hidját pedig a magyarok tüzérsége a leghatásosabb tüzzel árasztotta el. Ily körülmények között Ottinger jobbnak látta, a Rákoson át más alkalmasabb átkelő pontot keresni, amit Isaszegtől északra meg is talált. Az átkelés a mocsaras talaj miatt természetesen nem a leggyorsabban volt végrehajtható, s alig hogy a lovasság fele a tulsó partra ért, azt az átellenben fekvő magaslatokon felvonult magyar tüzérség, melyhez az épen megjelenő Aulich-ütegek is csatlakoztak, oly pusztító tüzzel árasztotta el, hogy Ottinger szándékolt támadása kivihetetlennek bizonyult. Hozzájárult még ehhez, hogy Görgey időközben Nagy Sándor huszárjait is támadásra rendelte, kiket azonban Fiedler tüzérsége a szőlőkertből, valamint a gyorsan felvonult Kisslinger üteg is oldalba fogott.
Ekkor előreront az összeütközés szinhelyére sietett Montenuovo ezredes is 4 lovas századjával s a huszárokat oldalban s hátulról rohanja meg. Ezt a meglepő támadást huszárjaink nem bírják ki s csakhamar a Királyerdőbe kénytelenek visszahúzódni, ahol azonban újból nem várt csapás éri őket. Az épen felvonuló egyik Aulich üteg ugyanis huszárjainkat ellenségnek tartván, hatásos kartácstüzzel fogadja őket. Hasonló baleset történt különben a Királyerdő északi végén is, ahol a Mihályi dandár folytatott tévedésből élénk tüzelést a Wisocki hadosztály csapatjai ellen hátulról.
Ezt a meghiusult lovas támadást nemsokára egy újabb lovas összecsapás követte; Nagy Sándor ugyanis lovasságának még érintetlen részével, melyhez a II. hadtesthez tartozó Mándy alezredes is csatlakozott századjával, első harcvonalának kudarca után még nagyobb hévvel reáveti magát Ottinger és Kisslinger osztagaira. Ez az újabb attak eldöntetlen maradt, amennyiben a nehéz, homokos talajban a lovak már a rajta-rajta alatt annyira kimerültek, hogy a felek az első összecsapás után egymásról viszszapattanva, ezután már csak illő távolságról néztek egymással farkasszemet.
Ezalatt Klapka Aulich által támogatva, fogadalmához híven sikeresen nyomult előre Jellacsics jobbszárnya ellen, aki ennek folytán a Windischgrätz által megparancsolt támadás eszméjétől végkép ellátott. Így aztán a magyarok csakhamar benyomultak az égő Isaszegbe, honnan a császáriakat rövid harc után végkép kiszorították, majd felhatoltak a Rákos jobb partján fekvő magaslatokra is, ahol azonban már nagy ellenállásra nem találtak, miután Jellacsics már korábban elrendelte volt a visszavonulást Gödöllő felé. Klapka és Aulich hadteste az említett magaslatokon este 8 óra tájban tábort ütött anélkül, hogy a visszavonuló ellenség hatásos üldözésével egyikük is gondolt volna; csupán a II. hadtest küldött, de csak rövid távolságra Jelics százados alatt néhány lovas osztagot a hátráló császáriak után. A hadsereg-főhadiszálláson, Dányon tartózkodó Bayer alezredes, mihelyt csapatjaink győzedelmes előnyomulásáról hírt vett, rögtön küldöncöt menesztett Klapkához, hogy az I. hadtest még aznap folytassa előnyomulását Kerepesig, ami ha megtörténik, a császáriakra nézve valóban végzetessé válhatott volna. De Klapka csapatjainak fáradságára való tekintettel a vett meghagyást egyszerűen zsebre dugta, amit Bayer később joggal igen igen nagy mulasztásul rótt fel neki.
Mig e szerint Isaszegnél a harc az est beálltával megszűnt, addig a másik szárnyon Damjanics és Lichtenstein között a csatározás csak éjjel 11 órakor ért véget, miután a bán visszavonulását sem a herceggel, sem az osztrák balszárnnyal nem közölte s így az ellenfelek a Királyerdő északi részében jóval az Isaszegnél bekövetkezett döntés után ágyúlövésnyi távolságban állottak egymástól s csupán az éj sötétsége akadályozta meg őket, hogy újabb jelentékeny összeütközést ne provokáljanak.
Éjfél tájban Lichtenstein, miután Jellacsics visszavonálásáról értesült, zászlóaljait összeszedve, 1 órakor a szőlőkertbe, onnan pedig a Vadaskertbe vonult el, ahova a hidegtől didergő csapatok reggeli fél 3 órakor érkeztek meg.
Még mielőtt Jellacsics visszavonulását megkezdte volna alkonyatkor a további parancsok kikérése céljából egyik szárnysegédét Windischgrätzhez küldötte, akinek utóbbi a következőket hagyta meg: „Jelentse meg Őnagyméltóságának, hogy előörseit jelenlegi állásában állítsa fel, s hogy az ellenségét lovasság által üldöztesse; ennek megtörténte után az egyesülés a III. hadtesttel végrehajtható.” Ez a meghagyás arra enged következtetni, hogy Jellacsics legyőzetését valószinüleg szépítgetni akarván, főparancsnokát a dolgok valódi állása tekintetében bizonytalanságban hagyta. És valóban Windischgrätz este 9 óra tájban legalább is azzal a megnyugtató meggyőződéssel távozott a harc szinhelyéről Gödöllőre, hogy a csata sorsa eldöntetlen maradt. Ennek ellenkezőjét csak akkor tudta meg, amidőn főhadiszállásába nemsokára a bán is megérkezett, jelentvén: „hogy miután az I. hadtesttel éjen át előnytelen állásában meg nem maradhatott, kénytelen volt Gödöllőre visszavonulni.”
A dolgok ily állásával szemben Windischgrätz elhatározta, hogy az egész sereget Pest felé vonja vissza s az erre vonatkozó rendelkezéseket még az éj folyamán bocsátotta ki. Az éjjelt a sereg, anélkül, hogy a nyugvó csapatok biztosítására előörsök állíttattak volna ki, mely körülmény vállalkozó ellenséggel szemben bizonyára megbosszúlta volna magát, Gödöllő körül töltötte.
A csata színhelyének odahagyása által a császáriak a győzelem dicsőségét minden kétséget kizárólag a magyaroknak engedték át. Az emlékezetes nap dicsősége első sorban a lelkes magyar csapatokat, a magasabb parancsnokok közül pedig Damjanicsot, Bayer alezredest, Kiss Pált és Görgeyt, aki még éppen jókor lépett közbe, illeti meg. Klapkának csüggeteg magatartása fölött a csata kezdetén csak legmélyebb sajnálatunkat fejezhetjük ki, annál inkább dicséretére válik azonban, hogy Görgey által felbuzdítva, az események további folyamán derekasan megállta helyét. Utólagos védekezése, hogy Baghnál további parancsok hiján maradt meg, semmi körülmények között sem fogadható el; mint önálló seregtestparancsnok tudnia kellett volna, mi a kötelessége, midőn bajtársai alig egy mérföldnyire délre élet-halál harcot vívnak. S hány derék magyar vitézt menthetett volna ő meg az elvérzéstől, ha túlerejével Lobkowitz hadosztályát visszanyomva, a délután folyamán Damjanics jobbján megjelenik!
A csatában résztvett magyar haderők létszámát 48.000 emberre tehetjük, ebből azonban jó ideig csak az I. és III. hadtest együttvéve körülbelül 23.000 ember vett részt a harcban. Midőn ehhez később a II. hadtest is járult, a tevékeny magyar haderők összege mintegy 33.000 emberre emelkedett, míg a seregnek majdnem egy harmada, a VII. hadtest, a csatatérhez közel tétlenül áll.
Az osztrák I. és III. hadtest részéről a csatában tényleg részt vett csapatok létszámát körülbelül 27.000 emberre tehetjük leszámítva a Gáspárral szemben maradt Lobkowitz hadosztályt, marad mintegy 20–21.000 ember.
A magyarok vesztesége csak hozzávetőleg van 800-1000 emberrel feljegyezve, ami a harcolók 3%-ának felel meg. Az osztrák seregrészek közül csupán a Lichtenstein hadosztály vesztesége puhatoltatott ki részletesebben, amelynek nagysága: halottakban 3 tiszt és 61 ember, sebesültekben 7 tiszt és 78 ember, eltünt 15 ember; összesen 10 tiszt és 154 főnyi legénység, azaz körülbelül szintén 3%. A császáriak összes veszteségét némelyek 600, mások pláne 1500 emberre becsülik.
Április 7-én a győztes magyar sereg folytatta előnyomulását, a fővárosok felé, s ugyanaznap Kossuth is Gödöllőre ért, ahol délben, a sereg vezéreitől környezve, a III. hadtestet elvonultatta maga előtt. A csapatok lelkesült „éljen!” kiáltásokkal üdvözölték Kossuthot, mit ő kalapja lobogtatásával viszonzott. Gödöllőről Kossuth a következő hadijelentést bocsátotta ki:
„A dicsőség napjait éljük, melyből a nemes honfiak vérén vásárolt babérokkal a haza szabadsága fog felvirágozni. Mély hálával hajoljon meg a nemzet hadseregei és azoknak vezérei előtt. Ki ezt a vidéket és itt a természettől hegyszakadékok, hegyek és erdők által képezett erős hadállásokat ismeri s oda képzeli ezekhez az egyesült osztrák hadsereget dölyfös főparancsnokának Windischgrätznek vezetése alatt, annak, ha hadseregünknek feltarthatatlan diadalmas előnyomulását három nap alatt Jászberénytől idáig meggondolja, ha különben magyar, keblét okvetlenül büszkeség tölti el; mert megérte az imént még szolgasággal fenyegetett nemzet dicsőségének legszebb napjait. De vezéreink s a vitéz hadsereg nem ismernek semmi fáradságot, nem kivánkoznak nyugalom után. Míg hazánk szent földe meg nincs tisztitva az ellenségtől, nincsen más jelszó előttök, mint hogy: Előre! Ez az Allelujah! mellyel Üdvözítőnk feltámadásának napját a szabadság oltára előtt üdvözöljük! Ennyit örvendetes előzetes hirül! Késő éjjel van és én fáradtan, de gondtalan mellel abban a hálószobában hajthatom nyugalomra fejemet, melyből Windischgrätz ma reggel isten igazságos haragja elől menekült, ki csapataink győzelmében és vitézségében nyilvánult ő ellenében.”
Azáltal, hogy Jellacsics állását odahagyva, az Isaszegről közvetlenül Pestre vezető útat a magyaroknak átengedte, Windischgrätznek, feltéve, hogy Pestet biztosítani akarta, amint hogy tényleg arra nagy súlyt is fektetett, mi sem maradt hátra, mint Gödöllőnél összpontosult seregét mihamarabb Pest felé visszavezetni, hogy ottani állásfoglalás által a magyar sereg további előnyomulásának útját állja.
E mellett szólt még a seregnek szükségletekkel való ellátása is, amennyiben a „Winterfeldzug” szerint a csapatoknak már egyetlen adag kenyerük, úgyszintén a lovaknak egyetlen adag zabjuk se volt. Az égetően szükséges kiegészítést legkönnyebben s leggyorsabban Pest előtt lehetett eszközölni, míg ellenben a másik vonalon Vác irányában, mely a magyarok legrövidebb összeköttetési vonalát jelezte Komárom felé, erre nézve eddigelé még semmiféle előkészületek sem tétettek.
Az ennek értelmében szerkesztett parancs még a 6-ikáról 7-ikére virradó éj folyamán adatott ki, mely szerint a III. hadtest megfelelő hátvéd visszahagyása mellett, a Kerepesi úton, az I. hadtest pedig ettől délre mellékútakon irányíttatott Cinkota és Rákos-Csaba felé vissza. Egyidejüleg a herceg Csorics altábornagynak meghagyta, hogy hadosztályával Vácról haladék nélkül elindulva, Dunakesz–Kerepesen át csatlakozzék a sereg zöméhez. Ezenkívül Ramberg parancsot kapott, hogy Vácon Csorics helyét foglalja el s végül a Buda kormányzásával megbízott Wrbna gróf altábornagy utasíttatott, hogy a Pest felé visszavonuló csapatok élelmezéséről sürgősen gondoskodjék.
Április 7-én a sereg a kiadott intézkedés értelmében visszavonulását úgyszólván bántatlanul hajtotta végre, csak midőn a III. hadtest már a Kerepes és Cinkota között elterülő magaslatokra ért, jelent meg a kerepesi erdő szélén a magyar VII. hadtest elővédje, anélkül azonban, hogy komolyabb támadást, avagy üldözést kísérelt volna meg. Ennek folytán a császári sereg d. u. 2 órakor következőleg foglalat el a Rákos patak mögött kijelölt állását: a III. hadtest a Kerepesi-út mentén; az I. hadtest az Üllői-út mentén, a mostani Kispest–Szent-Lőrinc tájékán; Csorics hadosztálya pedig, mely már Cinkotánál csatlakozott a sereg zöméhez, tartalék gyanánt Kőbányától északra állott fel. Hasonlóan a sereghez csatlakozott, Horváth ezredes csapatosztálya, valamint a 6-ika folyamán a szolnoki műúton kikülönítve volt Mihic (előbb Pálffy) dandár is, mely az Isaszeg előtt dühöngő harc alatt egészes Sápig portyázott, ami a Klapka hadtest vonatában némi zavart okozott, sőt a Schulz, de különösen a Dipold dandár előnyomulására sem maradt befolyás nélkül; ez okozhatta, hogy utóbb említett dandár a csatában egyáltalában nem is működött tevékenyen közre.
A magyarok részén az isaszegi csata után következőleg fejlődtek a viszonyok. Mihelyt Görgey észrevette, hogy Jellacsics Isaszeg melletti állását elhagyta, április 7-ére következőleg intézkedett: „Concentrikus támadás Gödöllőre, még pedig a Görgey- (Gáspár-) hadtest Aszódról és Baghról Gödöllőre, a Damjanics és Klapka hadtestek Isaszegről Gödöllőre; Klapkának balszárny dandára Kerepesre; az Aulich-hadtest a Szentkirályi erdő hosszában Gödöllőre; a hadsereg főhadiszállása Tó-Almásról Dányra. Indulás pontban 5 órakor reggel. Valamennyi hadtest egyszerre támad. A VII. hadtest a jobbszárnyat képezi; a Damjanics hadtest a középet; a Klapka hadtest a balszárnyat s az Aulich hadtest a tartalékot. A felállítás három harcélben történik, a lovasság azon osztagok kivételével, melyek az 1. és 2. harcél szárnyait fedezni hivatvák, a harmadikban. Nagy Sándor ezredes az egész lovasság felett parancsnokol. Az ütközet balvégződése esetén visszavonulnak: a VII. hadtest Aszódra, – a III. hadtest Szecsőre, – az I. hadtest Sülyre, – a II. hadtest Tó-Almásra s a főhadiszállás N.-Kátára. A Fénszarun álló vezénylet ezen dispozociójáról közvetlenül értesíttetett.
Görgey s. k.”
E parancsból kifolyólag Gáspár tábornok április 7-én reggel a VII. hadtest parancskönyvének 478. folyószáma szerint következőleg intézkedett: A VII. hadtest tüstént indul (7-én reggel) támadásra Gödöllő ellen. Három harcélt képez: első harcél Kmety-hadosztálya; – második a Kossuth (volt Gáspár) és Pöltenberg-hadosztályok; harmadik: a hadtest összes lovassága Horváth János alezredes vezetése alatt, kivévén a Zambelly-dandárt. Mindenik hadosztály megtartja két század huszárját, ágyú- és oldalfedezetül. – A Zámbelly-dandár Ilkád felé nyomul; figyeli az ellenséget a váci úton s addig védőleg tartja magát, mígnem az ellenség kiszorult Gödöllőből s az egész hadsereg egy színvonalra ér vele, (t. i. a Zámbelly-dandárral), amikor ez annak szélső jobbszárnyát képezvén, szintén előnyomul Mácsa ellen.
– Jobb oldalt szakadatlanul cirkáltat, hogy az ellenségnek onnan való közeledését ideje korán tudtul adhassa. – A szoroson be a legnagyobb vigyázattal kell nyomulni. A völgyön menetelő hadoszlop elegendő erős oldalvédek által biztosítja magát, melyek a hegylejtőkön vele lépést tartanak. – A lovasság apródonkint követi, míg helyet kap a völgyben. A röppentyű-ütegek jobbra-balra osztandók el s az első harcélhez adatnak. – tárvonat Turára. – A lőszertartalék egy része Aszódon marad.
Gáspár s. k.
E rendelkezések folytán a VII. hadtest nemsokára meg is indult Gödöllő felé, melyet nagy meglepetésére az ellenségtől elhagyva talált.
Az I., II. és III. hadtest elindulása kissé elhalasztódott, miután a csapatok április 6-án lőszerkészletüket nagyobbára ellődözték, a tartalék lőszerkocsikat pedig csak nagy üggyel-bajjal s időveszteséggel lehetett a még mindíg égő erdőn át a csapatokhoz juttatni. Végre a délelőtt folyamán ezek a hadtestek is megindultak s d. e. 11 óra tájban egyesültek a már előbb Gödöllőre érkezett VII. hadtesttel, mely utóbbi egyik, a lovasság egy részével az ellenség üldözésére rendelte előre, ennek azonban egyéb foganatja nem volt, mint hogy Windischgrätznek Cinkota tájékán álló hátvédével néhány ágyúlövést váltott. Ezután az I. hadtest egészen Kerepesig nyomult elő, ahol állást foglalt, míg a II., III. és VII. hadtest Gödöllő mögött szállott táborba, miközben a III. hadtestnek egyik hadosztálya a váci útra tolatott előre.
){kind=link}