4. Az Ajtony elleni hadjárat 1018-ban.
Mialatt az ország nyugati határai mentén a német trónváltozás, Erdélyben pedig a Gyula és a besenyők felett aratott győzelem folytán elég nyugodtakká váltak az állapotok, addig a déli határ mentén nem a legkedvezőbben alakultak a viszonyok.
Mint már a II. részben a 114. oldalon említettük, Tzimiskes görög császár 972-ben Bulgáriát teljesen hatalma alá hajtotta, de ez a hódítás csak időleges volt, mert a bolgár nép nevezett császárnak 975-ben bekövetkezett halála után újra fellázadt a görög fenhatóság ellen s ez alkalommal új cárjuk, a vitéz Sámuel, egészen Konstantinápoly tőszomszédságáig és az Adriai tengerig terjesztette ki birodalmát. Tzimiskes utóda II. Basilios (976–1028.) azonban nemsokáig tűrte ezt a megaláztatást; Nicephorus Uranus vezére már 996-ban fényes győzelmet aratott Sámuel serege felett. 1000-ben és 1001-ben a görög csapatok elfoglalták Bulgária legnagyobb részét, 1002-ben pedig maga a császár 8 hónapi ostrom után elfoglalta Bodont. De azért Sámuel bámulatos kitartással továbbfolytatta a küzdelmet, amelynek folyamán a görögök Nicephorus Phokas vezetése alatt 1014-ben Philippopolis közelében seregének jókora részét elfogván, Basilios császár a kezébe került 15.000 foglyot megvakíttatta s minden pár vak mellé egy félszeműt adván vezetőnek, úgy küldte a szerencsétleneket Sámuelhez Prilepbe. E borzasztó látványtól Sámuel cárnak megszakadt a szíve. Halála után vitézei még 4 évig folytatták a küzdelmet, de a görögök egymásután elfoglalták erős váraikat, miközben vezéreiket vagy megölték, vagy megvakították. Továbbmenve a császári hadak Syrmiumot, vagyis az alsó Dráva–Száva–Duna közét, a későbbi Szlavonia keleti részét is elfoglalták. Ez a terület az augsburgi vereség után a horvátok fenhatósága alá került s miután most ezek is meghódoltak a görög császárságnak, utóbbi az egész déli határ mentén a Dunától az Adriai tengerig szomszédja lett Magyarországnak. A kivívott nagy sikerek örömére Basilios császár, aki büszke önérzettel neveztette magát Bulgaricida-nak (Bulgaroktonos-nak), vagyis bolgárölőnek, 1019. elején fényes diadalünnepet ült.
Leodvin bihari (váradi) püspöknek a namuri (belga) Szent Alban monostor alapításáról írt munkájában többek között említi, hogy „amidőn a barbárok Konstantinápoly városának császára ellen háborút viseltek, a császár Istvánt segítségül hívta a barbárság legyőzésére és az ő segítségével el is foglalta az ellenség fővárosát.“
Ez arra enged következtetni, hogy a görög–bolgár háborúban a magyarok is résztvettek a császár oldalán. Ochrida bevétele alkalmával a tömérdek kincsből Istvánnak állítólag Szt. György ereklyéi jutottak osztályrészül, amelyeket ő élete fogytáig nagy tiszteletben tartott.
A görög hatalom újbóli terjeszkedésének és megszilárdulásának egyik következménye abban nyilvánult meg, hogy Ajtony (Ohtum, Achtum), Anonymus szerint Glád ivadéka, aki meglehetősen függetlenül gyakorolta hatalmát a Duna-Tisza-Maros és Erdély között elterülő felette termékeny és gazdag vidék felett, immár teljesen elszakadt Magyarországtól és a görög császár fenhatósága alá helyezte magát. Ellenséges indulata leginkább abban nyilvánult meg, hogy a Maroson szállított kincstári sót lefoglalta, a folyó hajóforgalmát erősen megvámolta és még egyéb erőszakoskodásokra is vetemedett, amint az a Szt. Gellért legenda alábbi szövegrészéből egész világosan kitünik: „Abban az időben volt Marosvárban egy igen hatalmas fejedelem, Achtum nevű, ki a görögök szertartása szerint Bodonyban megkereszteltetett és nagyon felfuvalkodott dicsősége és hatalma miatt. Hét neje volt neki, mert nem volt tökéletes a keresztény hitben. Bízva vitézeinek és előkelőinek sokaságában, István királyt legkevésbbé tisztelte… Ez az Achtum bitorolni kezdte a király sóját, amelyet leszállítottak a Maroson; vámszedőket és őröket helyezett ama folyam kikötőibe egészen a Tiszáig és vámja által mindent elzárt. Ő hatalmát a görögöktől nyerte… uralta őt az egész föld a Kőrös folyótól az erdélyi részekig és egész Bodonig és Szörényig. Több fegyverese volt mint a királynak s ezért nem is tartott tőle. Volt neki egy igen előkelő Csanád nevű vitéze, ki méltóságra felebbvaló volt a többinél s Achtum ezért őt előljárójukká tette. De ezek őt súlyosan bevádolták, miért is Achtum meg akarta őt öletni. Ez Csanád előtt nem maradt titok s így ő a királyhoz szökött, aki őt Krisztushoz térítve, megkeresztelte“.
István király az Ajtony elleni hadjáratot elhatározván, a sereg vezérévé, hadnagyává Csanádot tette meg és „amint ennek csapatai átmentek a Tiszán, megvívtak Achtummal és hadával; nagy zaj és lárma keletkezett, eltartott a viadal délig és sokan megsebesültek mindkét részen. Végre Csanád serege legyőzetve a Kökényér nádasaiban és Szöregen rejtőzött egész Kanizsáig a Tiszánál. Csanád azonban még az éj folyamán tábort ütött egy dombnál, melyet később Oroszlámosnak neveztek, Achtum pedig Nagy-Ősz mezején táborozott.… Éjjel megjött Achum serege is. Akkor összecsaptak és az ellenség megfutott. Achtumot megölték a csata helyén és fejét levágva, diadalmi jel gyanánt elküldték a királynak“.
Csanád seregét a Tiszán át visszavezetve, elment Esztergomba a királyhoz, ahol Achtum feje már fel volt függesztve a vár fokára… Csanádot meglátva, a király nagyon megörült és „megtette őt a maga udvara és Achtum udvara ispánjának. Azt is mondta a király: mai naptól e várnak nem Marosvár, hanem Csanád lesz a neve, mert ellenségemet kipusztítottad belőle“. Ezt Anonymus megtoldja azzal, hogy a király unokaöccsének, Sunádnak Doboka fiának, jó szolgálataiért Ajtony feleségét és várát minden tartozandóságaival adományul adá.”